A herceg kedélyesen kacarászott.
— Egész intelligens vagy varázsló létedre — ismerte el. — Na már most én csupán száműzetést indítványozok…
— Ezt nem fogod szárazon megúszni — mondta Meccetüzes. Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette: — Nos, valószínűleg szárazon fogod megúszni, de rosszul fogod érezni magad miatta a halálos ágyadon, és azt fogod kívánni…
Elhallgatott. Leesett az álla.
A herceg félig megfordult, hogy kövesse pillantását.
— Na mi van, varázsló? Mit láttál?
— Nem fogod megúszni — kiáltotta Meccetüzes hisztérikusan. — Még csak nem is leszel itt. Ez az egész mindjárt sohasem történt meg, tudsz erről?
— Figyeljétek a kezét! — parancsolta a herceg. — Ha csak megmozdítja az ujjait, lőjétek le őket!
Újra körbenézett, értetlenül. A varázsló őszintének hangzott. Persze, azt mondják, a varázslók képesek olyasmiket látni, amik nincsenek is ott…
— Nem számít, ha meggyilkolsz — zagyválta Meccetüzes —, mert holnap a saját ágyamban fogok fölébredni, és ez az egész meg se történt. Már átjött a falon!
Az éjszaka gördült előre a Korongon. Mindig ott volt persze, bujkálva az árnyékokban, a gödrökben és a pincékben, de ahogy a lassú nappali fény a nap után szállingózott, az éj tavai és medencéi elterpeszkedtek, összeértek, s egybefolytak. A fény a Korongon lassan mozog a hatalmas mágikus erőtér miatt.
A fény a Korongon nem olyan, mint a fény másutt. Egy kissé már felnőtt, egy ideje már létezik, s nem érzi úgy, mindenhová rohanni kell. Tudja, hogy akármilyen gyorsan megy valahova, a sötétség hamarabb ér oda, így hát nem görcsöl vele.
Az éjfél úgy vitorlázott a táj fölött, mint egy bársonyos bőregér. És sebesebben, mint az éjfél, egy apró szikraként a Korongvilág sötét háttere előtt Muci dübörgött utána. Lángok csaptak föl a patáiból. Csillogó bőre alatt úgy mozogtak az izmok, mint kígyók az olajban.
Csöndben haladtak. Yzabell elvette egyik karját Mort derekáról, és nézte, ahogy sziporkák ragyogtak az ujjai körül a szivárvány mind a nyolc színében. Kis, sistergő fénykígyók hömpölyögtek le a karján, s villantak föl hajszálai végén.
Mort lejjebb vitette magukat a lóval, hátuk mögött mérföldekre nyúló, forró felhő-nyomdokvonal maradt.
— Most már tudom, hogy meg fogok bolondulni — motyogta a fiú.
— Miért?
— Épp most láttam odalenn egy elefántot. Hőhe, paci! Nézd, már láthatod Sto Latot ott elöl.
Yzabell átbámult a távoli fénycsillámlásra a fiú válla fölött.
— Mennyi időnk van még? — kérdezte idegesen.
— Nem tudom. Talán pár perc.
— Mort, nem kérdeztem korábban…
— Igen?
— Mit fogsz csinálni, amikor odaérünk?
— Nem tudom — válaszolta a fiú. — Abban reménykedtem, hogy valami majd fölmerül bennem.
— És merült?
— Nem. De még nincs itt az ideje. Albert varázsigéje segíthet. És én…
A valóság kupolája rálapulta palotára, mint egy összecsukló medúza. Mort hangja elborzadt, csöndbe halkult.
— Nos — szólalt meg valamivel később Yzabell —, azt hiszem, már majdnem itt az idő. Mit fogunk csinálni?
— Kapaszkodj!
Muci átlebegett a külső udvar betört kapuján, szikracsíkot húzva végigsiklott a kockaköveken, és átugrott a csarnok tönkretett ajtaján. A határfelület gyöngyfényű fala föltűnt, majd tovatűnt, mint a hideg zuhany sokkja.
Mortot Kelli, Meccetüzes és az életben maradásukért félreugró nagydarab férfiak zavaros látványa fogadta. Fölismerte a herceg arcvonásait, és kardot rántott, azonnal kivetődve a nyeregből, amint a párolgó ló megfarolva megállt.
— Egy ujjal se nyúlj hozzá! — sikoltotta a fiú. — Fejed veszem!
— Ez igazán roppant imponáló — jegyezte meg a herceg, miközben kardot húzott. — Szintúgy roppant ostoba. Én…
Elhallgatott. Szeme megüvegesedett. Előrezuhant. Meccetüzes letette a nagy, ezüst gyertyatartót, amit oly ügyesen forgatott, s bocsánatkérően Mortra mosolygott.
Mort az őrök felé fordult, a Halál kardjának kék lángja átsüvített a levegőn.
— Van még valaki, aki kér ebből? — acsarkodta. Az őrök elhátráltak, aztán megfordultak, és elinaltak. Ahogy átszáguldottak a határfelületen, eltűntek. A falon túl nem voltak vendégek sem. A valóságos valóságban a csarnok sötét volt és üres.
Ők négyen benn maradtak egy félgömbben, ami rohamosan zsugorodott.
Mort Meccetüzes mellé oldalgott.
— Van ötleted? — firtatta. — Van nálam valahol egy varázsige…
— Felejtsd el! Ha megpróbálkoznék valami mágiával most itt benn, az tutira letépné a fejünket. Ez a csöpp valóság túl kicsi ahhoz, hogy tartalmazni tudja.
Mort az oltár maradványaira rogyott. Üresnek, kimerültnek érezte magát. Egy pillanatig csak nézte, ahogy a határfelület sercegő fala közelebb lebegett. Túl fogja élni, remélte, szintúgy Yzabell. Meccetüzes nem, de egy Meccetüzes igen. Csak Kelli…
— Most meg leszek koronázva vagy sem? — kérdezte a királykisasszony jeges hangon. — Királynőként kell meghalnom! Borzasztó lenne, ha halott lennék és közember!
Mort összpontosítás nélkül pillantott rá, megpróbálva visszaemlékezni, mi a francról beszél egyáltalán. Yzabell kotorászott az oltár mögötti törmelékben, és előhalászott egy eléggé ütöttkopott, kis gyémántokkal díszített aranydiadémot.
— Ez az? — kérdezte.
— Ez a korona — ismerte el Kelli csaknem könnyek közt. — De nincs itt egy pap vagy valami.
Mort mélyet sóhajtott.
— Meccetüzes, ha ez a saját valóságunk, akkor úgy rendezzük át, ahogy akarjuk, nem igaz?
— Mit akarsz tenni?
— Te mostantól pap vagy. Nevezd meg az istened!
Meccetüzes bókolt, s átvette a koronát Yzabelltől.
— Ti mind gúnyt űztök belőlem! — csattant föl Kelli.
— Sajnálom — mondta Mort fáradtan. — Hosszú volt a mai nap.
— Remélem, jól fogom csinálni — jegyezte meg ünnepélyesen Meccetüzes. — Még sosem koronáztam meg senkit.
— Engem sem koronáztak még meg!
— Jó — nyugtatta Meccetüzes. — Majd együtt belejövünk. — Elkezdett néhány imponáló szót mormogni valami különös nyelven. Valójában egy egyszerű kis varázsige volt a ruházat bolhátlanítására, de azt gondolta, egye fene. És aztán azt gondolta, hű, ebben a valóságban én vagyok a leghatalmasabb varázsló, aki valaha is létezett, ezt érdemes lesz majd elmesélni az unokái… Fogát csikorgatta. Lesz egynéhány szabály, amit megváltoztat ebben a valóságban, az tuti.
Yzabell leült Mort mellett, és kezét a fiúéba csúsztatta.
— Nos? — kérdezte halkan. — Itt az idő. Fölmerült valami?
— Nem.
A határfelület már több mint félúton járt a csarnokban, kissé lelassulva, ahogy engesztelhetetlenül ledarálta a befurakodott valóság nyomását.
Valami nedves és meleg fújt Mort fülébe. A fiú fölnyúlt, s megérintette Muci pofáját.
— Édes lovacskám! — mondta. — És éppen kifogytam a kockacukrokból. Meg fogod találni az utat haza egyedül is…
A keze megállt veregetés közben.
— Mind haza tudunk menni — jelentette be.
— Nem hinném, hogy apus annak túlzottan örülne — vetette közbe Yzabell, de Mort nem figyelt rá.