Smith vevőkörében egy tokiói milliárdos is akadt, akinek automaták iránti szenvedélye már a fétisizmus határát súrolta. Smith vállat vont, s kifordított tenyérrel Jimmy felé tárta karjait azzal a mozdulattal, amely oly régi, mint maguk a zálogházak. Megpróbálhatja, mondta, de kétli, hogy sokat kapna érte.
Miután Jimmy a fejet otthagyva elment, Smith gondosan átbogarászta azt, és felfedezett rajta bizonyos fémjeleket. Végül is két zürichi iparművész, egy párizsi zománc-specialista, egy holland ékszerész és egy kaliforniai chiptervező alig hihető együttműködésére sikerült fényt derítenie. Azt is kinyomozta, hogy minderre a Tessier-Asnpool RT. adott megbízást.
Smith hozzáfogott, hogy megkörnyékezze a tokiói gyűjtőt, sejtetve, hogy valami figyelemreméltó dolog nyomára jutott.
S aztán látogatót kapott, váratlan látogatót, méghozzá olyat, aki úgy sétált keresztül Smith biztonsági rendszerének bonyolult útvesztőjén, mintha az ott sem lett volna. Kicsi, mérhetetlenül udvarias japán volt, aki egy lombiktermék nindzsa orgyilkos minden azonosító jegyét magán viselte. Smith teljesen mozdulatlanul ült, s a hűvös, halálos barna szemekbe meredt, a fényezett vietnami rózsafaasztal túlfelén. A klónozott gyilkos lágyan, szinte bocsánatkérően magyarázta: neki az a feladata, hogy előkerítsen és visszajuttasson egy bizonyos műtárgyat, egy csodaszép mechanizmust, amit elvittek a gazdája házából. A fülébe jutott, mondta a nindzsa, hogy Smith talán tud valamit e tárgy hollétéről.
Smith kijelentette, hogy nem áll szándékában meghalni, és előadta a fejet. No és, tudakolta látogatója, mekkora nyereségre számított e tárgy értékesítése révén? Smith mondott egy összeget, jóval kevesebbet annál az árnál, amit eredetileg szabni akart. A nindzsa elővett egy hitelchipet, és egy Svájcban bejegyzett számláról lehívta Smith-nek a pénzt. Honnét került Önhöz a fej? — érdeklődött azután. Smith megmondta neki. Napokon belül értesült Jimmy haláláról.
— Szóval itt jöttem én a képbe — folytatta a Finn. — Smith tudta, hogy sokat üzletelek a Memory Lane-i népséggel, és éppen oda kell menned, ha nyugis utánkeresést akarsz, amit senki nem tud lenyomozni. Szerződtettem neki egy cowboyt. Én voltam a közvetítőjük, így le is vettem a részem. Smith viszont fenemód óvatos volt. Az egészet vehette volna akár egy különös üzleti tapasztalatnak is, amellyel ő járt a legjobban, de ez valahogy nem stimmelt. Ki fizetett a svájci dugeszből? A jakuzák? Nem létezik. Az ő ilyesfajta helyzetekre vonatkozó szabályzatuk nagyon merev, és az orgazdát is megölik, minden esetben. Vagy megfélemlítés volt? Smith nem gondolta annak. Egy félelemkeltő ügyletnek rezgése van, átragad rád, és ki tudod szúrni. Nos, a cowboy-jal átnyálaztattam a hírszerkesztőségi dokumentumokat, s végül egy peres, ügyben megtaláltuk a Tessier-Ashpool nevét. Az eset semmiség volt, de kezünkbe került az ügyvédi iroda. Azután a fickó feltörte a jogtanácsos jegét, és már meg is volt a család címe. Mennyire jót tett ez nekünk…
Case felvonta a szemöldökét.
— Szabadpart — mondta a Finn. — Az orsó. Kiderült, hogy övék szinte az egész. Az igazán érdekes kép akkor alakult ki, amikor a cowboy a hírarchívumokon szabályos utánkeresést futtatott le, és összeállított egy kivonatot. Családi szervezet. Vállalati struktúra. Egy RT. részeit feltehetőleg meg lehet vásárolni, csakhogy a nyílt piacon a Tessier-Ashpool részvényeiből már száz éve nem adtak el egyet sem. Semmilyen piacon sem, amennyire én tudom. Egy nagyon nyugodt, nagyon különc, első generációs magaspálya-családdal állunk szemben, amely vállalat módjára működik. Nagy halom pénz, erős idegenkedés a médiától. Sok-sok klónozás. Az orbitális törvények sokkal elnézőbben bánnak a genetikus machinációkkal, ugyebár? És nehéz követni, hogy adott időszakban éppen melyik nemzedék vagy nemzedékkombináció igazgatja a dolgokat.
— Hogyhogy? — vetette közbe Molly.
— Megvan nekik a saját kriogenizált testfelépítésük. A fagyasztás időtartamára még az orbitális törvények szerint is halottnak minősülsz. Úgy látszik, felváltva használják, jóllehet már vagy harminc éve senki se látta az alapító atyát. Ami az alapító anyucit illeti, ő valami laboratóriumi baleset során meghalt…
— És mi lett az orgazdáddal?
— Semmi — ráncolta össze a homlokát a Finn. — Ejtette az ügyet. Meglestük, micsoda fantasztikus hatalomszövevénye van a T-A ügyvédjének, és ennyi volt az egész. Jimmy nyilván behatolt a Straylight-ba, lenyúlta a fejet, mire Tessier-Ashpoolék ráuszították a nindzsájukat. Smith úgy döntött, megfeledkezik az esetről. Talán ügyesen cselekedett. — Ránézett Molly-ra. — A Villa Straylight. Az orsó csúcsa. Szigorúan magánterület.
— Úgy gondolod, övék az a nindzsa. Finn? — kérdezte Molly.
— Smith-nek ez volt a véleménye.
— Költséges — tűnődött a nő. — Vajon mi történt azzal a kis nindzsával. Finn?
— Valószínűleg lejegelték. Ha szükség lesz rá, majd kiolvasztják megint.
— Oké — szólalt meg Case -, kisütöttük, hogy Armitage egy Wintermute nevű Ml-től szerzi be a nyalánkságait. És ezzel mire jutottunk?
— Eddig még semmire — felelte Molly -, de most van egy kis mellékmeló a számodra. — Összehajtogatott papírszeletet húzott elő a zsebéből és átnyújtotta neki. A férfi kinyitotta. Rácskoordinátákat és belépési kódokat tartalmazott.
— Kié ez?
— Armitage-é. Valamilyen adatbázis memója. A Modernektől vettem. Amolyan ráadás. Hol van ez?
— Londonban — állapította meg Case.
— Törd fel — Molly felnevetett. — Keresd meg a rezsirevalót, a változatosság kedvéért.
Case a transz-BAMT személyvonatra várakozott egy zsúfolt peronon. Molly már órákkal korábban visszament a padlástérbe, és attól fogva, hogy zöld zsákjában magával vitte a Flatline agykártyáját, Case egyfolytában ivott.
Zavaró dolog volt úgy gondolni a Flatline-ra, mint egy agykártyára, egy szilárdan kábelezett ROM-kazettára, amely a halott ember szakismereteit, rögeszméit, térdreflex-reakcióit másolja… A vonat dübörögve érkezett meg a fekete indukciós szalag mentén, az alagút mennyezetének repedéseiből finom por szitált. Case becsoszogott a legközelebbi ajtón, és az út során a többi utast mustrálta. Két ragadozó kinézetű Keresztény Tudós oldalazott egy fiatal irodatechnikusokból álló trió felé, amelynek tagjai csuklóikon idealizált holo-vaginákat viseltek: a nedves rózsaszín csak úgy tündökölt a bántóan éles fényben. A technikusok idegesen nyalogatták tökéletes ajkukat, és leeresztett, fémes szemhéjaik alól figyelték a Keresztény Tudósokat. A lányok magas, egzotikus, legelésző állatoknak látszottak, ahogy a vonat mozgását követve öntudatlanul és kecsesen ringtak, magas cipősarkaikkal mint fényesre csiszolt patákkal a kocsi szürke fémpadlóján álldogálva. Még mielőtt fejvesztve menekülni kezdtek volna a misszionáriusok elől, a vonat befutott Case állomására.