Bármilyen furcsák is a szempontjai, bármilyen ellenkezést váltanak is ki az emberben, amikor hallja őket, mégis mindig sikerül elfogadtatnia, hogy az érvei megalapozottak.
— Ha így van, anyu, akkor az az ember szörnyen veszélyes.
Úgy látszott, mintha Insigna kitépte volna magát a gondolatai hálójából, és kíváncsi pillantást vetett a lányára.
— Miből gondolod?
— Minden érv mögött lehetnek jó okok. Ha valaki képes rá, hogy gyorsan megragadja azokat az indokokat, és meggyőzően előtálalja őket, akkor képes rá, hogy bárkit bármire rávegyen, és ez veszélyes.
— Megvallom, Janus Pittnek megvannak ezek a képességei.
Meglep, hogy te megérted ezeket a dolgokat.
(Mert én még csak tizenöt éves vagyok — gondolta Marlene —, és te még mindig gyereknek tartasz engem.) Fennhangon azonban azt mondta:
— Sok mindent tanul az ember, ha figyeli az embereket.
— Igen, de ne feledkezz meg róla, mire intettelek! Vigyázz a figyeléssel!
— („Soha.”) Tehát Mr. Pitt meggyőzött téged.
— Beláttatta velem, hogy semmi kár nem származik abból, ha várunk egy kicsit.
— És téged nem furdalt a kíváncsiság, hogy figyeld meg, hova is megy a Nemezis? Pedig illett volna.
— Furdalt is, de ez nem olyan egyszerű, mint hiszed. Az obszervatórium állandóan használatban van. Várnod kell a sorodra, ha oda akarsz férni a műszerekhez. Még ha én vagyok is a vezető, én sem használhatom őket kedvem szerint. Aztán nem marad titokban, ha valaki dolgozik velük.
Tudjuk, ki mire használta őket és miért. Nagyon kicsi volt annak a lehetősége, hogy a Nemezisről és a Napról részletes színképet készítsek, vagy a szükséges számításokra igénybe vegyem az obszervatórium számítógépét anélkül, hogy az emberek egyből rá ne jöjjenek, mivel foglalkozom. És gyanítom, hogy Pitt is rám állított egy-két embert az obszervatóriumban, hogy figyeljék minden lépésemet. Azonnal a tudomására jutott volna, ha én ficánkolni kezdek.
— De nem tehetett volna veled semmit, nem igaz?
— Hát agyon éppen nem lövethetett volna árulásért, ha erre gondolsz — nem mintha ilyesmi eszébe jutott volna —, de fölmenthetett volna az obszervatóriumi munka alól, és bedughatott volna dolgozni a farmokra. Ezt nem szerettem volna. Nem sokkal ez után a kis eszmecsere után fölfedeztük, hogy a Nemezisnek van egy bolygója — vagy egy társcsillaga.
Még ma sem tudjuk pontosan, minek is nevezzük. Mindössze négymillió kilométerre vannak egymástól, és a kísérő égitest látható fényt egyáltalán nem sugároz ki magából.
— A Megasról beszélsz, anyu?
— Igen. Ez egy régi szó, és azt jelenti, hogy „nagy”, és egy bolygóhoz képest valóban nagyon nagy, jóval nagyobb, mint a Naprendszer legnagyobb bolygója, a Jupiter. Sokan úgy is emlegetik a Megast, mint egy „barna törpét”. — Elhallgatott és fürkészőn nézett a lányára, mintha egyszerre kételyei támadtak volna, hogy az képes-e megemészteni a hallottakat.
— Molly, tudod mi az a barna törpe?
— Anyu, az én nevem Marlene.
Insigna kissé elpirult.
— Igen. Bocsáss meg, ha néha eltévesztem. De tudod, nem tehetek róla. Volt egyszer egy aranyos kislányom, akit úgy hívtak, hogy Molly.
— Tudom. És ha még egyszer hatéves leszek, kedvedre szólíthatsz Mollynak.
Insigna elnevette magát.
— Marlene, tudod, mi az a barna törpe?
— Igen, tudom, anyu. A barna törpe olyan kisebb, csillagszerű égitest, amely ahhoz túlságosan kicsi, hogy a belsejében létrejöjjön a hidrogénfúzióhoz szükséges hőmérséklet és nyomás, ahhoz viszont elég nagy a tömege, hogy a melegen tartásához kialakuljanak a másodlagos reakciók.
— Helyes. Nem rossz. A Megas a mezsgyén van. Vagy egy nagyon meleg bolygó vagy egy nagyon sötét barna törpe.
Látható fényt nem bocsát ki, az infravörös tartományban azonban bőségesen sugároz. Nemigen hasonlít semmihez sem, amit eddig tanulmányoztunk. Ez volt az első extraszolá-ris — vagyis a Naprendszeren kívüli — bolygó, amelyet tüzetesen megvizsgálhattunk, és az obszervatórium nyakig belemerült ebbe a munkába. Én még ha akartam volna, se tudtam volna a Nemezis mozgásán dolgozni, és az igazat megvallva, egy időre ki is ment a fejemből. Tudod, a Megas az én figyelmemet is egészen lekötötte.
— Ühüm — hümmögött Marlene.
— Kiderült, hogy ez az egyetlen valamirevaló bolygótest, amely a Nemezis körül kering, de ez is elég. A tömege ötször akkora, mint…
— Tudom, anyu. A tömege ötször akkora, mint a Jupiteré, és a Nemezis tömegének a harmincad része. A komputer már régen megtanított erre.
— Hogyne, kedvesem. És egy csöppet sem lakhatóbb, mint a Jupiter; sőt, ha lehet, még kevésbé az. Eleinte ez csalódást keltett, jóllehet senki sem számított rá igazán, hogy lakható bolygót talál egy vörös törpe csillag körül. Ha egy Nemezishez hasonló csillaghoz annyira közel kering egy bolygó, hogy a víz folyékony halmazállapotban marad rajta, akkor az ár-apály hatások arra kényszerítik, hogy állandóan egyik oldalát fordítsa a Nemezis felé.
— A Megas nem éppen ezt teszi, anyu? Vagyis mindig ugyanaz az oldala fordul a Nemezis felé?
— De igen. Ez azt jelenti, hogy van egy meleg és egy hideg oldala, amellett a meleg oldala egészen forró. El is érné a vörösen izzó állapotot, ha a sűrű légkör áramlása valamelyest ki nem egyenlítené a hőmérsékletet. Ezért, no meg a Megas belső hője miatt még a hideg oldal is egészen meleg. Sok minden van a Megason, ami csillagászati tekintetben egészen egyedülálló. Aztán fölfedeztük, hogy a Megasnak van egy holdja, vagy ha a Megast egy kis csillagnak tekintjük, egy bolygója — az Erythro.
— Tudom, amely körül a Rotor kering. De anyu, annak már több mint tizenegy éve, hogy a Megas meg az Erythro körül kitört ez a hűhó. Ez alatt az idő alatt nem tudtál egy percet se szakítani rá, hogy lopva egy pillantást vess a Nemezis és a Nap színképére? Meg se próbálkoztál egy kis számítással?
— Hát…
— Tudom, hogy megtetted — jelentette ki Marlene.
— Elárulja az arcom?
— Az egész magatartásod.
— Nem valami kényelmes dolog együtt élni veled, Marlene.
Igen, megtettem. — És?
— Igen, a Naprendszer felé tart.
Elhallgattak, aztán Marlene halkan megkérdezte:
— No és el fogja találni?
— Nem, legalábbis az én számításaim szerint nem. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem fogja eltalálni a Napot vagy a Földet, vagy ami azt illeti, a Naprendszer fontosabb tájait.
De nem is az a lényeg: eltalálja-e. Mégha célt téveszt, akkor is valószínű, hogy elpusztítja a Földet.
14
Marlene számára egyértelmű volt, hogy az anyja nem szívesen beszél a Föld pusztulásáról, hogy belülről valami féket rakott a nyelvére, és ha magára hagyják, néma marad.
Marlene szemében ékesszólóan bizonyította mindezt az anyja magaviselete — ahogy kissé elhúzódott Marlenétől, mintha a legszívesebben eltávozna, ahogy finoman megnyalta az ajkát, mintha el akarná távolítani a szavai izét.