— Hogy kerülsz ide? („Mondd, hogy engem kerestél” — gondolta magában.) — Anyád küldött — felelte Aurinel.
— („Vagy úgy!”) Minek?
— Azt mondta, hogy rossz hangulatban vagy, és valahányszor elfog az önsajnálat, feljössz ide, és arra kért, hogy keresselek meg, mert minél több időt töltesz itt fönn; annál harapósabb leszel. Mondd, miért vagy harapós kedvedben?
— Egyáltalán nem vagyok harapós. De még ha az volnék is, megvan rá az okom.
— Miféle okod? Ugyan, hisz nem vagy már kisgyerek. Van szád, hogy elmondd, mi nyomja a szíved.
Marlene fölvonta a szemöldökét.
— Köszönöm, elég jól ki tudom fejezni magam. Az ok pedig az, hogy utazni szeretnék.
Aurinel elnevette magát.
— Hiszen eleget utaztál, Marlene. Több mint két fényévet. A Naprendszer egész történetében nem volt még senki emberfia, aki a fényévnek akár csak egy kis töredékét is megtette volna. Bennünket kivéve. Ezért panaszra semmi okod. Hiszen te vagy Marlene Insigna Fisher, a Galaxis Utazója.
Marlene elfojtotta magában a nevetést. Insigna az anyja lánykori neve, és valahányszor Aurinel mindhárom nevét fölsorolta, tisztelgésre szokta emelni a kezét, és megfelelő pofát is vág hozzá, és ezt már jó ideje nem tette. Gyanította, azért nem, mert a fiúnak kezd benőni a feje lágya, és igyekszik felnőtt módra viselkedni.
— Én egyáltalán nem emlékszem arra az útra — hárította el a lány. — Ezt te is tudhatod, és amire nem emlékszik az ember, az nem is fontos. Itt vagyunk, több mint két fényévnyire a Naprendszertől, és sohasem fogunk visszatérni oda.
— Ezt honnan tudhatod?
— Ne viccelj már, Aurinel. Vagy hallottál már valakit is arról beszélni, hogy vissza akar oda térni?
— No és ha így van is, kit érdekel? A Föld már amúgy is túlzsúfolt, mint ahogy az egész Naprendszer is egyre jobban megtelik és kimerül. Mennyivel jobb nekünk itt, ahol urai vagyunk mindannak, amire csak szemet vetünk.
— Egyáltalán nem. Az Erythróra is szemet vetettünk, mégsem költözünk le oda, hogy uralmunk alá vessük.
— Már hogyne tennénk. Hiszen ott van az Erythrón az a nagyszerű munkacsarnokunk. Ezt te is jól tudod.
— Az nem a mienk. Csak néhány tudósé. Én mirólunk beszélek. Bennünket nem engednek le oda.
— Majd annak is eljön az ideje — mondta Aurinel derűsen.
— Persze. Majd ha vénasszony leszek. Vagy a temetőben fekszem.
— Nem olyan sötét a helyzet. Hagyd ezt a zugot, és bújj ki a napra, tedd boldoggá az édesanyádat. Én nem maradhatok itt veled. Nekem dolgom van. Dolorette…
Marlene füle zúgni kezdett, és azt sem hallotta, mit mondott ezután Aurinel. Betett neki az a név, hogy Dolorette!
Marlene gyűlölte Dolorette-et, aki magas volt és — üresfejű.
De hát mit számít az? Aurinel ott legyeskedik a lány körül, és elég csak ránézni, hogy tisztában legyen vele, mit érez Dolorette iránt. És most ide küldték, őutána — micsoda időveszteség! Nagyon jól érezte, hogy pontosan ez játszódik le a fiúban, és azt is megérezte, mennyire szeretne minél előbb visszajutni ahhoz a… Dolorette-hez. (Miért érzi meg ezt mindig? Olyan kínos ez neki néha.) Marlenét egyszerre elfogta a vágy, hogy megsértse a fiút, hogy olyan szavakat vágjon a fejéhez, amelyek fájdalmat okoznak neki. Igaz szavakat persze. Hiszen képtelen volna hazudni neki.
— Sohasem mehetünk vissza a Naprendszerbe — rukkolt ki.
— Én azt is tudom, hogy miért nem.
— Nocsak, és miért nem? — Aztán amikor látta, hogy Marlene tétovázik, hozzátette: — Titok talán?
Marlene csapdában érezte magát. Ezt nem volna szabad elárulnia.
— Nem mondhatom meg — vonakodott. — Erről nekem nem volna szabad tudnom. — Csakhogy alig bírta magában tartani a titkot. Ebben a pillanatban mindenkinek rosszat akart.
— Mondd már meg! Hiszen barátok vagyunk, nem igaz?
— Igazán? — tamáskodott Marlene. — Rendben van, elárulom. Azért nem térhetünk vissza sohasem, mert a Föld el fog pusztulni.
Aurinel nem úgy reagált, mint várta volna. Hangos, nyerítő kacagásra fakadt, és némi időbe telt, mire lecsillapodott. A lány méltatlankodó tekintettel meredt rá.
— Marlene! — szólalt meg végre. — Honnan vetted ezt? Sok rémmesét néztél.
— Nem igaz!
— Akkor hát hogy állíthatsz ilyesmit?
— Úgy, hogy tudom. Megérzem. Abból, amit az emberek mondanak vagy elhallgatnak, abból, amit tesznek, miközben maguk sincsenek tisztában vele, hogy mit tesznek. No meg abból, amit a számítógép közöl velem, ha a megfelelő kérdéseket teszem föl neki.
— No és mi az, amit közöl veled?
— Ezt én neked nem árulom el.
— Nem lehetséges, nincs meg a szikrányi lehetősége sem annak — emelte föl szorosan összezárt két ujját —, hogy csak képzelődöl?
— Egyáltalán nem. A Föld nem most mindjárt fog elpusztulni, lehet, hogy csak évezredek múlva, de mindenképpen elpusztul. — Komor, ünnepélyes arccal bólintott.
— És nincs az a hatalom, amelyik ezt megakadályozhatná.
Ezzel Marlene hátat fordított a fiúnak és faképnél hagyta.
Dühös volt rá, hogy kételkedett a szavaiban. Nem, nem csak kételkedett. Ez több volt annál. Hülyének tartotta őt. Tessék, ez az eredmény. Eljárt a szája, és mit ért el vele? Mindent elrontott.
Aurinel a lány után meredt, kisfiúsan csinos arcáról leolvadt a nevetés, és a homlokán egyfajta zavart érzés gyűrte ráncba a bőrt.
2
Eugenia Insigna a Nemezis felé tartó úton és a megérkezés óta eltelt hosszú idő alatt középkorú hölggyé érett. Az évek során időnként azzal vigasztalta magát, hogy ezt az életért teszi, meg a gyermekei beláthatatlan jövőjéért.
Ez a gondolat mindig lehangolta.
De miért?
Hiszen tisztában volt vele, hogy ez elkerülhetetlenül következik mindabból, amit azóta tettek, hogy a Rotor eltávozott a Naprendszerből. A Rotor minden utasa — csupa önkéntes — tudta ezt. Mindazok, akik nem tudták vállalni az örökre szóló elválást, még indulás előtt elhagyták a Rotort, és ezek között volt…
Eugenia nem fejezte be a gondolatot. Gyakran háborgatta ez a gondolat, de igyekezett mindig elhessegetni magától.
Most itt vannak a Rotoron, de „otthonnak” lehet-e azt nevezni? Marlene számára bizonnyal otthon, hiszen ő semmi mást nem ismert. De számára, Eugenia számára? Neki a Föld és a Hold és a Nap és a Mars az otthona, meg mindazok a világok, amelyek a történelme és az előtörténelme során elkísérték az emberiséget. Ezek elkísérték az életet azóta, hogy megjelent az élet. Még most sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az „otthon” valahol a Rotoron kívül található.
De hát csoda-e, hiszen élete első huszonnyolc esztendejét a Naprendszerben élte le, és huszonegytől huszonhárom éves koráig, ahogy elvégezte az egyetemet, magán a Földön végzett gyakornoki munkát. Különös, hogy időnként milyen makacsul vissza-visszatértek a gondolatai a Földre. Pedig nem szerette a Földet. Nem szerette a tömeget, a gyatra szervezettséget, azt, hogy a nagy dolgokban eluralkodott az anarchia, míg a jelentéktelen dolgokban a kormány mindenáron érvényre juttatta akaratát. Nehezen viselte el a szeszélyes időjárást, a pusztító tengereket, a megsebzett földeket. Hálától túlcsorduló szívvel tért meg a Rotorra — meg egy élettárssal, akivel igyekezett megkedveltetni a maga kis forgó világát, és ugyanolyan kellemessé tenni számára annak rendezett kényelmét, mint amilyen kellemesnek érezte ő, aki beleszületett.