— Miért nem?
— A szuperluminális összeköttetés hiányával elszakad a köldökzsinór. Van olyan telep, amely képes távol a Földtől, távol az emberiség többi részétől életben maradni?
— Miféle új filozófián forgatod a sütnivalódat? — ráncolta a homlokát Wendel.
— Csak úgy megfordult a fejemben. Neked, Tessa, mint telepesnek, aki megszoktad az ottani életet, nyilván nem jut eszedbe, hogy a telepes élet nem éppen természetes létforma az ember számára.
— Igazán? Én sohasem éreztem, hogy természetellenes volna.
— Azért, mert te tulajdonképpen sohasem éltél egyetlen telepen. Hanem egy olyan, telepekből álló egész rendszer volt az otthonod, amelyben ott van egy nagy bolygó is sokmilliárdnyi emberrel a hátán. Hátha a rotoriak is, miután odaérnek a Szomszéd Csillaghoz, úgy fogják találni, hogy nem elégíti ki őket az elszigetelt telepen való élet? Ilyen esetben nyilván visszatérnének a Földhöz, csakhogy nem ezt tették.
Nem azért talán, mert találtak maguknak egy lakható bolygót?
— Lakható bolygót egy vörös törpe körül? Ez cseppet sem valószínű.
— A természet hajlamos tréfát űzni velünk és megingatni bennünket vélt bizonyosságainkban. Tegyük föl, hogy mégiscsak van ott egy lakható bolygó. Nem kellene azt gondos vizsgálatnak alávetni?
— Kezdem már érteni, mit forgatsz a fejedben — mondta Wendel. — Attól tartasz, hogy a hajónk a Szomszéd Csillaghoz érve fölfedez ott valamilyen bolygót. Mi ellenben a távolból megállapítjuk róla, hogy nem lakja senki, és továbbállunk. Te viszont azt szeretnéd, hogy szálljunk le rá, alaposan kutassuk át, és legalább próbáljuk megkeresni a kislányodat. De mi van akkor, ha a neurodetektor nyomát sem találja értelemnek sehol a Szomszéd Csillag lehetséges bolygói körében? Akkor is fésüljünk át minden egyes bolygót?
— Igen — jelentette ki Fisher némi habozás után. — Én azt tartom, hogy át kell őket vizsgálnunk, ha a legkisebb jelét is adják annak, hogy lakhatók. Minden lehetségest meg kell tudnunk egy ilyen bolygóról. Lehet, hogy hamarosan meg kell kezdenünk a Föld kiürítését, és tudnunk kell, hová vihetjük az embereket. Te könnyedén túlteheted magad ezen, hiszen a telepek, úgy, ahogy vannak, kereket oldhatnak anélkül, hogy ki kellene ürí…
— Crile! Eszedbe ne jusson úgy kezelni engem, mint ellenséget! Ne bánj velem telepesként! Én Tessa vagyok. Ha van ott bolygó, ígérem, hogy lehetőség szerint át fogjuk vizsgálni. De ha megszállták a rotoriak… Nos, te pár évet leéltél a Rotoron, Crile. Ismerheted Janus Pittet.
— Csak hírből. Én egyszer sem találkoztam vele, a fe… a volt feleségem azonban mellette dolgozott. Az ő elmondása szerint nagyon tehetséges, nagyon intelligens, nagyon akaratos ember.
— Fölöttébb akaratos. A többi telepen is elterjedt a híre. És nem nagyon kedveltük őt. Ha az volt az elképzelése, hogy keres egy helyet a Rotor számára, amely rejtve van az emberiség többi része elől, akkora legjobb, amit tehetett, hogy célba veszi a Szomszéd Csillagot, mert az közel van, és akkoriban a Rotoron kívül még senki sem tudott róla. És ha bármilyen megfontolásból egy olyan rendszert keresett, amelynek ő a kizárólagos ura, akkor nem volna Janus Pitt, ha nem félne attól, hogy mások is a nyomába erednek és megtörik a monopóliumát. Ha pedig sikerült a Rotor számára egy használható bolygót találnia, akkor még féltékenyebben óvakodna a betolakodóktól.
— Mire akarsz kilyukadni? — kérdezte Fisher, aki egyre nyugtalanabbul feszengett a helyén, mint aki nagyon is jól tudja, miről van szó.
— Nos, holnap fölszállunk, és nem sok idő múlva odaérünk a Szomszéd Csillag közelébe. És ha van ott egy bolygó, mint ahogy úgy látszik, te hajlamos vagy ezt hinni, és ha azt találjuk, hogy a rotoriak elfoglalták maguknak, akkor ne hidd, hogy mi csak úgy egyszerűen leszállunk a felszínére és elkiáltjuk magunkat: „Hahó! Ki van itt?” Mert attól tartok, hogy ha Pitt megpillant bennünket, a maga módján fog üdvözölni minket, és csak a másvilágon ébredünk föl.
XXIX. Az ellenség
63
Ranay D’Aubisson az Erythro Kupola többi lakójához hasonlóan kiküldetése alatt rendszeresen visszalátogatott a Rotorra. Szükség volt rá, hogy időnként szippantsanak az otthon levegőjéből, új erőt merítsenek régi gyökereikből.
Ez alkalommal azonban D’Aubisson a tervezettnél valamivel korábban „utazott föl” (ahogy az Erythróról a Rotorra való látogatást nevezték). Ugyanis személyesen Pitt főbiztos rendelte magához. Janus Pitt az irodájában várta, és az asszony gyakorlott szeme észrevette a főbiztoson az öregedésnek azokat a jeleit, amelyek az alatt a néhány év alatt jelentek meg rajta, amióta nem látta őt. Természetesen a munkája nem tette szükségessé, hogy gyakran találkozzék a főnökével.
A hangja azonban semmit sem veszített erejéből, mint ahogy a tekintete is megőrizte metsző élét, és a szelleme is a szokott élénkséggel tündökölt.
— Megkaptam a jelentését a Kupolán kívül történt incidensről — kezdte Pitt —, s feltűnt, hogy milyen óvatosságot tanúsít a diagnózis felállításában. Most azonban négyszemközt és nemhivatalosan árulja el nekem, pontosan mi is történt Genarr-ral? Ez a helyiség védve van, nyugodtan beszélhet.
— Attól tartok — mondta D’Aubisson szárazon —, hogy ha óvatos is a jelentésem, a teljes igazságot tartalmazza.
Igazából nem tudjuk, mi történt Genarr parancsnokkal.
Agylelete mutatott ugyan elváltozásokat, ezek azonban rendkívül kicsik voltak, és nem találtunk ehhez hasonlót a korábbi gyakorlatunkban. És csak múló változások voltak, mert gyorsan és nyom nélkül visszaállt a korábbi állapot.
— De hát valami mégiscsak történt vele?
— Ó, igen, de éppen ez a bökkenő. Annál többet, hogy „valami”, ma sem tudunk mondani.
— Netán a pestis valamilyen formája?
— Nyomát sem láttuk nála… a korábban megfigyelt szimptómáknak.
— Csakhogy a pestis korábbi eseteiben az agyvizsgálat még gyerekcipőben járt. Akkor még aligha vette volna észre azokat a jeleket, amelyeket most, ezért hát nem lehet szó nála mégis a pestis enyhe formájáról?
— Meglehet, csakhogy erre nincs semmi bizonyítékunk, különben is Genarr most már teljesen normális.
— Gondolom, csak annak látszik, de abban sem lehetünk igazán biztosak, hogy nem esik-e vissza.
— Ennek feltételezésére sincs semmi alapunk.
A főbiztos arcán átsuhant a türelmetlenség halvány árnyéka.
— Ne vitatkozzon velem, D’Aubisson. Maga is jól tudja, hogy Genarr pozíciójának szerfölött nagy a fontossága. A Kupola helyzete nagyon is törékeny, hisz sohasem tudhatjuk, hogy kitör-e ismét a pestis és mikor. Genarr értéke az volt, hogy immunisnak látszott a kór ellen, de többé aligha tekinthetjük annak. Valami történt vele, és nekünk készen kell állnunk a leváltására.
— Ezt a döntést önnek kell meghoznia, főbiztos úr. Orvosi szempontok nem indokolják a lecserélését.
— De szorosan rajta fogja tartani a szemét, és remélem, hogy ezt a lehetőséget sem hagyja figyelmen kívül.
— Orvosi kötelességemnek fogom tekinteni.
— Helyes. Különösen, mert ha a leváltásra sor kerülne, én magára gondoltam.
— Énrám? — Az asszony nem tudta elnyomni az arcára szökő izgalom pírját.