Wyler tűnődve vizsgálgatta Fishert.
— „Ha tudnád, hova megyünk, nem fordulnál vissza olyan szívesen.” Ezt mondta, ugye?
— Igen, ezt mondta. És amikor rákérdeztem, hogy miért, hová tart a Rotor? ő csak annyit mondott, hogy a csillagokhoz.
— Itt valami nem stimmel, Crile. Hiszen te már tudtad, hogy a csillagok felé készülnek, akkor miért mondta azt, hogy „ha tudnád, hová megyünk”. Kellett lennie valaminek, amiről te nem tudtál. Mi lehetett az?
— Mire akarsz kilyukadni? Hogy tudhatná valaki azt, hogy miről nem tud? Wyler elhessegette a kérdést.
— Elmondtad ezt az Irodának a beszámoltatás alatt?
— Azt hiszem, nem — felelte Fisher némi gondolkozás után.
— Még csak nem is gondoltam rá, amíg el nem kezdtem neked mesélni, hogy kis híján ott maradtam. — Lehunyta a szemét, aztán lassan hozzátette: — Igen, ez az első eset, hogy beszélek róla. Ez az első eset, hogy egyáltalán hagytam, hogy eszembe jusson.
— Helyes. Most, hogy eszedbe jutott, mondd, hova tartott a Rotor? Hallottál erről valami vélekedést ott a Rotoron?
Szóbeszédet? Találgatást?
— Az volt a föltételezés, hogy az Alfa Centaurihoz. Hová is máshová? Ez a legközelebbi csillag.
— A feleséged csillagász. Ő mit mondott erről?
— Semmit. Sohasem hozta szóba.
— A Rotor útnak indította a Távpróbát.
— Tudom.
— És a feleséged mint csillagász ebben érdekelve volt.
— Igaz, de erről sem beszélt soha, én pedig óvatosságból nem kérdeztem. Félő volt, hogy bebörtönöznek, vagy akár ki is végeznek, ha túlságosan nyíltan kíváncsiskodom.
— De mint csillagásznak, neki tudnia kellett az úticélról.
Különben miért mondta volna azt, hogy „ha tudnád…” Vagyis ő tudja, és ha te is tudnád…
De Fisher csak makacsul megmaradt a magáé mellett.
— Minthogy ő nem kötötte az orromra, amit tudott, így én sem mondhatok neked semmit.
— Biztos vagy ebben? Nem emlékszel semmi olyan véletlen elszólásra sem, aminek akkor nem tulajdonítottál jelentőséget? Elvégre te nem vagy csillagász, ezért könnyen mondhatott olyasmit, amit nem egészen értettél meg. Nem emlékszel semmi olyasmire, amit ő mondott volna, és ami neked szöget ütött a fejedbe?
— Nem emlékszem ilyesmire.
— Gondolkozz csak! Nem lehet, hogy a Távpróba esetleg bolygórendszerre bukkanhatott az Alfa Centauri egyik vagy mindkét napszerű csillaga körül?
— Fogalmam sincs.
— Vagy valamelyik másik csillag körül?
Fisher csak megvonta a vállát.
— Gondolkozz — sürgette Wyler. — Vajon nem azt akarta-e sugallni neked, hogy „úgy hiszed, az Alfa Centauri felé tartunk, csakhogy vannak ott bolygók is, és mi azokat keressük föl”. Netán azt, hogy „hidd csak azt, hogy az Alfa Centauri felé megyünk, ám mi egy másik csillagot veszünk célba, ahol remélhetőleg találunk egy megfelelő bolygót”. Mi a véleményed?
— Honnan tudhatnám?
Garand Wyler egy pillanatra összeszorította duzzadt ajkait.
Aztán így szólt:
— Elárulok neked valamit, öreg barátom, Crile. Most három dolog fog történni. Először is át kell esned még egy kihallgatáson. Másodszor, élek a gyanúperrel, hogy rá kell beszélnünk a Ceres telepet:
engedje meg, hogy használhassuk az aszteroidateleszkópjukat, és a Naprendszertől mért száz fényévnyi távolságon belül minden egyes csillagot tüzetes vizsgálatnak vetünk alá. Harmadszor, meg fogjuk sarkantyúzni a mi hiperűrászainkat: ugornának kissé magasabbra és távolabbra. Emlékezz a szavamra, hogy így lesz!
IX. Az Erythro
16
Nagy ritkán, sajnos az évek múlásával egyre ritkábban adódott olyan alkalom, hogy Janus Pitt magára maradt a csendes szobában, és ilyenkor némán hátradőlt a székében, és tökéletesen elengedte magát. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor senkinek sem kellett utasításokat kiadnia, senkit sem kellett meghallgatnia, nem szorongatta a sürgős döntés kényszere, nem kellett farmot meglátogatnia, gyárat megszemlélnie, az űr újabb régióira kiterjesztenie a figyelmét, nem volt látogató, nem volt jelentés, nem volt senki, akinek gáncsot vessen, senki, akit bátorítson…
És valahányszor adódott ilyen alkalom, Pitt mindannyiszor átengedte magát a végső és legkevésbé kimerítő fényűzésnek: az önsajnálatnak.
Nem mintha úgy érezte volna, hogy a becsvágya nem elégült ki. Hiszen egész felnőtt életében a főbiztosi szerepre készült, mivel meggyőződése szerint nála jobban senki sem képes irányítani a Rotort, s most, hogy elérte a célját, még mindig ez a véleménye.
De miért van az, hogy a sok ostoba rotori között nem akad egyetlenegy sem, aki tovább képes látni az orránál? Már tizennégy esztendő telt el az Eltávozás óta, de még mindig nincs senki, aki igazán fölfogná az elkerülhetetlent; még azután sem, hogy ó alaposan megmagyarázott mindent.
Előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, eljön az idő, amikor valaki ott a Naprendszerben a Rotor hiperúrászaihoz hasonlóan szintén rá fog jönni a hiperrásegítés alapelveire — az is lehet, hogy még fejlettebb formában. Eljön a nap az emberiség életében, amikor a telepek százai és ezrei, az emberek milliói és milliárdjai fölkerekednek és meghódítják a Galaxist, és azok kegyetlen idők lesznek.
Igen, a Galaxis hatalmas. Hányszor hallotta ezt? És túl rajta más galaxisok is vannak. Csakhogy az emberiség nem fog egyenletesen eloszlani.
Mindig, mindig lesznek olyan csillagrendszerek, amelyek ezért vagy azért kívánatosabbak, és megindul értük a marakodás és a háborúság. Ha tíz csillagrendszerre lesz tíz letelepülni vágyó csoport, akkor mind a tíz csoport egy és csakis egy és ugyanazon csillagrendszerre fog szemet vetni.
És előbb-utóbb föl fogják fedezni a Nemezist is, és megjelennek majd a gyarmatosítók. Lesz-e esélye akkor a Rotornak a fennmaradásra?
Csak abban az esetben, ha minél több időt nyer, ha felépít egy erős társadalmat, és jelentősen megnöveli befolyását. Ha elég idejük lesz hozzá, akkor több csillagra is kiterjeszthetik a hatalmukat. Ha nem, akkor meg kell elégedniük a Nemezissel — ez esetben azonban bevehetetlen erőddé kell tenniük.
Pitt nem dédelgette magában a világegyetem meghódításának — semmilyen hódításnak — az álmát. Csak azt szerette volna, ha sikerül megteremteni a nyugalom és biztonság szigetét azokra az időkre, amikor az egymással ütköző hódító törekvések lángba borítják és káoszba taszítják a Galaxist.
De ezt csak egyedül ő képes előre látni. Egyedül hordozza a terhét. Mondjuk, elélhet még vagy huszonöt évet, s meglehet, ezalatt végig — akár mint főbiztos, akár mint döntő befolyású idősebb államférfi — a hatalom közelében marad. A végén azonban ő is meghal — és kire fogja hagyni az előrelátását?
Ilyenkor hasított bele Pittbe az önsajnálat. Oly sok évig küszködött, és még oly sok évig fog is, de igazából senki sem méltányolja az erőfeszítéseit. És úgyis hiábavaló az egész, mert bele fog fulladni a középszer tengerébe, amely örökké ott nyaldossa a bokáját azoknak a keveseknek, akik képesek belelátni a jövő homályába.
Tizennégy év telt el az Eltávozás óta, de mikor volt ez alatt az idő alatt akár egyetlen pillanata is, amikor átengedhette volna magát a nyugodt önbizalom érzésének? Minden este azzal a félelemmel hajtotta álomra a fejét, hogy nem ébresztik-e föl még hajnal előtt azzal a hírrel, hogy egy másik telep is idetalált — hogy a Nemezist fölfedezték.