— Case.
Félreszökkent, ösztönösen háttal a falnak.
— Üzenet a számodra, Case — Lupus Yonderboy ruháján tiszta alapszínek váltakoztak. — Bocs. Nem akartalak megijeszteni.
Case kihúzta magát, kezét a dzseki zsebébe dugta. Egy fejjel magasabb volt a Modernnél. — Jobban kéne vigyáznod, Yonderboy.
— Ez az üzenet. Wintermute — betűzte ki a másik.
— Tőled? — lépett közelebb Case.
— Nem — felelte Yonderboy. — Neked.
— De kitől?
— Wintermute-tól — ismételte Yonderboy, és biccentett, meglibbentve rózsaszín taréját. Ruhája matt-feketére váltott, régi betonra vetülő szénárnnyá lett. Különös kis táncot lejtett, vékony fekete karjaival körözve, aztán eltűnt. De mégsem. Amott. A rószaszínt elrejtő felhúzott csuklyával a kezeslábas most pontosan felvette a megfelelő szürke árnyalatot, foltos volt és piszkos, mint a járda, amin viselője állt. A szemekből még visszavillant egy féklámpa vöröse. Azután tényleg eltűnt.
Case lehunyta a szemét, megmasszírozta zsibbadt ujjaival, és háttal a hámladozó téglafalnak dőlt.
Ninseiben azért sokkal egyszerűbb volt az élet.
5
Molly orvosbrigádja két szintet foglalt el egy névtelen lakókeretben, nem messze Baltimore régi központjától. Az épület moduláris volt, akár valami hatalmas Olcsó Hotel, negyvenméteres kapszulákkal. Case akkor találkozott Mollyval, amikor a nő éppen kikecmergett az egyikből, amelyen GERALD CHIN, FOGORVOS szépen kimunkált lógója ékeskedett. Molly sántított.
— Azt mondja, ha bármit megrúgok, az egész le fog esni.
— Találkoztam az egyik haveroddal — mondta Case -, egy Modernnel.
— Tényleg? Melyikkel?
— Lupus Yonderboy-jal. Üzenetet hozott. — Papírszalvétát tolt a nő elé, amire piros filctollal, gondosan megrajzolt nagybetűkkel a WINTERMUTE szót írta. — Azt mondta… — De a nő keze máris fellendült, a csend jelét mutatta.
— Hozz nekünk egy kis rákot — vágott közbe.
A baltimore-i ebéd után (Molly aggasztó nyugalommal boncolgatta rákját) metróval bementek New Yorkba. Case már megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket; mindegyikre csak a csend jele volt a válasz. A nőt láthatóan zavarta sérült lába, és csak ritkán szólalt meg.
Sovány, fekete, a hajában szorosan belesodrott fagolyókat és ósdi ellenállásokat viselő fiú nyitotta ki a Finn ajtaját, és keresztülvezette őket a kacat-alagúton. Case-nek az volt a benyomása, hogy távollétükben valahogy megnövekedett a lomkupac. Vagy talán csak finoman változott, az idők üstjében párolva önmagát; néma s láthatatlan lemezkék ülepedtek halomba, kristályos eszenciáját formálva a város kietlen zugaiban titkon virágzó hulladéktechnológiának.
A katonai takarón túl, a fehér asztalnál a Finn már várta őket.
Molly hevesen mutogatni kezdett, előkapott egy cédulát, ráírt valamit, és átadta a Finn-nek. Az hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, s úgy tartotta el magától, mintha bármikor felrobbanhatna. Tett egy kézmozdulatot, amit Case nem ismert; türelmetlenség és mogorva beletörődés keverékét közvetítette. Felállt, s lesöpörte a morzsákat viharvert tweedzakója hajtókájáról. Az asztalon pácolt heringgel teli üvegbödön állt, feltépett kétszersültes műanyagdoboz és egy Partagas-csikkek alá temetett bádoghamutartó társaságában.
— Várjatok — szólt a Finn, és elhagyta a szobát.
Molly odaállt a helyére, kitolta mutatóujja pengéjét, és felnyársalt egy szürkés heringszeletet. Case céltalanul ődöngött a szobában, mentében megérintette, a pilonokon nyugvó vizsgálókészüléket.
Tíz perc telhetett el, s a Finn nagy sietve már vissza is érkezett, sárga fogaival széles mosolyt villantva rájuk. Bólintott, hüvelykujjával felfelé bökve üdvözölte Mollyt, és intett Case-nek, hogy segítsen neki beemelni az ajtópanelt. Mialatt Case a helyére simította a velcroszalagot, a Finn lapos kis konzolt húzott elő a zsebéből, és bonyolult jelsorozatot gépelt be rajta.
— Kicsikém — fordult Mollyhoz, elrakva a konzolt -, megszerezted! Ne is mondd, jó orrom van hozzá. Lennél oly jó és elmesélnéd, kitől van?
— Yonderboytól — felelte Molly, s odébbtolta a heringet meg a kétszersültet. — Ráadásul Larryvel is kötöttem egy üzletet.
— Ügyes — mondta a Finn. — Ez egy MI.
— Lassabban egy kicsit! — kérte Case.
— Bern — folytatta a Finn, oda sem figyelve. — Bern. A mi '53-as törvényünk ottani megfelelője alapján korlátozott svájci állampolgársággal bír. A Tessier-Ashpool SA számára építették. A főrendszer és az eredeti software az ő tulajdonuk.
— Most már aztán mondjátok meg, mi van Bernben, oké? — Case elszántan közéjük lépett.
— Wintermute egy MI azonosítási kódja. Nekem megvannak a Turing Nyilvántartó számai. Mesterséges intelligencia.
— Ez mind nagyon szép — mondta Molly -, de mire megyünk ezzel?
— Ha Yonderboy nem téved — válaszolta a Finn -, akkor ez az MI áll Armitage mögött.
— Fizettem Larrynek, hogy a Modernekkel szimatoltassa körül egy kicsit Armitage-t — magyarázta Molly Case-hez fordulva. — Van néhány felettébb furcsa kommunikációs vonaluk. Az alku úgy szólt, hogy akkor kapják meg a pénzemet, ha választ adnak egy kérdésre: ki irányítja Armitage-t?
— És azt hiszed, hogy ez a MI az? Azoknak az izéknek semmi önállóságot nem engedélyeznek. Inkább az anyavállalat lesz az, ez a Tessle…
— Tessier-Ashpool RT. — javította ki a Finn. — És van róluk egy kis történetem a számotokra. Akarjátok hallani? — Leült és előrehajolt.
— Ez a Finn — jegyezte meg Molly — imádja a történeteket.
— Ezt még sosem mondtam el senkinek — közölte a Finn, és belekezdett.
A Finn orgazda volt, lopott áruval, elsősorban software-rel kufárkodott. Üzletei alkalmával néha kapcsolatba került más orgazdákkal is, akik hagyományosabb árucikkekkel foglalkoztak. Nemesfémekkel, bélyegekkel, ritka érmékkel, drágakövekkel, ékszerekkel, szőrmékkel és festményekkel, s egyéb műalkotásokkal. A történet, amit Case-nek és Mollynak előadott, egy másik ember történetével kezdődött, akit Smith-nek hívtak.
Smith szintén orgazda volt, de nyugalmasabb időszakokban műkereskedőként is működött. A Finn ismerősei közül ő volt az első, aki „átment szilíciumba” — a kifejezés Case számára ódivatúan csengett -, s az általa vásárolt mikrosoftok művészettörténeti programokat és képtárak eladási jegyzékeit tartalmazták. Féltucatnyi chippel új aljzatában, Smith műkincsüzleti tudása ijesztően megnőtt, legalábbis kollégái szintjéhez képest. Ám Smith segítségért fordult a Finnhez, baráti kéréssel állt elő. Üzletemberek egymás közt. Utánkeresést akar a Tessier-Ashpool-klánra, mondta. És olyan módon kellene végrehajtani, amely garantáltan lehetetlenné teszi, hogy az alany visszanyomozhassa a vizsgálódás forrását. Lehetséges a dolog, vélte a Finn, de magyarázat feltétlenül szükséges.
— Szaga volt a dolognak — mondta Case-nek a Finn -, pénzszaga. És Smith nagyon óvatosan viselkedett. Szinte túlságosan is óvatosan.
Mint kiderült, Smith-nek volt korábban egy Jimmy néven ismert szállítója. Jimmy betörő volt s még egyéb is; éppen akkor tért vissza egy év után a föld körüli magaspályáról, ahonnét visszahozott ezt-azt a gravitációs kúton keresztül. A legszokatlanabb tárgy, amit Jimmynek zsákmányolnia sikerült szigettengeri túráján, egy fej volt: bonyolult szerkezetű mellszobor, teljes egészében platina rekeszzománc borította, aprószemű gyönggyel és lazurittal veretezve. Smith sóhajtva letette zsebmikroszkópját, és azt javasolta Jimmynek, hogy olvassza be. Kortárs mű volt, nem antik darab, gyűjtők számára értéktelen. Jimmy felnevetett. A dolog egy számítógép-terminál, magyarázta. Beszélni is tud. És nem szintihangon, hanem szerkentyűk és miniatűr orgonacsövek csodálatosan összerendezett együttese segítségével. Bárki alkotta is, barokkosat hozott létre már-már perverz bíbelődésével, hiszen a szintihang-chipek egészen olcsók. Ritkaság volt. Smith hozzákapcsolta a fejet a számítógépéhez és hallgatta, ahogy a dallamos, nem emberi hang elfuvolázza az előző évi adóvisszatérítést.