A fény a Halál szemében fölragyogott, mígnem teljesen betöltötte Mort látómezejét, és nevetésének hangja megrázta a világegyetemet.
És aztán a Halál megfordította a homokórát.
Sto Lat hatalmas csarnoka ismét gyertyafénytől ragyogott, s zenétől volt hangos.
Miközben a vendégek leözönlöttek a lépcsőn, és megrohanták a hidegbüfét, a Ceremóniamester megszakítás nélküli monoton hangon jelentette be azokat, akik fontosságuk okán vagy merő szórakozottságból későn futottak be. Mint példáuclass="underline"
— A Királyi Fölismerő, a Királynői Hálókamra Mestere, Őipississumussága Jócska Meccetüzes, Elsőfokú Varázsló (LE)!
Meccetüzes az uralkodópárhoz lépdelt, vigyorogva, kezében egy vastag szivarral.
— Megcsókolhatom a menyasszonyt? — kérdezte.
— Ha szabad ilyesmit a varázslóknak — felelte Yzabell orcáját nyújtva.
— Azt gondoljuk, hogy a tűzijáték csodálatos volt — mondta Mort. — És úgy számítom, képesek lesznek gyorsan újjáépíteni a külső falat. Kétségkívül meg fogod találni az utat az ennivalókhoz.
— Sokkal jobban néz ki mostanában — jegyezte meg Yzabell ráfagyott vigyora mögött, amikor Meccetüzes eltűnt a tolongásban.
— Határozottan sok minden szól az olyan élet mellett, amikor az illető az egyetlen, aki nem zavartatja magát azzal, hogy engedelmeskedjen a királynőnek — közölte Mort, miközben biccentést váltott egy arrajáró nemessel.
— Azt mondják, ő az igazi hatalom a trón mögött — folytatta Yzabell. — Egy eminenciás izé.
— Eminens gríz — közölte Mort szórakozottan. — Észrevetted, hogy mostanság egyáltalán nem varázsol?
— Hallgassittjönőmaga!
— Ő Legmagasztosabb Felsége, I. Kellirehenna Királynő, Sto Lat Lordja, a Nyolc Protektorátus Protektora és a Sto Kerrigtől Tengelyiránt Fekvő Hosszú Vékony Vitás Rész Császárnője!
Yzabell mélyen bókolt. Mort fejet hajtott. Kelli ráragyogott mindkettejükre. Kénytelenek voltak észrevenni, hogy a királynő valami olyan befolyás alá került, amely olyan öltözék viselésére késztette, ami legalább nagyjából követte alakja vonalát, és ellene hangolta az olyan frizurának, ami ananász és vattacukor leszármazottjának látszott.
Kelli arcon puszilta Yzabellt, aztán hátralépett, s alaposan megnézte Mortot.
— Hogy van a mi kedves Sto Helitünk?
— Jól, jól — válaszolta Mort. — Bár valamit muszáj lesz kezdeni a pincékkel. Néhai nagybátyádnak volt néhány szokatlan… hobbija, és…
— Úgy értette, te hogy vagy — súgta Yzabell. — Ez a hivatalos neved.
— Jobb szerettem a Mortot — duzzogott Mort.
— Szintúgy minő érdekes címer! — jegyezte meg a királynő. — Kaszák keresztben egy hátsó lábain ágaskodó homokórán gyászfekete mezőben. A Királyi Kollégiumnak okozott némi főfájást.
— Nem mintha zavarna, hogy herceg vagyok — mondta Mort. — Inkább az ért sokként, hogy hercegnő a feleségem.
— Meg fogod szokni.
— Remélem, nem.
— Jól van. És most Yzabell — jelentette be Kelli, megfeszítve állkapcsát —, ha királyi körökben kívánsz mozogni, akkor van néhány ember, akivel muszáj megismerkedned…
Yzabell kétségbeesett pillantást vetett Mortra, miközben a királynő magával sodorta a tömegbe, és hamarosan elveszett a látképből.
Mort ujját végigfuttatta a gallérja belső részén, mindkét irányba szétnézett, aztán megiramlott egy páfrányárnyékos sarok felé a büféasztal végénél, ahol egy kicsit végre csöndben és egyedül lehet.
Mögötte a Ceremóniamester megköszörülte torkát. Szeme távolbanéző, üveges kifejezést öltött.
— A Lelkek Lopója — jelentette annak a személynek révedező hangján, akinek füle nem hallja, mit beszél a szája —, Birodalmak Legyőzője, Óceánok Elnyelője, Évek Tolvaja, Végső Valóság, Az Emberiség Aratója, A…
— RENDBEN, RENDBEN. EGYEDÜL IS BETALÁLOK.
Mort ledermedt egy hideg pulykacombbal félúton a szája felé. Nem fordult meg. Nem volt rá szüksége. Nem lehetett eltéveszteni ezt az inkább érzett, mint hallott hangot, vagy ahogy a levegő megfagyott, és elsötétült. Az esküvői fogadás csevelye és muzsikája lelassult, s elenyészett.
— Azt hittük, nem fog eljönni — mondta egy cserepes páfránynak.
— A SAJÁT LÁNYOM ESKÜVŐJÉRE? KÜLÖNBEN IS, EZ VOLT AZ ELSŐ ALKALOM, HOGY BÁRHOVÁ IS MEGHÍVTAK. ARANYOZOTT SZÉLŰ PAPÍRON, ÉS VOLT RAJTA RSVP MEG MINDEN.
— Igen, de amikor nem jelent meg a templomban…
— ÚGY GONDOLTAM, ESETLEG NEM LETT VOLNA TELJESEN HELYÉNVALÓ.
— Nos, igen; föltételezem, úgy van…
— ŐSZINTÉN SZÓLVA AZT HITTEM, A KIRÁLYKISASSZONYT FOGOD ELVENNI.
Mort elpirult.
— Szóba került — felette. — Aztán azt gondoltuk, hogy attól, hogy az ember megment egy királylányt, még nem kell elsietni a dolgokat.
— NAGYON BÖLCSEN. TÚL SOK FIATAL LÁNY UGRIK AZ ELSŐ FIATALEMBER KARJÁBA, AKI SZÁZÉVES ÁLMÁBÓL FÖLÉBRESZTI, PÉLDÁUL.
— És, nos, azt gondoltuk, hogy mindent összevetve, nos, ha már egyszer igazán kiismertem Yzabellt, nos…
— IGEN, IGEN, BIZONYOSAN. KITŰNŐ DÖNTÉS. MINDAZONÁLTAL ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY A TOVÁBBIAKBAN NEM FOGOK ÉRDEKLŐDNI AZ EMBERI ÜGYEK IRÁNT.
— Tényleg?
— KIVÉVE HIVATALOSAN, PERSZE. MEGZAVARTA A JÓZAN ÍTÉLETEM.
Mort látómezejének szélén megjelent egy csontvázkéz, s szakértően fölszúrt villájára egy töltött tojást. Mort megpördült.
— Mi történt? — tette fel a kérdést. — Tudnom kell! Egyik percben a Hosszú Szobában voltunk, a következőben egy mezőn a városon kívül, és mind valóban magunk voltunk! Úgy értem, a valóság megváltozott, hogy belepasszoljunk! Ki tette?
— SZÓT VÁLTOTTAM AZ ISTENEKKEL — mondta feszengve a Halál.
— Ó! Szót váltott, valóban? — firtatta Mort.
A Halál elkerülte a fiú tekintetét.
— IGEN.
— Nem hinném, hogy nagyon elégedettek lettek volna.
— AZ ISTENEK IGAZSÁGOSAK. VALAMINT SZENTIMENTÁLISAK IS. ÉN MAGAM EZT SOSEM TUDTAM ELSAJÁTÍTANI. DE MÉG NEM VAGY SZABAD. GONDOSKODNOD KELL ARRÓL, HOGY A TÖRTÉNELEM MEGTÖRTÉNJEN.
— Tudom — válaszolta Mort. — A királyságok egyesítése meg minden.
— LEHET, HOGY VÉGÜL AZT FOGOD KÍVÁNNI, BÁRCSAK VELEM MARADTÁL VOLNA.
— Az biztos, hogy sokat tanultam — ismerte el Mort. A kezét arcához emelte, és szórakozottan megsimogatta a négy vékony, fehér, egész orcáját átszelő sebhelyet. — De nem hinném, hogy arra a fajta munkára teremtettek. Nézze, én tényleg nagyon sajnálom…
— VAN SZÁMODRA EGY AJÁNDÉKOM.
A Halál letette hors d’śuvre-ös tányérját, s köntöse titokzatos mélységeiben turkált. Amikor csontvázkeze előbukkant, hüvelyk- és mutatóujja között egy kis gömböt tartott.
Körülbelül három hüvelyk lehetett az átmérője. Lehetett volna a világ legnagyobb gyöngyszeme, kivéve, hogy a felszíne bonyolult ezüst alakok folyamatosan mozgó forgatagából állt; a minta örökké azon a ponton volt, hogy valami fölismerhetővé alakul át, ám mindig sikeresen elkerülte.
Amikor a Halál Mort kitárt tenyerébe pottyantotta, meglepően nehéznek és kissé melegnek bizonyult.
— NEKED ÉS HÖLGYEDNEK. NÁSZAJÁNDÉK.