— Igen — mondta Everard. — De a te esetedben látszik, hogy megjelenésed a barlangban kulcsfontosságú volt. Ez ültette el az ötletet Harpagusz fejében. Ha ez nincs, akkor el tudom képzelni, hogy a dekadens méd birodalom széthullik, talán áldozatul esik Lüdiának, vagy a turániaknak, mert a perzsáknak nem lesz meg a szükséges isteni-jogon-születéstől-adott vezetése… Nem. A közelébe sem megyek annak a pillanatnak ott, a barlangban, hacsak engedélyt nem kapok rá, méghozzá nem kisebb személytől, mint egy Danellitől.
Denison ránézett felemelt kupája fölött, aztán leeresztette a poharát, de tovább nézett. Arca, mint egy idegené. Végül nagyon halkan azt mondta:
— Ugye nem akarod, hogy visszamenjek?
Everard felugrott a padról. A földhöz vágta kupáját. A pohár csörömpölve hullt a padlóra, és úgy folyt belőle a bor, mintha vér lenne.
— Fogd be a szád! — kiáltotta. Denison bólintott.
— Én a Király vagyok — mondta. — Egyetlen intésemre szilánkokra aprítanak az őrök.
— Ez nem a legjobb módszer arra, hogy megnyerd a segítségemet — hörögte Everard.
Denison teste megremegett. Mozdulatlanul gubbasztott egy ideig, aztán végre kibökte:
— Ne haragudj. Te nem tudod, milyen megrázkódtatás… Persze, persze, nem volt olyan rossz életem. Színesebb volt, mint a legtöbb emberé, és az ember hamar belejön ebbe a félisten-dologba. Gondolom, ezért fogom elfoglalni a Jaxartészen túli földeket tizenhárom év múlva: mert nem tehetek mást, hátamban az ifjú titánok tekintetével. A fenébe, néha még el is hiszem, hogy megérte.
Arca mosoly-félére húzódott.
— Némelyik asszonyom fantasztikus volt. És persze ott van Kasszandané. Azért tettem őt elsőszámú feleségemmé, mert a maga sötét módján Cynthiára emlékeztet. Azt hiszem. Ennyi idő után már nehéz megmondani. A huszadik század nekem már nem valóságos. És egy pompás lóban az ember több örömét leli, mint egy sportkocsiban… és tudom, hogy az itteni munkámnak értelme van, ami nem sokaknak adatik meg… Igen. Ne haragudj, hogy úgy rádförmedtem. Tudom, hogy segítenél, ha mernél. De, mert nem teszed, és én nem hibáztatlak ezért, nem kell sajnálnod engem.
— Elég legyen! — morogta Everard.
Úgy érezte, mintha fogaskerekek lennének az agyában, és üresen forognának. A feje fölött a mennyezeten freskót látott: egy ifjú ölt meg egy bikát, és a Bika volt a Nap és az Ember. A vadszőlő levelein, az oszlopokon túl őrök masíroztak bőrpáncélban, arcukat mintha fából faragták volna. Látszott a palota hárem-szárnya is, ahol ezernyi fiatal nő tartotta szerencséjének, hogy várhatja a Király esetleges ölelését. A városfalakon túl szántóföldek húzódtak, ahol parasztok készítették elő áldozatukat a Földanyának, aki már az árják érkezésekor is régi volt ezen a tájon, pedig már ez az esemény is a sötét múltba veszett. A falak fölött ott úsztak a hegyek, ahol farkasok, oroszlánok, vadkanok és démonok kísértettek. Túl idegen volt ez a hely. Everard ezt hitte, hogy már belefásult a másságba, de most mégis hirtelen el akart futni, el akart bújni, ott valahol a saját századában, a saját népe közt, a feledésben.
Kimért hangon szólt:
— Hadd konzultáljak néhány társammal. Részletesen megvizsgálhatjuk az egész korszakot. Kell lennie valamilyen fordulópontnak, ahol… Egyedül semmire sem jutok. Hadd menjek vissza és kérjek tanácsot. Ha kitalálunk valamit, akkor… ugyanerre az estére fogunk visszajönni.
— Hol a géped? — kérdezte Denison. Everard intett.
— Fenn a hegyekben.
Denison végigsimított a szakállán.
— Ennél többet nem árulsz el, mi? Jól teszed. Nem biztos, hogy megbíznék saját magamban, ha tudnám, hogy ott hever egy megszerezhető időgép.
— Én ezt nem mondtam! — kiabálta Everard.
— Ó, ne is törődj vele. Ezen ne vesszünk össze — sóhajtott Denison. — Persze, menj csak haza, és nézd meg, mit lehet tenni. Kell kíséret?
— Inkább nem. Ugye nincs rá szükség?
— Nincs. Ez a hely százszor biztonságosabb, mint a Central Park.
— Ezzel nem mondtál sokat — nyújtotta a kezét Everard. — Csak a lovamat szerezd vissza. Sajnálnám elveszíteni: speciális, időugrásra idomított szolgálati állat. — Tekintete Denisonéba fúródott. — Visszajövök. Személyesen. Bármi is lesz a döntés.
— Hát persze, Manse — mondta Denison. Együtt mentek ki a lugasból, hogy átessenek az őrök és kapustrázsák értesítésének különféle formaságain. Denison mutatott egy hálószobát, ahol egy héten keresztül minden éjszaka tartózkodni fog: itt megtalálják. Végül Everard megcsókolta a király lábát, és amikor a király elment, felült a lovára és lassan kiügetett a palota kapuján.
Ürességet érzett magában. Tényleg nem lehetett semmit tenni, ő pedig megígérte, hogy visszajön, és közli ezt az ítéletet a királlyal.
8.
Délután már a hegyekben járt, ahol cédrusok meredeztek a sziklák közt, és a mellékút, amin elindult, göröngyös csapássá silányult. Bár már akkor is elég szárazság volt, az akkori Iránnak még voltak ilyen erdei. A ló kimerülten poroszkált alatta. Találnia kéne valami házat, ahova bekéredzkedhet, csak hogy kímélje a szerencsétlen párát. De nem lehet: telihold lesz, tud éjszaka is menni, ha akar, és napkelte előtt elérheti a gépet. Úgysem tudna aludni.
De egy hosszú fűvel benőtt, érett bogyókkal hívogató tisztás mégis pihenésre csábította. A nyeregtáskában volt ennivalója, volt bora bőrtömlőben, és hajnal óta semmit sem evett. Biztatóan csettintett a lónak, és megfordult.
Valami feltűnt neki. Lejjebb az úton porfelhőt csillantott meg a nap. A felhő egyre nagyobb lett. Lovasok lehetnek, gondolta, akik pokolian sietnek. Királyi küldöncök? De mit keresnek itt? Idegesség fogta el. Felvette a sisakját, a karjára vette a pajzsát és rövid kardját meglazította a tokjában. Biztosan csak elvágtat mellette, de…
Most már látta, hogy nyolc ember közeledik. Jó lovakon jöttek, és az utolsó vezetéklovakat is hozott. Ezzel együtt az állatok meglehetősen törődöttnek tűntek: izzadságcsíkok éktelenkedtek poros oldalukon, és habfoszlányok tapadtak a nyakukra. Hosszú vágta lehetett. A lovasok annak rendje s módja szerint a szokásos tiszta fehér nadrágot, inget, csizmát, köpenyt viselték magas, perem nélküli süveggel. Nem voltak udvari emberek vagy hivatásos katonák, de banditák sem. Szablyával, íjjal és lasszóval voltak felfegyverkezve.
Everard hirtelen felismerte az élen lovagló szürkeszakállast: Harpagusz!
A kavargó porfelhőn keresztül is látta, hogy követői még az ősi iráni mérce szerint is kemény fickók.
— Ó-ó — nyögött fel Everard félhangon. — Vége a dalnak.
Kattogni kezdett az agya. Megijedni nem volt ideje, csak gondolkodni. Harpagusznak nem lehet más oka arra, hogy kövesse őt a hegyekbe, csak az, hogy elfogja a görög Meandert. Biztos, hogy egy ilyen kémekkel és pletykafészkekkel zsúfolt udvarban Harpagusz legkésőbb egy órán belül megtudta, hogy a Király egyenlőként beszélt az idegennel valami ismeretlen nyelven, aztán útjára engedte észak felé. A Kiliarkának nyilván egy kicsivel több időre volt szüksége, hogy valami elfogadható ürügyet agyaljon ki a palota elhagyására, összeszedje magán-nehézfiúit, és elkezdje az üldözést. De miért? Mert "Kürosz" valaha ugyanezen a fennsíkon jelent meg, valami gépezeten, amire Harpagusz nagyon fente a fogát. A méd nem volt ostoba: nyilván nem elégedett meg a kitérő válasszal, amit Keith adott neki. Logikusnak tűnt, hogy egy nap újabb mágus fog megjelenni a Király hazájából, és Harpagusz ezúttal nem akarta olyan könnyen kiengedni a kezéből a gépet.