A férje azonban csupán annak kicsinységét vette észre. „Fél év alatt megeszem az egészet” — szokta volt mondani.
De ő maga sem sokkal tovább volt képes magához láncolni a férfi érdeklődését. Üsse kő…
Majd csak elrendeződnek a dolgok. Ha nem is az ő számára. Eugenia Insigna mindörökre elveszett a világok között. De a gyerekek! Eugenia a Rotoron született, és meg tud lenni a Föld nélkül. Marlene is, mondhatni, a Rotoron született, és neki már semmit sem jelent a Naprendszer, kivéve azt az elmosódó tudatot, hogy onnan származik. Az ő gyermekeinek már ennyi sem marad, csak a közöny.
Számukra a Föld meg a Naprendszer elvész a mitikus ködben, és az Erythro lesz lázasan fejlődő új világuk.
Legalábbis így remélte. Marlene már most is az Erythro furcsa bűvöletében él, igaz, hogy csak az utóbbi néhány hónapban, és az is lehet, hogy amilyen hirtelen jött, úgy el is fog tűnni ez a mániája.
Mindent egybevetve, a legnagyobb hálátlanság lenne, ha panaszkodna. Nem volt ember, aki a Nemezis körül el tudott volna képzelni egy lakható világot. A lakhatóságot biztosító feltételek valóban csodálnivalók. Ha ezeket a lehetőségeket egybevetjük a Nemezisnek a Naprendszerhez való közelségével, akkor senki sem hinné, hogy valóban létrejöttek.
A napi jelentésekre fordította a figyelmét, amelyeket a számítógép a fajtájára jellemző végtelen türelemmel föltálalt neki.
Ám mielőtt elkérhette volna az anyagot, lágy hangon megszólalt a ruhája bal vállához tűzött kis gombhangszóró.
— Aurinel Pampas szeretne beszélni önnel. Bejelentés nélkül.
Insigna elhúzta a száját, de aztán eszébe jutott, hogy ő küldte a fiút Marlene után.
— Küldje be — mondta.
Gyors pillantást vetett a tükörbe. Megnyugodott, hogy a külseje elfogadható. A saját szemével fiatalabbnak látta magát a negyvenkét événél. Remélte, hogy mások is így látják.
Badarság, hogy így izgatja a megjelenése, holott csak egy tizenhét éves fiú fog belépni, Eugenia Insigna azonban látta, hogy szegény Marlene milyen szemekkel néz erre a fiúra, és tisztában volt vele, mit takar az a tekintet. Insignának eszébe sem jutott, hogy Aurinel, aki olyan sokat ad a saját külsejére, valaha is másként fog gondolni Marlenére — aki még mindig nem szabadult meg gyerekes pufókságától —, mint egy mulatságos gyermekre. Ám ha Marlenét csalódás várja is ebben a dologban, nem szabad, hogy azt érezze, mintha az anyjának bármi része is lenne ebben a csalódásban avval, hogy esetleg nem volt elég bűbájos a fiúhoz.
„Úgyis engem fog okolni” — sóhajtott föl Insigna, amint belépett a fiú, akinek a mosolyában még ott bujkált a kamaszos félszegség.
— Nos, Aurinel — fogadta a fiút —, megtaláltad Marlenét?
— Igen, asszonyom. Pontosan ott, ahol ön mondta, és átadtam neki az üzenetét, hogy bújjon elő onnan.
— És milyen hangulatban van?
— Ha tudni akarja az igazat, dr. Insigna, nem tudnám meg-mondani, hogy nem depresszió-e, vagy valami más, de fura gondolatokat forgat a fejében. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha elmondanám önnek.
— Hát én sem szeretnék olyan színben föltűnni, hogy kémeket küldök a nyakára, de gyakran előfordul, hogy fura gondolatokon rágódik, és én nyugtalankodom miatta. Kérlek, áruld el, mint mondott.
Aurinel megrázta az üstökét. Aztán megadta magát.
— Rendben van, de aztán meg ne tudja, hogy eljárt a szám.
Igazán hibbant állítás. Azt mondta, hogy a Föld el fog pusztulni.
Azt várta, hogy Insigna nevetni fog. De hiába.
Ehelyett kirobbant belőle:
— Micsoda? Hogy jutott eszébe ilyesmi?
— Fogalmam sincs, dr. Insigna. Tudja, milyen eszes gyerek, de néha vannak ilyen fura ötletei. De az is lehet, hogy csak ugratott.
— Lehet, hogy pontosan ezen mesterkedett — kapott a szón Insigna. — Elég furcsa humorérzékkel van megáldva. Ezért jól figyelj ide! Nem szeretném, ha erről bárkinek is említést tennél. Nem akarom, hogy mindenféle ostoba szóbeszéd szárnyra kapjon. Érted, mit akarok mondani?
— Természetesen, asszonyom.
— Komolyan mondom. Egyetlen szót se.
Aurinel élénken bólogatott.
— De köszönöm, hogy elmondtad, Aurinel. Okosan tetted.
Majd én beszélek Marlene fejével, és megtudom, mi bántja — és nem fogom elárulni, hogy szóltál nekem.
— Köszönöm — hálálkodott Aurinel. — Csak még egyetlen szót, asszonyom.
— Tessék, ki vele!
— Valóban el fog pusztulni a Föld?
Insigna hosszan nézett a fiúra, aztán mesterkélten elnevette magát.
— Ugyan, dehogy. És most elmehetsz.
Insigna elkísérte őt a tekintetével, és őszintén szerette volna, ha ennél meggyőzőbb tagadással rukkolt volna elő.
3
Janus Pittnek sokat segített a Rotor főbiztosi hatalmának elnyerésében tekintélyt parancsoló megjelenése. A telepek szervezésének kezdeti időszakában főleg olyan embereket kerestek, akiknek a testmagassága nem lépi túl az átlagot.
Így akartak takarékoskodni az egy főre jutó hellyel és anyaggal. Végül is fölöslegesnek bizonyult ez az óvatosság, és föl is hagytak vele, ám a korai telepesek génjei átörökítették ezt a hajlamot, és az átlag rotori még mindig egy-két centiméterrel alacsonyabb, mint a későbbi telepek polgárai.
Pitt azonban kitűnt magas termetével, grafitszürke hajával, hosszúkás arcával, mélykék szemével és ötvenhat évéhez képest még mindig jó formában lévő testével.
Pitt fölpillantott és rámosolygott a belépő Eugenia Insignára, de láttára most is elfogta a szokásos, kissé kényelmetlen érzés. Eugenia mindig fölkeltette maga körül ezt a kényelmetlen, sőt fárasztó érzést. Mindig előhozakodott valamilyen nehezen megfogható, nagybetűs Üggyel.
— Hálás vagyok, Janus, hogy ilyen gyorsan fogadsz.
Pitt kikapcsolta a számítógépét, és hogy oldja a feszélyezettséget, hátradőlt a székében.
— Jöjj csak — üdvözölte az asszonyt —, köztünk nincs helye semmilyen formaságnak. Hiszen már rég ismerjük egymást.
— És sok sót megettünk együtt — helyeselt Insigna.
— Meg, bizony — mondta Pitt. — És hogy van a lányod?
— Ami azt illeti, éppen őróla akarok beszélni veled. Védve vagyunk? Hogyhogy védve vagyunk? — vonta föl a szemöldökét Pitt. — Mit kellene megvédenünk, és kitől?
A kérdés egyből eszébe juttatta Pittnek azt a furcsa helyzetet, amelybe a Rotor belecsöppent. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy egyedül van a világegyetemben. A Naprendszer több mint két fényévnyire van onnan, és több száz vagy akár több milliárd fényévnyi körzetben egyetlen értelmes lényeket hordozó világ sem található.
Az egyedüllét és a bizonytalanság érzése még csak ki-kitör-het a rotoriakon; amitől viszont egyáltalán nem kell tartaniuk, az a külső beavatkozás bármilyen formája. Legalábbis nem nagyon kell tartaniuk, igazította ki magát Pitt.
— Jól tudod — érvelt Insigna, mit kell védeni. Épp te voltál az, aki mindig megkövetelted a titkolózást.
Pitt bekapcsolta a védőmezőt.
— Kezdjük megint elölről? Kérlek, Eugenia, hiszen már egyszer mindent elrendeztünk. Már akkor elrendeztük, amikor tizennégy évvel ezelőtt útra keltünk. Tudom, hogy néha még most is eltöprengsz rajta…
— Azt mondod, hogy eltöprengek rajta? Miért ne? Hiszen az én csillagom — intett a kezével, mintegy a Nemezis irányába. — Az én felelősségem.