— Kürosz öt évig vazallus maradt, de a médek zsarnokságát még ennél is rosszabbnak érezte. Harpagusznak is volt valami szörnyű megbosszulnivalója: büntetésül a Kürosz esetében tanúsított engedetlensége miatt Asztiagész arra kényszerítette, hogy megegye a saját fiát. Harpagusz tehát összeszövetkezett néhány méd nemessel. Vezetőül Küroszt választották. Perzsia fellázadt, és három év harc után Kürosz mindkét népnek ura lett. Azóta természetesen gyarapította uralmát. Mikor mutatták valaha ki az istenek akaratukat ennél világosabban?
Everard egy ideig szótlanul heverészett a kanapén. Hallotta az őszi levelek száraz zörgését a kertben, a hideg szél süvítését.
— Ez igaz, nem csak valami cifra szóbeszéd? — kérdezte.
— Már többször bizonyságot szereztem igazáról, amióta csatlakoztam a perzsa udvarhoz. A Király maga igazolta, és Harpagusz is, meg mások, akik személyesen érintve voltak.
A lüd nem hazudhatott, ha uralkodója tanúságára hivatkozik: a perzsa nemesek az igazság megszállottai voltak. Ezzel együtt Everard egész járőr-pályafutása alatt nem hallott ennél hihetetlenebb történetet. Mert ez volt az a történet, amit Hérodotosz feljegyzett — néhány módosítással a Shah Nameh-ből — és a vak is láthatta, hogy tipikus hősmítosz. Alapjában véve ugyanezt regélték Mózesről, Romuluszról, Sigurdról, és még tucatnyi nagy emberről. Semmi ok nem volt arra, hogy tényként fogadja el, semmi ok nem volt abban kételkedni, hogy Kürosz teljesen normális körülmények közt nevelkedett fel az apja udvarában, születése jogán simán szerezte meg a trónt, és a szokásos okok miatt lázadozott.
Csakhogy erre a mesére szemtanúk esküsznek!
Itt valami rejtély van. Everard visszakanyarodott eredeti céljához. Az elengedhetetlen csodálkozó megjegyzések után úgy irányította a társalgást, hogy megkérdezhesse:
— Hallottam valami pletykát, hogy tizenhat éve egy idegen bukkant fel Pasargadae-ben, szegény pásztorok öltözetében, de valójában mágus volt, aki csodákat tett. Talán itt is halt meg. Kegyes vendéglátóm tud valamit erről?
Feszülten várta a választ. Úgy sejtette, hogy Keith Denisont nem valami hegyi surmó ölte meg, de nem is valami szikláról lezuhanva szegte nyakát, vagy hasonló módon ért véget. Ebben az esetben ugyanis az Őrjárat megtalálta volna a gépét. Lehet, hogy túl lezseren keresgéltek ahhoz, hogy magát Denisont megtalálják, de a detektoraik figyelmét nem kerülhette el egy időszökkenő.
Ezért gondolta Everard, hogy valami bonyolultabb dolog történhetett. És ha Keith egyáltalán életben maradt, akkor biztosan lejött ide, a civilizációba.
— Tizenhat éve? — vakargatta a szakállát Krőzus. — Akkoriban nem voltam itt. És amúgy is nyüzsgött minden a jövevényektől, mert Kürosz akkortájt jött le a hegyekből, és foglalta el az őt megillető ansani koronát. Nem, Meander, semmit sem tudok róla.
— Nagyon fontos nekem, hogy rátaláljak erre az emberre — mondta Everard — mert egy orákulumjóslata szerint… — Ésatöbbi, ésatöbbi.
— Érdeklődhetsz a szolgák és a városi nép közt — javasolta Krőzus. — Szólni fogok az udvarnál az érdekedben. Ugye, maradsz egy ideig? Talán maga a Király is fogad téged: mindig is érdekelték a külországiak.
A beszélgetésnek hamarosan vége szakadt. Krőzus meglehetősen savanyú mosollyal elmagyarázta, hogy a perzsák a korai fekvésben és korai kelésben hisznek, és hogy hajnalra a királyi palotában kell lennie. Egy rabszolga visszavezette Everardot a szobájába, ahol egy szemrevaló leányzó várta várakozó mosollyal. Egy pillanatig tétovázott, mert eszébe jutott egy kétezer-négyszáz évvel későbbi dolog. De a pokolba vele! Egy férfinek nem szabad elutasítania, amit az istenek felkínálnak neki.
5.
Alighogy felkelt a nap, amikor egy csapat jelent meg a téren, és Meandert, az athénit keresték hangos kiáltozással. Everard otthagyta a reggelijét, kiment, és egy szürke paripás, szakállas, sólyomarcú kapitányt látott maga előtt, a Halhatatlanoknak nevezett katonák vezetőjét. Nyugtalan lovak, lebegő sisakforgók és köpönyegek, csilingelő fém és nyikorgó bőr hangja adta a hátteret az új nap alatt megcsillanó fényes páncélba öltözött férfinek.
— A Kiliarka vár — közölte a tiszt. A rang, amit mondott, persze perzsa volt: az őrség parancsnoka és a birodalom nagyvezíre.
Everard egy pillanatig csak állt, mérlegelte a helyzetet. Az izmai megfeszültek. Ez nem volt valami szívélyes invitálás, de nemigen vitatkozhatott.
— Hallottam, és engedelmeskedem — mondta. — Csak hadd szedjek össze néhány ajándékot, cserébe az engem ért megtiszteltetésért.
— A Kiliarka azt parancsolta, hogy azonnal jöjj. Itt egy ló.
Egy íjász felajánlotta, hogy bakot tart neki, de Everardnak segítség nélkül is sikerült a nyeregbe másznia: ezt a trükköt nem ártott ismerni a kengyel feltalálása előtti korokban. A kapitány keményen, jóváhagyólag bólintott, megfordította a lovát, és kivágtatott a térről egy széles sugárútra, amit szfinxek és a nagy emberek házai szegélyeztek. Ez az utca nem volt olyan zsúfolt, mint a bazársorok, de így is épp elég lovasnak, kocsinak, gyalogosnak kellett kitérni az útjukból. A Halhatatlanok senki ember kedvéért nem álltak meg. A palotaajtók is kinyíltak a jöttükre. Kavics csikordult a lovak patái alatt, úgy vágtattak el a szökőkutas pázsit mellett, aztán csörömpölve megálltak a nyugati palotaszárny előtt.
A tarkabarkára festett téglapalota egy széles alapzaton állt több más kisebb épülettel együtt. A kapitány leugrott a lóról, kurtán intett, aztán elindult fölfelé egy márványlépcsőn. Everard követte, mögéje pedig felzárkóztak a harcosok, akik harci fejszéjüket is magukhoz vették a nyeregtáskából a kedvéért. Köpönyeges, turbános, jellegtelen arcú házi rabszolgák közt haladtak el egy vörös, majd egy sárga oszlopcsarnokon keresztül, majd egy mozaikos csarnokon át, amelynek szépségét Everardnak éppen nem volt érkezése kellőképpen értékelni. Egy csapat őr mellett beléptek egy szobába, amelynek pávaboltozatát karcsú oszlopok tartották. Kései rózsák illata szállt be a boltíves ablakokon.
Aztán a Halhatatlanok bókoltak. Ami jó neki, az neked is jó lesz, haver, gondolta Everard, és megcsókolta perzsaszőnyeg szegélyét. A kanapén fekvő férfi bólintott.
— Emelkedj fel és várj! — mondta. — Hozzatok a görögnek egy párnát! — A katonák is felálltak mellette. Egy núbiai sietett elő egy párnával, amelyet gazdája lába elé tett a földre. Everard törökülésben rátelepedett. Érezte, hogy kiszáradt a szája.
A Kiliarka, akit Krőzus Harpagusz néven emlegetett, előrehajolt. A kanapé tigrisbőr takarója és a roppant vörös köpönyeg ellenére a méd idős embernek tűnt, vállig érő haja vasszürke, darabos arca szinte elveszett a ráncokban. De szeme élénk ravaszsággal méregette az érkezőt.
— Nos — mondta erős észak-iráni akcentusú perzsasággal — tehát te vagy az athéni. A nemes Krőzus ma reggel beszámolt érkezésedről, és említette ezt is, ami iránt érdeklődsz. Mivel az ország biztonsága foroghat kockán, tudni szeretném, hogy pontosan mit keresel. — Ékszerektől csillogó kezével megsimította a szakállát, és fagyosan elmosolyodott. — Meglehet, hogy ha célod ártalmatlan, talán még segítek is.
Gondosan ügyelt rá, hogy ne alkalmazza az üdvözlés szokásos formuláit. Frissítőt sem kínált, hisz mindezzel megadta volna Meandernek a vendég szinte szentségnek számító státusát. Ez most kihallgatás volt.