A reteszek kinyíltak. — Lassan, Case — szólt a hang.
— Kapcsolja be a cuccokat, Julie, az összeset, ami az asztalban van — mondta Case, miközben helyet foglalt a forgószéken.
— Mindig be vannak kapcsolva — válaszolta Deane lágyan; ósdi mechanikus írógépének közszemlére kitett darabjai mögül egy pisztolyt húzott elő, és gondosan Case-re célzott. Hasas fegyver volt, egy Magnum revolver, egészen kurta csővel. A kakast is levágták, a markolatot régi álcaszalag-szerűséggel tekerték be. Case úgy találta, hogy a fegyver nagyon különösen fest Deane manikűrözött, rózsaszín kezében.
— Csak óvatosságból, ugye megérted. Semmi személyeskedés. S most ki vele, mit akarsz?
— Történelemórát szeretnék venni, Julie. És utána kéne nézni valakinek.
— Mi indult be, drága fiam? — Deane cukorka-csíkos inget viselt, a gallérja fehér volt és merev, akár a porcelán.
— Én, Julie. Távozom. Elmegyek. De tegye meg, amit kértem, oké?
— Utánkeresés kire, fiacskám?
— Egy gaidzsin, név szerint Armitage. A Hiltonban van lakosztálya.
Deane letette a pisztolyt.
— Ülj nyugodtan, Case. — Begépelt valamit egy hordozható terminálon. — Úgy látszik, pont ugyanannyit tudsz, mint a hálózatom, Case. Ennek az úriembernek ideiglenes megállapodása van a jakuzákkal, és a Neon Krizantém Fiai tudják a módját, hogyan titkolják el a szövetségeseiket a magamfajták elől. Más módon sem tudok hozzáférni. Nos, történelem. Azt mondtad, történelem. — Ismét kézbevette a pisztolyt, de nem irányította közvetlenül Case-re. — Miféle történelem érdekel?
— A háború. Maga volt a háborúban, Julié?
— A háború? Mi van azon tanulnivaló? Három hétig tartott.
— A Süvöltő Ököl-hadművelet.
— Híres volt. Manapság már nem tanítanak nektek történelmet? A háború utáni nagy politikai futball-játszmához tartozott. Watergate orrba-szájba. Az aranygallérosaitok, Case, a ti túlparti aranygallérosaitok ott, hol is, McLean-ben? A bunkerekben, mindegyik óriási botrány volt. Feláldoztak némi hazafias fiatal húst, hogy tesztelhessenek néhány új technológiát. Tudtak az oroszok védelmi eszközeiről, ez később kiderült. Tudtak az empek, a pulzomágneses lövegállások helyéről is. Ennek ellenére odaküldtek azokat a fickókat, csak hogy lássák az eredményt. — Deane vállat vont. — Ivánéknak agyaggalamblövészet volt.
— Megúszta valaki közülük?
— Krisztusom — merengett Deane -, rohadt idők voltak… De azt hiszem, néhányuk igen. Az egyik csoport. Kézrekerítettek egy nehéz gépet; tudod, egy olyan helikoptert. Visszarepültek vele Finnországig. Természetesen nem voltak belépési kódjaik, és a finn véderő felét szétlőtték. Azok a Különleges Alakulatosok — Deane szipogott — rohadt sokat megöltek.
Case bólintott. A tartósított gyömbér szaga mindent elborított.
— A háborút Liszabonban töltöttem, tudod — folytatta Deane, letéve a pisztolyt. — Elragadó hely az a Liszabon.
— Szolgálatban, Julie?
— Nem igazán. Habár láttam hadműveletet is — Deane arcán megjelent a rózsaszín mosoly. — Csodálatos, hogy egy háború milyen jótékonyan hat egyes piacokra.
— Kösz, Julie. Eggyel jövök magának.
— Aligha, Case. És viszlát.
És később azt mondta magának, hogy az az este a Sammi's-ben rossznak tűnt már az elejétől fogva; hogy már akkor érzékelte, amikor a folyosón Mollyt követve habszivacs csészék és letépett jegyfüzetek széttaposott kupacán botorkált keresztül. Linda halála, a várakozás…
Miután végzett Deane-nél, a Nambanra mentek és Armitage új yen-kötegével Case kifizette a tartozását Wage-nek. Wage örült ennek, az apródjai már kevésbé, s Molly egyfajta révült, állatias élénkséggel vigyorgott Case oldalán, szemmel láthatóan sóvárogva arra, hogy valamelyikük egy rossz mozdulatot tegyen. Azután visszatértek egy italra a Chatba.
— Az idődet vesztegeted, cowboy — figyelmeztette Molly, amikor Case kivett a dzsekije zsebéből egy oktagont.
— Hogyhogy? Kérsz egyet? — Case odakínált neki egy tablettát.
— Az új hasnyálmirigyed, Case, és azok a dugaszok a májadban. Armitage úgy tervezte őket, hogy megszűrjék azt a szart — koppintott egyik burgundiszín körmével az oktagonra. — Biokémiailag képtelen vagy arra, hogy amfetaminnal vagy kokainnal kiüsd magadat.
— A francba! — fakadt ki a férfi. Az oktagonra nézett, onnan a nőre.
— Edd csak meg! Egyél egy tucatot. Semmi sem fog történni.
Case megtette. Semmi sem történt.
Három sörrel később a nő a mérkőzésekről kérdezte Ratzot.
— A Sammi's-ben lesznek — közölte Ratz.
— Kihagyom — mondta Case. — Úgy hallom, megölik egymást odalenn.
Egy óra múlva a nő már jegyeket vett egy ösztövér, fehér pólóba és buggyos rögbisortba öltözött thaifölditől.
A Sammi's vékony acélkábelekkel megerősített, sűrű szövésű textilkupolája egy kikötőparti raktárépület mögött pöffeszkedett. A mindkét végén ajtóval ellátott folyosó légzsilipként szolgált, a kupolát tartó nyomáskülönbséget tartotta fent. A furnérlemez mennyezetre egyenlő távolságokban fluoreszkáló gyűrűket csavaroztak, de legtöbbjük már eltörött. A levegő nyirkos volt és fülledt, izzadtság- és betonszagtól terhes.
Mindezek nem készítették fel az arénára, a tömegre, a feszült csendre, a kupola alatt tornyosuló fénybábukra. Betonsorok lejtettek holmi központi színpad, egy megemelt kör felé, amit vetítőkészülékek csillogó erdeje vett körül. Semmi fény, csak a hologramok, melyek az alant álló két férfi mozdulatait reprodukálva vonaglottak és vibráltak. A sorok közül cigarettafüst fátylai emelkedtek, s szálltak felfelé, amíg a kupolát feszítő légfúvók áramlatai szét nem zilálták őket. Semmi hang, csak a légfúvók tompa zúgása és a küzdők felerősített zihálása.
Molly lencséiben színes fényfolyam tükröződött, ahogy a férfiak egymást kerülgették. A hologramokat az eredeti méret tízszeresére növelték; ekkora nagyításnál a harcolók kései majdnem méternyiek voltak. A késharcos fogása vívófogás, emlékezett vissza Case. Az ujjak begörbítve, a hüvelyk a penge mellé simul. A kések szinte maguktól mozogtak, a táncuknak megfelelő rituális lassúsággal lendültek pontról pontra, ahogy mindkét férfi azt várta, hogy a másik nyisson. Molly felfelé fordított arca sima volt, nyugodt és figyelmes.
— Megyek, szerzek valami kaját — mondta Case. A nő csak bólintott, egészen belemerült a tánc szemlélésébe.
A férfinak nem tetszett a hely.
Megfordult, és visszasétált az árnyékba. Túl sötét. Túl nyugodt.
A tömeg — ezt látta — főleg japánokból állt. Nem volt igazán Night City-beli tömeg. Technikusok, akik lejöttek a mamutcégektől. Úgy gondolta, ez is annak a jele, hogy az aréna valamelyik vállalati fitness-bizottság jóváhagyását élvezi. Futólag belegondolt, milyen is lehet egy életen keresztül egyetlen konszernnél dolgozni. Vállalati lakás, vállalati himnusz, vállalati temetés.
Majdnem teljesen körbejárta a kupolát, mire rátalált a büfésorra. Nyársonsült jakitorit vett és sört, két hosszúkás kartondobozban. Felpislantva a hologramokra, észrevette, hogy az egyik figura mellét vér pettyezi. Sűrű barna szósz csepegett a nyársakról, rá az ujjperceire.
Hét nap még, és becsatlakozik. Ha lehunyta a szemét; már most látta a mátrixot.
Árnyak kavarogtak, ahogy a hologramok ismét táncra perdültek.
Aztán a vállai között belegörcsölt a félelem. Hideg izzadságcsepp tört utat magának lefelé, s végigfutott a bordáin. A műtét nem sikerült. Még mindig itt volt, még mindig az a hús, Molly nem vár rá a köröző késekre szegeződő szemekkel, Armitage sem vár rá a Hiltonban a jegyekkel, az új útlevéllel és a pénzzel. Ez mind csak álom volt, csak szánalmas képzelgés…Szemét forró könnyek homályosították el.