A Főpap fölemelt kézzel kért csöndet. Meccetüzes felé oldalgott, miközben az öreg a Tengely irányába fordult, s recsegő hangon megkezdte a könyörgést az istenekhez.
Meccetüzes hagyta, hogy a szeme visszacsússzon a hercegre.
— Hallgassatok meg, mmm, Ó Istenek…
Vajon tényleg fölfelé nézett Sto Helit a szarufák denevérkísértette sötétségébe?
— …hallgass meg, Százszemű Vak Ió; hallgass meg, Ó Madarak-kísértette Szájú Nagy Offler; hallgass meg, Ó Könyörületes Végzet; hallgass meg, Ó Hideg, mmm, Sors; hallgass meg, Ó Hétkezű Sekh; hallgass meg, Ó Erdők Ura Hoki; hallgass meg, Ó…
Tompa rémülettel ébredt rá Meccetüzes, hogy a vén marhának, minden utasítás ellenére, szándékában áll fölsorolni az egész bandát. Több mint kilencszáz ismert isten akadt a Korongon, és kutató teológusok egyre többet fedeztek föl minden évben. Órákig is eltarthat. A gyülekezet máris elkezdett csoszogni a lábával.
Kelli az oltár előtt állt, szenvedélyes kifejezéssel arcán. Meccetüzes a Főpap bordái közé bökött, aminek nem lett semmiféle észrevehető hatása, aztán bőszen csóválta szemöldökét a fiatal ministráns felé.
— Állítsd le! — sziszegte. — Nincs elég időnk!
— Az istenek neheztelni fognak…
— Nem annyira, mint én, és én itt vagyok.
A ministráns egy pillanatig rámeredt Meccetüzes arckifejezésére, s elhatározta, hogy jobb lesz, ha inkább később magyarázkodik az isteneknek. Megkocogtatta a Főpap vállát, és valamit sugdosott a fülébe.
— …Ó Steikhegel, istene a mmm, az elszigetelt tehénistállóknak; hallgass meg, Ó… szia, mi van?
Mormogás, mormogás.
— Ez nagyon, mmm, szokatlan. Nos, jól van, akkor egyenesen a mmm, Leszármazás Recitálásával folytatjuk.
Mormogás, mormogás.
A Főpap szúrós tekintetet vetett Meccetüzesre, vagy legalábbis arrafelé, ahol hite szerint Meccetüzes tartózkodott.
— Ó, rendben van. Mm, készítsd elő a füstölőt és az illatszereket a Négyszeres Ösvény Meggyóntatásához!
Mormogás, mormogás.
A Főpap arca elkomorult.
— Föltételezem, mm, egy rövidke ima, mm, esetleg szóba jöhet? — kérdezte élesen.
— Ha egyesek nem igyekeznek — mondta Kelli higgadtan —, akkor baj lesz.
Mormogás.
— Biztos, hogy nem tudom — nyilatkozta a Főpap. — Ilyen alapon egyeseknek kár is egy vallásos, mmm, ceremóniával bajlódni. Hát akkor hozd a kurva elefántot!
Az akolitus őrjöngő pillantást vetett Meccetüzesre, s intett az őröknek. Ahogy azok kiáltásokkal és szúrós botokkal előrébb ösztökélték a lágyan imbolygó őrizetest, a fiatal pap Meccetüzes felé oldalgott, s valamit a kezébe nyomott.
A varázsló lenézett. Vízhatlan kalap volt.
— Szükséges ez?
— A Főpap nagyon istenfélő — felelte az akolitus. — Lehet, hogy szükségünk lesz egy könnyűbúvár-légzőpipára is.
Az elefánt elért az oltárhoz, ahol különösebb erőfeszítés nélkül térdre kényszerítették. Az állat csuklott.
— Nos, hát akkor hol van már? — csattant föl a Főpap. — Fejezzük be ezt a, mmm, bohózatot minél hamarabb!
Mormogásba kezdett újfent a ministráns. A Főpap meghallgatta, gyászosan bólintott, fölvette fehérnyelű áldozókését, s két kézzel feje fölé emelte. Az egész csarnok lélegzetvisszafojtva figyelte. Aztán a Főpap leeresztette a kést.
— Hol előttem?
Mormogás.
— Semmi szükségem a segítségedre, te kölök! Én már gyermekkortól fogva áldozok férfiakat… és, mmm, asszonyokat és állatokat… hetven éve, s csak akkor nem leszek képes használni a, mmm, kést, amikor már lapáttal tesztek engem nyugovóra!
És széles ívben lecsapott a pengével, ami puszta véletlenségből egy kis sebet ejtett az elefánt ormányán.
A teremtmény fölébredt kellemes, emlékezgető bódulatából, s nagyot visított. Az akolitus rettegve fordult meg, hogy belenézzen az apró, vérben forgó szembe, ami egy felbőszült ormány mentén kancsított lefelé, s egy helyből ugrással eltisztult az oltár mellől.
Az elefánt dühbe jött. Halvány, zavaros emlékképek özönlötték el fájó fejét tüzekről, kiabálásról, s emberekről hálókkal meg ketrecekkel, meg lándzsákkal, és túlontúl sok, nehéz farönkök szállításával töltött esztendőről. Lecsapott ormányával az oltárkőre, és némiképp meglepve saját magát is kettétörte, a két darabot agyaraival a levegőbe emelte, sikertelenül próbált meg egy kőoszlopot gyökerestül kidönteni, aztán hirtelen szükségét érezve egy korty friss levegőnek, ízületi gyulladásosan rohamozni kezdett végig a csarnokon.
Teljes sebességgel vágódott a kapunak — vére a csorda hívásától zengett és alkoholtól pezsgett —, s letépte zsanérjairól. Még mindig vállán viselve a keretet keresztülszáguldott az udvaron, betörte a külső kapukat, böfögött, átviharzott az alvó városon, és még mindig kissé gyorsult, amikor megszimatolta Klaccs távoli, sötét kontinensét az éjszakai szellőben, és fölvágott farokkal követte az ősi otthon hívó szavát.
A csarnokban por volt, kiabálás és zűrzavar. Meccetüzes kilökte szeméből a kalapját, s négykézlábra állt.
— Köszönöm — mondta Kelli, aki előzőleg alatta feküdt. — És mégis, miért ugrottál rám?
— Első ösztönöm Felséged védelmezése volt, Felség.
— Igen, minden kétségkívül ösztön volt, de hogy… — Azt kezdte volna mondani, hogy talán az elefánt kevesebbet nyomott volna, de a varázsló nagy, komoly, s meglehetősen kivörösödött képének látványa megakasztotta benne a szót. — Majd később beszélünk erről — jelentette ki a királykisasszony, aztán fölült, s lesöpörte magáról a port. — Időközben, azt hiszem, képesek leszünk nélkülözni az áldozatot. Egyébként még nem vagyok a Felséged, csak a Fenséged, és most, ha valaki idehozná a koronát…
Mögöttük egy biztosítózár kattant.
— A varázsló tegye oda a kezét, ahol láthatom — szólt a herceg.
Meccetüzes lassan fölállt, s megfordult. A hercegnek fél tucat nagydarab, komoly férfi szolgált hátteréül, az a férfitípus, amelynek egyetlen funkciója az életben, hogy olyan emberek, mint például a herceg mögött tűnjenek föl fenyegetően. Volt nekik egy tucatnyi nagydarab, komoly íjpuskájuk, amik fő célja szemlátomást az volt, hogy az elsülés szélén álljanak.
A királylány talpra ugrott, és nagybátyjára akarta vetni magát, de Meccetüzes elkapta.
— Nem — mondta csöndesen. — Ez nem az a fajta fickó, aki összekötözve tárol téged a pincében annyi időre, hogy az egerek épp akkorra rágják el a kötelet, amikor az áradó víz emelkedni kezd. Ez az a fajta pasas, aki megöl téged itt és most.
A herceg bólintott.
— Azt hiszem, igazán elmondható, hogy ez az istenek akarata — kézölte. — Na persze, a királykisasszonyt tragikusan széttiporja egy kivert elefánt. A nép egészen odáig lesz miatta. Én magam fogok egy egész heti gyászt elrendelni.
— Azt nem teheted, az összes vendég látja!… — kezdte a királylány csaknem könnyek közt.
Meccetüzes fejét rázta. Látta, ahogy az őrök a megzavarodott vendégek tömegei kőzött járnak.
— Nem látják — szögezte le a varázsló. — Megdöbbennél azon, mi mindent nem látnak. Különösen, ha értesülnek arról, hogy a kivert elefántok általi széttiportatás ragályos is lehet. Még ágyban is belehalhatsz.