Igyekezett nem védtelennek érezni magát. A járőröknek általában volt valami titkos ütőkártyájuk: mondjuk egy harmincadik századi sokkpisztoly a kabátjuk alatt, meg egy kicsi rádió, amivel az elrejtett időgépet magukhoz hívhatták. De őt bármikor átkutathatják. Everard görög ruhát viselt: tunikát, szandált és hosszú gyapjúköpönyeget, kardot a derekán. Sisakja és pajzsa a ló oldalán lógott. Ez volt minden: csak a fém volt anakronisztikus. Nem fordulhat semmilyen helyi hivatalhoz, ha bajba kerül, mert ez a viszonylag szegény és zavaros kor nem vonzott temporál kereskedelmet. A legközelebbi őrjárati egység a perszepoliszi miliő-főhadiszállás volt, egy generációval később.
Egyre szélesedő utcákon halad előre, a bazárok megfogyatkoztak, a lakóházak pedig nagyobbak lettek. Végül egy négy ház határolta térre érkezett. Látta a külső falakon túl a megmetszett fák tetejét. Alig felfegyverzett fiatal őrök guggoltak a sarkukon, hisz a vigyázzállást még nem találták fel. De Everard közeledtére felálltak és megfeszítették óvatosságra intő íjaikat. Megtehette volna, hogy egyszerűen átvág a téren, de ehelyett odakanyarodott és megszólította az egyik őrt, akit a kapitánynak nézett.
— Üdvözöllek, uram, a nap süssön fényesen rád. — A hipnózis alatt egy órában elsajátított perzsa nyelv folyékonyan pergett ajkáról. — Egy nagy ember vendégszeretetét keresem, aki meghallgatná külországi utazásaim szerény történeteit.
— Számosak legyenek napjaid — felelte az őr. Everard emlékezett rá, hogy nem szabad baksist ajánlania. Kürosz saját klánjainak perzsái büszke és kemény emberek voltak, vadászok, pásztorok és harcosok. Mind azzal a méltóságteljes udvariassággal beszéltek, ami az egész történelem folyamán jellemző volt népükre. — Krőzust, a lüdöt szolgálom, a Nagy Király alattvalóját. Ő nem fogja megtagadni fedelét tőled…
— Athéni Meandertől — segítette ki Everard. Ez olyan álnév volt, ami megmagyarázta erős csontozatát, világos bőrét és rövid haját. Még így is kénytelen volt ál-Van Dyke szakállt biggyeszteni az állára. Nem Hérodotosz volt az első görög világutazó, úgyhogy egy athéni sem lehet kínosan furcsa. Ugyanakkor fél évszázaddal Marathon előtt az európaiak még mindig elég különlegességnek számítottak ahhoz, hogy érdeklődést keltsenek.
Odahívtak egy rabszolgát, aki szólt a háznagynak, aki újabb rabszolgát küldött, hogy beinvitálja az idegent a kapun. A belső kert épp olyan hűvös és zöld volt, mint Everard remélte. Nem tartott attól, hogy ebben a házban bármit is ellopnának a holmijából, az étel s ital jó lesz, és Krőzus maga valószínűleg hosszasan fogja kérdezgetni a vendéget. Szerencséd van, haver, gondolta magában Everard, elfogadta a felajánlott forró fürdőt, illatos olajokat, tiszta ruhát, a szobájába hozott bort s ételt, az ágyat és a kellemes kilátást. Csak egy szivar hiányzott neki.
Már persze az elérhető dolgok közül.
Ha Keith visszafordíthatatlanul meghalt…
— A pokolba — motyogta Everard. — Erre ne is gondolj.
4.
Napnyugta után meghűvösödött a levegő. A lámpákat nagy ceremóniával gyújtották meg, hisz a tűz szentségnek számított. Egy rabszolga érkezett, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Everard követte őt végig a hosszú folyosón, ahol élénk falfestmények ábrázolták a Napot és Mithrász Bikáját. Néhány lándzsás mellet haladtak el, és egy fényesen kivilágított kis kamrába értek, amely édes füstölőktől illatozott, és zsúfolásig volt puha szőnyegekkel. Két kanapé volt az asztal mellé állítva hellén szokás szerint. Az asztalon álló edények már kevésbé voltak hellenisztikusak, csupa ezüst és arany. Rabszolgák várakoztak a háttérben, és egy belső ajtó felől kínaiasan hangzó zene szűrődött be.
Lüdiai Krőzus kegyesen bólintott. Valaha jóképű lehetett szabályos vonásaival, de szemmel láthatóan sokat öregedett az alatt a néhány év alatt, amióta hatalma és vagyona közmondásos lett. Hosszú hajú, őszes szakállú férfi volt, ruházata görögös, de arca perzsa módra pirosítva.
— Örvendek, Athéni Meander — szólalt meg görögül, és felemelte tekintetét.
Everard arconcsókolta, ahogy kellett. Kedves gesztus volt Krőzustól, hogy ekként jelezte: Meander rangban alig áll alatta, mégha Krőzus előzőleg fokhagymát evett is.
— Örvendek, Uram. Köszönöm kedvességedet.
— Ez a magányos étkezés nem azért van, hogy megsértselek — mondta az exkirály. — Csak arra gondoltam… — tétovázott. — Mindig a görögök közeli rokonának tartottam magam, és komolyan szeretnék beszélgetni…
— Uram, érdemeimen felül megtisztelsz — Túlestek a kötelező szertartásokon, aztán enni kezdtek. Everard elkezdte pergetni az utazásairól szóló, előre kigondolt történet fonalát. Krőzus időnként ijesztően buktatós kérdéseket tett fel, de egy Járőr hamar megtanulja ezeket kivédeni.
— Az idők valóban változnak, s te szerencsés vagy, hogy éppen egy új kor hajnalán érkeztél — mondta Krőzus. — A világ sosem ismert dicsőségesebb Királyt, mint… — és így tovább végeérhetetlenül, kétségtelenül a szolgahad fülének szánva, akik mellesleg királyi kémek is voltak. Pedig még igaz is volt, amit mondott.
— Az istenek kegyeikbe fogadták Királyunkat — folytatta Krőzus. — Ha tudtam volna, hogyan óvták őt — már úgy gondoltam, a valóságban, nem a mesék szerint, amelyeket igaznak hittem — sosem merészeltem volna szembeszállni vele. Hisz tagadhatatlan, hogy ő a Kiválasztott.
Everard hű maradt görög mivoltához, és vízzel itta borát. Már bánta, hogy ilyen mértékletes nemzetet választott.
— Hogy szól az a mese, uram? — kérdezte. — Én csak azt tudtam, hogy a Nagy Király Kambüszosz fia, aki a méd Asztiagész alattvalójaként birtokolta ezt a provinciát. Van még valami?
Krőzus előrehajolt. A bizonytalan megvilágításnál tekintete furcsán csillogott a rettegés és lelkesedés valami dionüszoszi keverékével, amit Everard kora már nem is ismert. — Halld hát, és számolj be róla honfitársaidnak — kezdte. — Asztiagész hozzáadta lányát, Manadanét Kambüszoszhoz, mert tudta, hogy a perzsák mozgolódnak igája alatt, és így akarta vezetőiket a házához kötni. De Kambüszosz betegségbe esett és meggyengült. Ha meghal, és fia, Kürosz diadalmaskodik Ansanban, akkor olyan perzsa nemesek zavaros uralma következik, akik nem kötődnek Asztiagészhez. Az álmok arra is figyelmeztették a méd királyt, hogy Kürosz fogja a birodalma végét jelenteni.
— Ezek után Asztiagész megparancsolta rokonának, a Király Szeme Aurvagaushnak (Krőzus Harpagusznak mondta, ahogy minden más helyi nevet is görögösített) hogy tegye el láb alól a herceget. Harpagusz Mandané királynő tiltakozása ellenére elvitte a gyermeket. Kambüszosz betegen feküdt, nem tudott közbelépni, és Perzsia sem tudott fellázadni minden előkészület nélkül. De Harpaguszt nem vitte rá a lélek, hogy megölje a gyermeket. Kicserélte a herceget egy hegyi pásztor halva született gyermekével, és a pásztort titoktartásra eskette. A halott gyereket királyi ruhákba burkolták és kitették a hegyoldalba, aztán odahívták a méd udvar tisztségviselőit, hogy lássák, majd eltemették. Urunk, Kürosz, pásztorként nőtt fel.
— Kambüszosz még húsz évig élt, de nem született másik fia, és nem volt elég ereje, hogy bosszút álljon elsőszülöttjéért. De végül ő is meghalt, és nem maradt utána örökös, akiknek a perzsák engedelmességgel tartoztak volna. Asztiagész megint bajtól tartott. Ekkor bukkant fel Kürosz, akinek személyazonosságát különféle jelek sugallták. Asztiagész már bánta, amit azelőtt tett, ezért szeretettel fogadta és elismerte őt, mint Kambüszosz utódját.