Csupáncsak egyetlen lény tudta volna lemásolni arckifejezésüket, és az a galamb lett volna, ami nemcsak azt hallja, hogy Lord Nelson leszállt az oszlopáról, hanem azt is, hogy látták, amint a szobor megvásárolt egy 12-es kaliberű ismétlőfegyvert meg egy doboz töltényt.
— Már a folyosón közelg! — kiáltotta Széltoló, és bevetődött egy oszlop mögé.
Az összegyűlt mágusok úgy nézték a kétszárnyú ajtót, mintha az hamarost a levegőbe repülne, ami mutatja, mennyire előrelátóak voltak, ugyanis az ajtó fölrobbant. Gyufaszálnagyságú tölgyfadarabok hullottak rájuk, és íme, ott állt egy kicsiny, sovány alak, körvonalait kirajzolta az ellenfény. Füstölgő botot tartott egyik kezében. A másikban egy apró, sárga varangyos békát.
— Széltoló! — üvöltötte Albert.
— Uram!
— Fogd ezt az izét, és intézkedj felőle!
A varangyos béka Széltoló kezébe mászott, és bocsánatkérően pislogott rá.
— Ez az utolsó alkalom, hogy egy rohadt kocsmáros visszapofázik egy varázslónak — jelentette ki Albert kispolgárian önelégült elégedettséggel. — Úgy látszik, csak néhány száz évre hátat fordítok, és máris azt merészelik gondolni az emberek ebben a városban, hogy szemtelenkedhetnek a varázslókkal, eh?
A rangidős varázslók egyike mormogott valamit.
— Mi volt az? Beszélj hangosabban, jóember!
— Mint az egyetem kincstárnoka azt kell mondjam, hogy mi mindig nagy hangsúlyt fektettünk a közösség érdekeit figyelembe vevő jószomszédi politikára — motyogta a varázsló, megpróbálva kikerülni Albert szúrós tekintetét. Egy fölfordított éjjeliedény nyomta a lelkiismeretét, plusz három rendbeli obszcén grafitit is figyelembe kellett vegyen.
Albert hagyta, hogy elnyíljon a szája.
— Miért? — firtatta.
— Nos, ööö, afféle polgári kötelességtudás, úgy érezzük, életbevágóan fontos, hogy példát mutass… árrgh!
A varázsló kétségbeesetten próbálta kiverni a lángokat szakállából. Albert leeresztette furkósbotját, és lassan végignézett a mágusok során. Úgy lengedeztek el pillantásától, mint fű a szélviharban.
— Van még valaki, aki polgári kötelességtudatot akar fölmutatni? — érdeklődött. — tőszomszédság, kell valakinek? — Teljes magasságában kihúzta magát. — Ti gerinctelen férgek! Nem azért alapítottam ezt az Egyetemet, hogy kölcsön adhassátok a kibaszott fűnyírót a szomszédnak! Mi haszna a hatalomnak, ha nem gyakoroljátok? Ha egy férfi nem mutat elég tiszteletet irántatok, akkor annyit se hagytok a rohadt kocsmájából, hogy gesztenyét pirítson rajta, értve?
Valami lágy sóhajhoz hasonlatos lebbent az összegyűlt varázslók köréből. Szomorúan bámultak Széltoló kezében lévő varangyos békára. Többségük, fiatalságuk édes napjaiban tökéletesen elsajátította a Dobban történő cudar berúgás művészetét. Természetesen ez már a múlté volt, de a Kereskedők Céhének mindenkori kiadós, évenkénti díszvacsoráját a következő este tartották volna a Dob emeleti termében, és minden Nyolcadik Szintű varázslónak küldtek tiszteletjegyet; lett volna sült hattyú és kétfajta somlói galuska meg számos felebaráti pohárköszönté „Nagybecsű, jobban mondva, kitűnő vendégeink”-hez, míg el nem érkezett volna az ideje, hogy az egyetemi portások hordárrá avanzsálva befussanak a talicskákkal.
Albert peckesen lépdelt a sor előtt, megbökdösve az itt-ott kidudorodó bendőket botjával. Elméje dalolt-táncolt-ujjongott. Visszamenni? Soha! Ez a hatalom, ez az élet; ki fogja hívni viadalra a vén csupacsontot, és üres szemgödrébe köp.
— Grizma Füstölő Tükrére mondom, lesz itt pár változtatás!
Azon varázslók, akik valaha tanultak történelmet, nyugtalanul bólintottak. Vissza fognak térni a sziklapadlókhoz, a korai fölkelésekhez a sötétben, a bármely körülmények közepette teljes alkoholtilalomhoz, és minden létező, valódi nevének bemagolásához egészen addig, míg csak az ember agya szűkölni nem kezd.
— Mit csinál az a fickó!
Egy varázsló, aki szórakozottan dohányzacskójáért nyúlt, hagyta, hogy a félig megsodort cigaretta kihulljon ujjai közül. Az visszapattant, amikor padlót ért, s az összes mágus vágyódó szemekkel nézte, ahogy gurult, míg aztán Albert fürgén előrelépett, és széttaposta.
Albert megpördült. Széltoló, aki addig követte őt, mint egy afféle félhivatalos szárnysegéd, csaknem belé ütközött.
— Te! Szélizé! Te dohányozol?
— Nem, uram! Undorító szokás! — Széltoló elkerülte feljebbvalói tekintetét. Váratlanul rádöbbent, hogy épp most szerzett néhány élethossziglan kitartó ellenséget, és annak tudása sem nyújtott semmi vigaszt, hogy valószínűleg nem sokáig lesz kivel ellenségeskedniük.
— Jól van! Fogd a botom! És most, visszaeső bűnösök nyomorult bandája, ennek vége, halljátok? Első dolog holnap hajnali kelés, háromszor körbe a négyszögű belső udvaron, aztán vissza ide tornagyakorlatra! Arányosító étkezések! Tanulmányok! Egészséges testmozgás! És legelőször is, az a kurva majom a cirkuszba megy!
— Úúúk?
Az öregebb varázslók közül többen behunyták szemüket.
— De mindenek előtt — mondta Albert, kissé lehalkítva hangját —, méltóztassatok elkezdeni az AskhEnte rítust. Van néhány befejezetlen ügyem — tette hozzá.
Mort végiglépdelt a piramis macskafekete folyosóin. Yzabell mögötte sietett. Kardjának halvány ragyogása kellemetlen dolgokat világított meg; Offler, a Krokodilisten kifejezetten kozmetikai reklám volt egyes, a tsortiak áltat imádott dolgokhoz viszonyítva. Az út menti fülkékben olyan lények szobrai álltak, amiket nyilvánvalóan azokból a darabkákból raktak össze, amiket Isten meghagyott máskorra.
— Mire valók ezek? — suttogta Yzabell.
— Azt mondják a tsorti papok, hogy ezek életre kelnek, amikor a piramist lezárják, és a folyosókon barangolnak, hogy megvédjék a király tetemét a sírrablóktól — válaszolta Mort.
— Milyen borzalmas babona!
— Ki mondta, hogy babona? — firtatta Mort szórakozottan.
— Valóban életre kelnek?
— Minden, amit mondhatok, annyi, hogy amikor a tsortiak átok alá helyeznek egy helyet, nem hülyéskednek.
Mort befordult egy sarkon, és Yzabell egy szívdobogtató pillanatra szem elől vesztette. Rohant előre a sötétségben, s beleütközött a fiúba, aki egy kutyafejű madarat nézegetett.
— Huh — mondta a lány. — Nem borzong tőle a hátad?
— Nem — válaszolta Mort határozottan.
— Miért nem?
— MERT ÉN MORT VAGYOK. — Ahogy megfordult, a lány látta, hogy szeme kis kék tűhegyként izzik.
— Hagyd abba!
— ÉN… NEM TUDOM.
A lány megpróbált nevetni. Nem ment.
— Te nem vagy a Halál — közölte. — Csak a munkáját végzed.
— AZ A HALÁL, AKI ELVÉGZI A HALÁL MUNKÁJÁT.
Az ezt követő döbbent csöndet egy nyögés törte meg, ami a sötét átjáró egyik távolabbi részéből hallatszott. Mort sarkon fordult, s arrafelé sietett.
Igaza van, gondolta Yzabell. Még a járásmódja is…
Ám a félelem a sötétségtől, hogy a fényt elviszik előle, minden más kétséget elnyomott, s a fiú után osont, megkerülve még egy sarkot egyenesen be abba a folyosóra, ami a kard szeszélyes ragyogásában átmenetnek tűnt egy kincstár és egy rettenetesen zsúfolt padlás között.
— Mi ez a hely? — suttogta Yzabell. — Soha életemben nem láttam ennyi cuccot!
— A KIRÁLY MINDEZT MAGÁVAL VISZI A TÚLVILÁGRA — világosította föl Mort.