— Föltételezem, hogy egy műszaki civilizáció nem lehet meg mesterséges fény nélkül.
— Semmiképpen sem.
— Hadd játsszam akkor az ördög ügyvédjének szerepét — kötözködött Pitt. — A vörös nap meg a félhomály nem késztetheti-e arra a civilizációt, hogy a mesterséges megvilágítás is félhomályos legyen?
— Lehet, hogy ez igaz a látható tartományra, csakhogy mivel a Nemezis bőségesen sugároz infravörös fényt, föltételeznénk, hogy a mesterséges világítás is hasonlóan gazdag lenne ebben a tartományban. Viszont az az infravörös fény, amit észlelünk, mind a bolygótól ered. Többé-kevésbé egyenletesen oszlik el az egész felületen, míg ha mesterséges eredetű lenne, akkor főleg a lakott gócokban összpontosulna, s egyebütt csak gyéren mutatkozna.
— Akkor szüret, Eugenia — lelkendezett Pitt. — Felejtsd el a műszaki civilizációt. Lehet, hogy emiatt az Erythro sok vonatkozásban kevésbé érdekes, ám senki sem kívánhatja, hogy hasonszőrű vagy netán nálunk is fejlettebb lényekkel nézzünk szembe. Ez esetben kénytelenek volnánk odébbállni, de kérdés, hogy hová, és honnan vennénk az energiát, hogy egyáltalán eljussunk oda. De így most nyugodtan kiköthetünk itt.
— De még mindig ott van a levegő dús oxigéntartalma, ami bizonyossá teszi, hogy van élet az Erythrón. Csupán a műszaki civilizációnak nincs semmi nyoma. Ez azt jelenti, hogy le kell szállnunk rá, és tanulmányoznunk kell az élővilágát.
— Miért?
— Hogy kérdezhetsz ilyet, Janus? Ha itt az élet olyan formáira akadunk, amelyek a földiektől teljesen függetlenül alakultak ki, micsoda kincsesbánya lehet ez a biológusok számára!
— Értem. A tudományos kíváncsiság beszél belőled. Nos, szerintem azok az életformák nem fognak elmenni onnan.
Lesz még bőven idő rájuk. Előbb fontosabb dolgunk is van azoknál.
— Mi lehet fontosabb egy alapvetően új életforma megismerésénél?
— Légy észnél, Eugenia! Előbb be kell itt rendezkednünk.
Újabb telepeket építenünk. Létre kell hoznunk egy átfogó és jól szervezett társadalmat, amely sokkal egységesebb, megértőbb és békésebb annál, mint ami valaha is létezett a Naprendszerben.
— Ehhez anyagokra van szükségünk, s hol szerezhetnénk be azokat, ha nem az Erythrón, ahol tanulmányoznunk kell az ottani életet…
— Nem, Eugenia. Az Erythro tömegvonzását figyelembe véve jelenleg túl sokba kerülne oda a le-és a fölszállás. Az Erythro és a Megas — ne feledkezz meg a Megasról sem — gravitációs tere még itt az űrben is elég jelentős. Az egyik emberünk kiszámította nekem. Még a kisbolygóövezetből sem lesz könnyű az anyagok beszerzése, de még mindig könnyebb onnan ellátni magunkat, mint az Erythróról. Ami azt illeti, sokkal gazdaságosabb lenne, ha egyenesen a kisbolygóövezetben horgonyoznánk le. Az új telepeinket is ott fogjuk létrehozni.
— Azt tanácsolod, hogy az Erythróról feledkezzünk meg?
— Egy időre igen, Eugenia.
Majd ha kellően megizmosodtunk, ha bőviben leszünk energiának, majd ha egy stabil és fejlődő társadalmat mondhatunk magunkénak, ráérünk akkor is vizsgálat alá venni az Erythro életformáit és feltehetőleg szokatlan kémiáját.
Pitt vigasztaló megértéssel mosolygott Insignára. Meg kellett értetnie vele, hogy az Erythro jelenleg csak másodlagos ügy, amelyet el kell halasztani a lehető legkésőbbi időkre. Ha nincs rajta műszaki civilizáció, akkor minek sietni az ottani egyéb életformák és erőforrások kutatásával? Az igazi veszedelem a Naprendszerből nyomukba eredő hordák részéről fenyeget.
Miért van az, hogy mások nem látják be, mi a teendő?
Miért van az, hogy mások olyan könnyen elcsábulnak mindenféle meddő mellékvágányra?
Hogyan hódolhatna ő meg valaha is a halál előtt, hiszen gyámolítás nélkül hagyná a sok ostobát?
X. Rábeszélés
18
Így hát most, tizenkét évvel azután, hogy rájöttek, az Erythrón nincs műszaki civilizáció, s ez alatt a tizenkét év alatt egyetlen telep sem jelent meg a Földről, hogy lerombolja fokozatosan fölépülő új világukat, Pitt zavartalanul átadhatta magát a pihenés eme ritka pillanatainak. Ám még ezeket a ritka pillanatokat is megmérgezték a kételyek. Vajon nem járt volna-e jobban a Rotor, ha ő köti magát az eredeti elhatározásához, és nem állnak pályára az Erythro körül, s nem építik föl rajta azt a kupolát sem?
Hátrahajolt puha székében, az erőtér lágy párnaként ölelte körül a testét, és a lelkében eláradó béke már-már álomba ringatta, amikor a csengő halk berregésére kelletlenül visszarángatta magát a valóságba.
Kinyitotta szemét (észre sem vette, hogy lecsukódott), és rápillantott a szemben lévő fal apró képernyőjére. Megérintett egy gombot, mire a kis kép normális nagyságú hologrammá lobbant.
Ki más is lehetne, mint Semyon Akorat?
Az ő kopasz golyófeje világított ott vele szemben. (Akorat a koponyája széléről is leborotválta a sötét haj maradékát, joggal érezve úgy, hogy egy-két kósza hajszál még szánalmasabbá tenné a koponya közepén elterülő sivatagot, míg ellenben egy semmitől sem háborított, formás tar koponya még tekintélyt parancsoló is lehet.) A szemében most is aggodalom ült, mint mindig, még akkor is, ha az égvilágon semmi ok sincs aggodalomra.
Pitt kellemetlennek találta ezt az embert, nem mintha kételkedett volna a hűségében vagy a rátermettségében (egyik vonatkozásban sem hagyott kívánnivalót maga után), hanem a feltételes reflex okán. Akorat megjelenése mindig együtt járt Pitt belső köreinek a megzavarásával, gondolatai félbeszakításával, olyasmire való rákényszerítésével, amitől a lelke mélyén ódzkodott. Röviden: Akorat felelt Pitt előjegyzési naplójáért, és ő mondta meg, hogy ki járulhat a színe elé és ki nem.
Pitt kissé összeráncolta a homlokát. Nem emlékezett rá, hogy látogatót várna, bár gyakran előfordult, hogy megfeledkezett valamiről, ilyenkor jött aztán Akorat, hogy fölfrissítse az emlékezetét.
— Ki az? — kérdezte megadóan. — Remélem, nem valami fontos ember.
— Nem mondhatnám, hogy bármit is nyomna a latban — felelte Akorat —, de azért talán jól teszi, ha fogadja.
— Hallhat minket?
— De főbiztos úr! — méltatlankodott Akorat, mintha kötelességmulasztással vádolták volna meg. — Már hogy hallhatna! Az ernyő túloldalán van. Pontos, kimért beszéde megnyugtatólag hatott Pittre. Szavai nem hagytak lehetőséget a félreértésre.
— Csak nem Insigna van itt? — kérdezte Pitt bosszúsan. — Akkor tessék tartani magát az utasításaimhoz! Csak előzetes bejelentésre. Egy időre elegem van belőle, Akorat. Az elmúlt tizenkét év elég volt ahhoz, hogy torkig legyek vele. Találj ki valami kifogást! Mondd azt, hogy gondolkodom — nem, ezt úgysem hinné el —, mondd azt…
— Főbiztos úr, nem dr. Insigna van itt. Akkor nem zavartam volna meg önt. Hanem — a lánya.
— A lánya? — Egy pillanatig kutatott az emlékezetében a neve után. — Vagyis Marlene Fisher?
— Igen. Természetesen azt mondtam neki, hogy ön elfoglalt, mire ő nekem esett, hogy szégyelljem magam, mert az arcom elárulja, hogy szemenszedett hazugság, amit mondtam, és erről tanúskodik a hangom feszültsége is. — A titkár bariton hangja remegett a méltatlankodástól, ahogy ezt előadta. — Egyszóval nem tágított. Azt állítja, hogy ön fogadja, ha megtudja, hogy ó akar bejönni. Valóban fogadja őt, főbiztos úr? Azoktól a szemektől, az igazat megvallva, kilel a hideg.