…és újból suhintott egyet, ami elől Mort a puszta vakszerencsének köszönhetően tért ki. De épp csak. Érezte a forró fájdalmat az izmaiban, és a fáradságmétely elfásító szürkeségét az agyában, két olyan hátrány, amit a Halálnak nem kell tekintetbe vennie.
A Halál észrevette.
— ADD MEG MAGAD! — mondta. — ESETLEG IRGALMAS LESZEK.
Szemléltetésképpen egy köríves vágást választott, amit Mort csak üggyel-bajjal védett ki kardja élével. A kaszapenge lepattant, ezer szilánkra repesztett egy üveget…
…Sto Helit Hercege a szívéhez kapott, érezte a fájdalom jeges döfését, hangtalanul sikoltott, s lebukott a lováról…
Mort addig hátrált, amíg nem érezte egy kőoszlop durvaságát a nyakán. A Halál homokórája, a maga elcsüggesztő, üres üveghasaival néhány hüvelykre volt csak a fejétől.
Maga a Halál nem fordított túlzott figyelmet rá. Elgondolkozva nézett le a Herceg életének csorba maradványaira.
Mort fölordított, és föllendítette kardját, kiváltva ezzel a tömeg bágyadt éljenzését, amely már egy ideje várt erre az akcióra. Még Albert is tapsolt ráncos kezével.
Ám az üvegcsörömpölés helyett, amire Mort számított, nem történt semmi.
Megfordult, s megpróbálta újra. A penge egyenesen áthatolt az üvegen anélkül, hogy összetörte volna.
A változás a levegő szövedékében arra késztette, hogy körbe visszarántsa kardját, épp időben ahhoz, hogy hárítson egy gonosz, lefelé irányuló suhintást. A Halál időben elugrott, hogy kikerülje Mort riposztját, ami lassúra és gyöngére sikeredett.
— ÍGY ÉR VÉGET, FIÚ.
— Mort — mondta Mort. Fölnézett. — Mort — ismételte meg, és olyan erőkifejtéssel vitte föl a kardot, hogy kettévágta a kaszanyelet. Harag bugyogott föl benne. Ha már meg kelt halnia, legalább a rendes nevével haljon meg. — Mort, te rohadék! — sikította, és egyenesen előre vetette magát a vigyorgó koponya felé, akinek szélsebesen forgó és zümmögő hangot kiadó kardja bonyolult, kék fényből szőtt táncot járt. A Halál nevetve hátratántorgott, leguggolva az őrjöngő csapások esője alatt, amik további darabokra szelték a kaszanyelet.
Mort körözött körülötte, csapkodva, döfve és tompán tudatában annak, még a düh vörös ködén keresztül is, hogy a Halál követi minden mozdulatát, kard módjára tartva az árvaságra juttatott kaszapengét. Nem adódott kedvező lehetőség, s haragjának hajtóereje nem fog soká tartani. Sosem fogod legyőzni, mondta önmagának. A legtöbb, amit tehetünk, az, hogy egy darabig távol tartjuk. És veszíteni valószínűleg jobb, mint győzni. Különben is, ki szeretne egy örökkévalóságot?
Kimerültsége függönyén át látta, ahogy a Halál kihajtogatja magát csontjai teljes hosszában, és pengéjével egy lassú, komótos ívben, mintha szirupban mozogna, lesújt.
— Apus! — sikoltotta Yzabell.
A Halál odafordította fejét.
Lehetséges, hogy Mort elméje örömmel üdvözölte a síron túli élet kilátását, ám a teste, ami talán azt érezte, hogy neki van a legtöbb veszítenivalója az ügyletben, tiltakozott. Egyetlen, megállíthatatlan csapásban fölrántotta a kardot, amivel kiverte a Halál kezéből a pengét, és a legközelebbi oszlophoz szögezte őt.
A hirtelen némaságban Mort ráébredt, hogy többé már nem hallja azt a kis, tolakodó neszt, ami éppen a hallásküszöbén irritálta az utolsó tíz percben. A szeme oldalra siklott.
Homokja utolsó szemcséi folytak el.
— SÚJTS LE!
Mort fölemelte a kardot, és belenézett a kék ikertűzbe.
Leengedte a kardot.
— Nem.
A Halál lába olyan sebességgel rúgott ki ágyékmagasságban, hogy még Meccetüzes is összerándult.
Mort csöndesen labdává gömbölyödött, és ide-oda gurult a padlón. Könnyein keresztül látta a Halált közeledni, egyik kezében a kaszapenge, a másikban Mort homokórája. Látta, hogy Kellit és Yzabellt lekicsinylően félresöpri, amikor megpróbálják megragadni a köntösét. Látta, hogy Meccetüzes bordáiba könyököl, s a gyertyatartó csörömpölve hull a padlólapokra.
A Halál fölötte állt. A penge vége egy pillanatig Mort szeme előtt lengett, aztán fölrántották onnan.
— Igazad volt. Nincs igazság. Nincs más, csak te — kiáltotta közbe Yzabell.
A Halál tétovázott, aztán lassan leeresztette a pengét. Megfordult, s lenézett Yzabell arcába. A lány reszketett dühében.
— HOGY ÉRTED?
A lány fenyegetően nézett föl a Halálra, aztán hátralendült a karja körbe és előre, s olyan hanggal, mint a kockarázó poháré, kapcsolatot létesített.
Egyáltalán nem is volt olyan hangos, mint az ezt követő csönd.
Kelli behunyta a szemét. Meccetüzes elfordult, s karját védekezőleg feje fölé emelte.
A Halál keze koponyájához emelkedett, nagyon lassan.
Yzabell keble olyan modorban hullámzott, amitől Meccetüzes egy életre föl kellett volna hagyjon a varázslással.
Végül, még a szokásosnál is élettelenebb hangon, a Halál megszólalt:
— MIÉRT?
— Azt mondtad, hogy a belekontárkodás egy egyén sorsába, elpusztíthatja az egész világot — mondta Yzabell.
— IGEN?
— Beleavatkoztál az övébe. És az enyémbe. — Remegő ujjal mutatott az üvegtörmelékre a padlón. — És az övékébe is.
— ÉS?
— Mit fognak az istenek ezért követelni?
— TŐLEM?
— Igen!
A Halál meglepődöttnek látszott.
— AZ ISTENEK SEMMIT SEM KÖVETELHETNEK TŐLEM. MÉG AZ ISTENEK IS SZÁMADÁSSAL TARTOZNAK NEKEM, VÉGSŐ FOKON.
— Nem tűnik valami hű-de-méltányosnak, igaz? Az istenek nem törődnek igazsággal és könyörülettel? — csattant föl Yzabell. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, fölkapta a kardot.
A Halál vigyorgott.
— MEGTAPSOLOM PRÓBÁLKOZÁSOD — mondta —, DE MIT SEM HASZNÁL NEKED. ÁLLJ FÉLRE!
— Nem.
— TUDATÁBAN KELL LENNED ANNAK, HOGY MÉG A SZERELEM SEM VÉDELMEZ MEG TŐLEM. SAJNÁLOM.
Yzabell fölemelte a kardot.
— Sajnálod?
— AZT MONDTAM, ÁLLJ FÉLRE!
— Nem. Te most csak megtorolsz. Ez nem igazság!
A Halál egy pillanatra lehajtotta fejét, aztán izzó szemmel nézett föl.
— AZT FOGOD TENNI, AMIRE UTASÍTALAK!
— Nem fogom.
— NAGYON MEGNEHEZÍTED A DOLGOT.
— Akkor jó.
A Halál ujjai türelmetlenül doboltak a kaszapengén, akár egy bádogdobozon dzsiggelő egér. Ránézett a Mort előtt álló Yzabellre, aztán a többiekre, akik egy polchoz lapultak.
— NEM — szólalt meg végül. — NEM. NEKEM NEM LEHET PARANCSOLNI. ENGEM NEM LEHET KÉNYSZERÍTENI. CSAK AZT FOGOM MEGTENNI, AMIRŐL TUDOM, HOGY HELYES.
Intett a kezével, s a kard villámgyorsan zümmögve kirepült Yzabell markából. A következő bonyolult kézmozdulatára magát a lányt kapta föl valamilyen erő, s gyöngéden, de határozottan a legközelebbi oszlophoz préselte.
Mort újra látta a Sötét Kaszást közeledni maga felé, a penge hátralendült a végső sújtásra. A Halál megállt a fiú fölött.
— NEM IS TUDOD, MENNYIRE ELSZOMORÍT EZ ENGEM.
Mort fölkönyökölt.
— Lehet, hogy tudom — mondta.
A Halál több másodpercig meglepődve nézett rá, aztán nevetni kezdett. A hang hátborzongatóan verődött vissza körben a szobában, megcsendülve a polcokon, ahogy a Halál még mindig kacagva, akár egy földrengés a temetőben, odatartotta Mort saját homokóráját tulajdonosa szeme elé.
Mort megpróbált koncentrálni. Látta, ahogy az utolsó homokszemcse lecsusszan a csillogó felületen, billeg a szélen, aztán lehullik, lassan bukfencezve az alj felé. Gyertyafény csillámlott parányi kvarcszárványain, mialatt lágyan lefelé pörgött. Hangtalanul landolt, egy apró krátert dobva a magasba.