— Mi az, amit tudni kívánsz, uram? — kérdezte Everard. Voltak bizonyos sejtelmei, és ezek nem nyugtatták meg.
— Egy pásztor-álruhás mágust kerestél, aki tizenhat nyár előtt jött Pasargadae-be, és csodákat művelt. — A hangját csúnyán eltorzította a feszültség. — Miért van ez, és mit tudsz még az ilyen dolgokról? Ne találj ki hazugságokat — beszélj!
— Nagyuram — mondta Everard — a delfi orákulum azt jósolta nekem, hogy szerencsésre fordíthatom sorsomat, ha megtudom, mi történt egy bizonyos pásztorral, aki, ööő, Piszisztratosz első zsarnokságának harmadik évében jött a perzsák fővárosába. Ennél többet nem mondtak. Te is tudod, uram, milyen homályosak az orákulumok.
— Hmm, hmm. — Félelem suhant át a sovány arcon, és Harpagusz keresztet vetett: a kereszt mitrikus Nap-szimbólum volt. Aztán durván megkérdezte: — Eddig mire jutottál?
— Semmire, nagyúr. Senki sem tudta megmondani…
— Hazudsz! — acsargott Harpagusz. — Minden görög hazug. Vigyázz, mert szentségtelen dolgokkal játszol. Kivel beszéltél még?
Everard látta, hogy a Kiliarka szája megrándul idegességében. Everardnak magának is összeugrott a gyomra. Véletlenül beletenyerelt valamibe, amiről Harpagusz eddig azt hitte, hogy biztonságban el van rejtve. Valami olyan nagy dologba, hogy ahhoz képest a vendégbarátság által kötelezett Krőzus veszélye semmiség. És a valaha ismert legmegbízhatóbb elhallgattató eszköz a pallos… miután fogókkal és tűkkel már kiszedték az idegenből, amit tud… de mi a keserves nyavalyát tudok?
— Senkivel, uram — hazardírozott. — Senkivel, csak a jósdával, és a Napistennel, akinek a jósda a hangja, és aki ide küldött. Tegnap estig csak ők tudtak erről.
Harpagusz nagy levegőt vett: ettől egy kissé visszahőkölt. De aztán szinte láthatóan kihúzta magát:
— Csak a te szavadat, egy görög szavát bírjuk, hogy az orákulumtól hallottad — hogy nem kémleltél ki államtitkokat. De még ha tényleg maga az Isten küldött is ide téged, talán azért tette, hogy elpusztítson bűneidért. Ennek majd még utána nézünk — Biccentett a kapitánynak. — Vigyétek le. A Király nevében.
A Király!
Everardnak az eszébe villant valami. Talpraugrott.
— Igen, a Király! — kiáltott fel. — Az Isten mondta… hogy lesz egy jel… és akkor kell átadnom üzenetét a perzsa királynak!
— Fogjátok meg! — ordította Harpagusz.
Az őrök rohanvást engedelmeskedtek. Everard hátraszökkent, és Kürosz királyért kiáltozott, amilyem hangosan csak bírt. Tartóztassák csak le. Az események híre el fog jutni a trónig, és… Két ember nyomta a falhoz felemelt fejszével. A többiek is ott nyüzsögtek mögöttük. A sisakjuk fölött látta, hogy Harpagusz felugrik a kanapéról.
— Vigyétek ki, és fejezzétek le! — parancsolta a méd.
— Uram, — tiltakozott a kapitány — a Királyt szólította!
— Hogy elvarázsolhassa! Most már kiismertem: Zohak fia, Ahriman ügynöke! Öljétek meg!
— Várjatok — kiáltotta Everard. — Várjatok, nem látjátok, hogy ő az áruló, aki nem hagyja, hogy elmondjam a királynak… Hagyj békén, te buzi!
Egy kéz kulcsolódott a jobb karjára. Elkészült rá, hogy néhány órát elücsörögjön a börtönben, amíg a nagyfőnök tudomást nem szerez az ügyről és ki nem hozatja, de a dolgok kezdtek sürgetőbbre fordulni. Bevitt egy balhorgot, valakinek reccsent az orra. A sebesült őr hátratántorodott. Everard kicsavarta a fejszét a kezéből, megpördült és hárította a bal oldalról támadó katona csapását.
A Halhatatlanok támadásba lendültek. Everard fejszéje fémnek csattant, majd bevágott és szétroncsolt egy ujjpercet. Ezzel együtt annyi esélye sincs, mint egy celofán hógolyónak a pokolban, hogy megálljon ellenük. Egy fejszecsapás süvített el a feje fölött. Egy oszlop mögé húzódott — falmorzsák záporoztak rá. Itt egy rés — ellökött egy embert, átugrott a csörömpölve eldőlő páncélos alakon, és a kupola alatti nyílt terepre állt. Harpagusz felpattant, és egy szablyát rántott elő köpönyege alóclass="underline" elég bátor a vén gazember. Everard megpördült, hogy szembenézzen vele. A Kiliarka ott volt közte és az őrök közt. Összecsapott a fejsze és a kard. Everard megpróbált közelebb kerülni… ha le tudná fogni, akkor a katonák nem mernének fegyvert dobni rá. De máris ott köröztek, hogy a hátába kerüljenek. Júdás, ez talán egy újabb járőr végét jelenti…
— Állj! Arcra borulni! A Király érkezik!
Háromszor hangzott el a felszólítás. Az őrök megdermedtek mozdulatuk közepén, és csak bámulták a roppant skarlát köntöst viselő férfit, aki az ajtóban állva kiabált, a földre vetette magát. Harpagusz eldobta a kardját. Everard majdnem lecsapta, de aztán észbekapott, és a közeledő katonák csörtetését hallva a folyosóról, maga is elejtette a fegyverét. Egy darabig némán és mozdulatlanul ziháltak, farkasszemet nézve a Kiliarkával.
— Hát… meghallotta… és jött… azonnal — lihegte Everard.
A méd összegömbölyödött, mint egy macska, úgy sziszegte vissza:
— Azért jól vigyázz! Rajtad lesz a szemem. Ha megmételyezed az elméjét, véged…
— A Király! A Király! — rikkantotta a hírnök. Everard is hasra vetette magát Harpagusz mellett.
Egy Halhatatlan-osztag rontott a terembe, és sorfalat állt a kanapéig. Egy lakáj különleges szőnyeget terített a rögtönzött útra. Aztán belépett maga Kürosz is, a köpenye lebegve úszott izmos oldala mellett. Néhány udvaronc követte, szívós férfiak, akiknek megvolt az az előjoga, hogy fegyvert viselhessenek a király jelenlétében is, majd egy rabszolga-ceremóniamester, aki a kezét tördelte, mert nem volt ideje zenészekért küldeni.
A Király hangja dörögve törte meg a csendet:
— Mi ez? Hol az idegen, aki szólított?
Everard megkockáztatott egy oldalpillanást.
Kürosz magas, szélesvállú, de karcsú termetű férfi volt, külseje idősebb kort mutatott, mint azt Krőzus meséi sugallták — negyvenhét éves, jutott Everard eszébe — de tizenhat év állandó háborúskodása tartja formában. Keskeny, sötét arca volt, mogyoróbarna szeme, bal pofacsontján kardvágás seb húzódott, orra egyenes volt, ajka telt. Enyhén deresedő fekete haja hátra volt fésülve, szakálla pedig rövidebbre volt nyírva a perzsa szokásnál. A rangjához képest a lehető legegyszerűbben volt öltözve.
— Hol az idegen, akiről a rabszolga hírt adott?
— Én vagyok az, Nagy Király — mondta Everard.
— Emelkedj föl. Mondd meg neved.
Everard felállt.
— Hello, Keith — mormogta.
6.
Vadszőlő futotta be a márvány kerti lugast. Levelei szinte láthatatlanná tették az íjászokat, akik vigyázták. Keith Denison lerogyott egy padra, aztán csak bámulta a levelek padlóra vetődő árnyait. Szárazon mondta:
— Legalább teljesen titokban tudunk beszélgetni, az angol nyelvet ugyanis még nem találták fel.
Aztán csikorgós akcentussal folytatta:
— Néha azt hittem, hogy ez a legnehezebb az egészben: sosem volt egy magányos pillanatom. Csak annyit tehettem, hogy kidobok mindenkit abból a szobából, ahol éppen voltam, de akkor is ott maradtak az ajtó előtt, az ablak alatt, őrködtek és hallgatóztak. Remélem, most tűkön ül az a drága, hűséges lelkűk.
— Még a magánéletet sem találták fel — emlékeztette Everard. — És a hozzád hasonló fontos személyiségeknek amúgy sem jutott belőle sok, a későbbi korokban sem.
Denison ráemelte fáradt tekintetét:
— Mindig meg akarom kérdezni, hogy van Cynthia — mondta — de persze neki ez nem tartott — nem fog tartani — olyan sokáig. Talán egy hétig. Nincs nálad véletlenül egy cigi?