— Ez volt, valaha az ottomán Isztambul virágzó európai része — dorombolta a Mercedes.
— Mostanra jól lerohadt — állapította meg Case.
— A Hilton a Cumhuriyet Caddesi-ben van — közölte Molly. Hátradőlve ült a kocsi szürke ultravelúr ülésén.
— Hogyhogy Armitage egyedül repül? — kérdezte Case. Fájt a feje.
— Úgy, hogy már az agyára mész. És biztosíthatlak, az enyémre is.
A férfi el akarta mondani Corto történetét, aztán úgy döntött, mégsem teszi. A gépen altatódermát használt.
A repülőtérről bevezető út nyílegyenes volt, akár egy gondos metszés, mely feltárja a várost. A férfi figyelte az összetákolt fabarakk-bérkaszárnyák elmaradó, őrületes falait; utánuk öröklakások, gyárszövetségek, nyomasztó lakóviskók, bordáslemez- és furnértábla-falak következtek.
A Finn hivatalnokfekete, új Sindzsuku-öltönyében kedvetlenül várt rájuk a Hilton halijában, ottrekedve egy halványkék szőnyegtenger közepén árválkodó velúrfotelben.
— Atyaisten! — szólalt meg Molly. — Egy tisztviselőruhába bújt patkány.
Keresztülsiettek a hallon.
— Mennyit fizetnek azért, hogy átjöttél ide, Finn? — A nő a fotel mellé eresztette a zsákját. — Fogadok, hogy kevesebbet, mint amennyit azért kapsz, hogy felvedd ezt az öltönyt, mi?
A Finn felső ajka hátrahúzódott. — Nem eleget, cukorfalat. — Átnyújtott a nőnek egy sárgacímkés mágneskulcsot. — Már be vagytok jelentve. A főnök odafenn van. — Körültekintett. — De szar ez a város!
— Ha egy kupola alatt tériszonyod támad, kivisznek alóla. Csak tegyél úgy, mintha Brooklynban lennél, vagy ilyesmi. — Molly ujja körül pörgette a kulcsot. — Te itt inas vagy, vagy micsoda?
— Utána kell nézzek egy pasi implantjainak — felelte a Finn.
— Mi van a deckemmel? — kérdezte Case.
A Finn-nek megrendült az arca. — Tartsd be a protokollt! Kérdezd a főnököt.
Molly ujjai mozgásba jöttek dzsekije árnyékában, sebes jeleket írva le. A Finn figyelte, aztán bólintott.
— Egen — mondta a nő -, tudom, ki az. — Fejével a liftek felé intett. — Gyerünk, cowboy!
Case követte, s vitte mindkettőjük zsákját.
A szobájuk kiköpött olyan volt, mint Chibában az, amelyikben Case először találkozott Armitage-dzsel. Reggel odament az ablakhoz, és szinte azt várta, hogy megpillantja a Tokiói-öblöt. Az utca túloldalán egy másik szálloda állt. Még mindig esett. Néhány levélíró a kapuk alatt keresett menedéket; régies szónyomtatóikat tiszta plasztikkendőkbe bugyolálták, ezzel is bizonyítva, hogy itt az írott szónak van még bizonyos tekintélye. Tespedő ország volt ez. Nézte, ahogy egy színevesztett, négyajtós Citroen — kezdetleges, hidrogéncellás változat — gyomrából öt komor külsejű, gyűrött egyenruhás török tiszt mászik elő. Valamennyien bementek a szemközti szállodába.
Visszapillantott az ágyra, Mollyra, s megdöbbentette a lány sápadtsága. Molly a padlásszobában hagyta a mikroporózus burkolósínt, a transzdermális induktor mellett. Szemüvegében tükröződött a csillár egy része.
Case felkapta a kagylót, mielőtt a telefon másodjára is csöröghetett volna.
— Örülök, hogy már fent van — szólalt meg Armitage.
— Épp most keltem. A hölgy még szunyál. Idehallgasson, főnök, azt hiszem, ideje, hogy beszéljünk egy kicsit. Azt hiszem, jobban dolgoznék, ha valamivel többet tudnék arról, amit csinálok.
Csend a vonalban. Case az ajkába harapott.
— Maga annyit tud, amennyit tudnia kell. Talán még többet is.
— Úgy gondolja?
— Öltözzön fel, Case. A nőt keltse fel. Kábé tizenöt perc múlva látogatót kapnak. A neve Terzibasdzsián. — A telefon lágyan bégetett. Armitage letette.
— Ébresztő, bébi — dürrögött Case. — Meló!
— Már egy órája ébren vagyok. — fordultak feléje a tükrök.
— Valami Sercli-A-Bástyán jön ide fel nekünk.
— Neked aztán van nyelvérzéked, Case! Lefogadnám, hogy félig örmény vagy. Ez az a kopó lesz, akit Armitage Rivierára állított. Segíts fel!
Terzibasdzsián szürke öltönyös, aranykeretű tükörszemüveget viselő fiatalembernek bizonyult. Fehér inge gallérja nyitott volt, s alatta olyan sűrű, sötét szőrcsomó látszott; hogy Case először valamiféle pólóingnek vélte. Kezében fekete Hilton-tálcát hozott rajta a rákészített három apró törékeny csészében feketekávéval, és három ragacsos, szalmasárga tőrökméz-szelettel.
— Nekünk ezt a dolgot, ahogyan azt az Önök ingiliz nyelvén mondják, nagyon higgadtan kell vennünk. — Úgy látszott, élesen Mollyra mered, de végül levette az ezüstszemüveget. Sötétbarna szemének árnyalata jól illett egészen rövid, katonásra nyírt hajához. Elmosolyodott. — Így már jobb, ugye? Különben csak tunel-végtelenséget kapnánk, tükröket a tükrökben… Önnek különösen — fordult a nőhöz -, óvatosnak kell lennie. Törökországban nemtetszéssel fogadják azokat a nőket, akik ilyesfajta módosításokkal kérkednek.
Molly félbeharapta az egyik süteményt. — Ez az én dolgom, kishaver — vetette oda teli szájjal. Megrágta és lenyelte a falatot, és megnyalta a szája szélét. — Ismerlek téged. A hadseregnek spicliskedsz, igaz? — Keze lustán dzsekije zsebébe csúszott, és a tűvetővel került elő ismét. Case nem is tudta, hogy magával hozta.
— Csak nyugalom, nyugalom, kérem! — rettent meg Terzibasdzsián, s gyűszűnyi fehér porceláncsészéje megdermedt, centiméterekre az ajkaitól.
A nő kinyújtotta a pisztolyt. — Talán egy rakás robbanógolyót kapsz, talán rákot. Egyetlen tű, szarfejű. Hónapokig érezni sem fogod.
— Könyörgöm! Ez számomra nagyon … bántó, ahogy ezt Önök ingilizül mondják…
— Én ezt úgy mondom, hogy pocsék a reggel. Most pedig mesélj az emberedről, aztán húzd el innen a beledet! — A nő eltette a fegyvert.
— Fenerben lakik, a Küchük Gülhane Caddesi 14-ben. Ismerem az ő tunelútját, éjszakánként a bazárba. A legutóbbi időben a Yenishehir Palas Oteli-ben lép fel, ami egy modern, turistik stílusú hely, de gondoskodtak róla, hogy a rendőrség némi érdeklődést tanúsítson e bemutatók iránt. A Yenishehir-vezetés idegessé vált. — A fiatalember elmosolyodott. Valami fémszerű aftershave illata érződött körülötte.
— Meg akarom tudni, milyen implantjai vannak — mondta a nő, a combját masszírozva. — Pontosan akarom tudni, hogy mire képes.
Terzibasdzsián bólintott. — A legrosszabbak, ahogy azt Önök ingilizül mondják, a tudatalattiak. — A szót hat, gondosan ejtett szótaggal mondta.
— Tőlünk balra — mondotta a Mercedes, miközben esőáztatta utcák labirintusán kormányozta át magát — látható a Kapali Carsi, a nagy bazár.
Case oldalán a Finn elismerő hangot hallatott, de rossz irányba nézett. Az utca jobb oldalán miniatűr ócskástelepek sorakoztak. Case-nek feltűnt egy kibelezett mozdony, amely rozsdafoltos, összetört recés márványdarabok tetején hevert. Tűzifaként, halomban álltak a fejetlen márványszobrok.
— Honvágy? — érdeklődött Case.
— Szar ez a hely — felelte a Finn. Fekete selyemnyakkendője elnyűtt indigószalaghoz kezdett hasonlítani. Az új öltöny hajtókáin kebabszósz és sült tojás érdemrendjei díszelegtek.
— Hé, Sercli — fordult Case a mögöttük ülő örményhez -, hol rakták be ennek a pofának a vacakjait?
— Chiba Cityben. Nem volt bal tüdeje. A másik… túlterhelődött, ugye így mondják Önök? Akárki megvehette volna ezeket az implantokat, de ez a vevő a legtehetségesebb. — A Mercedes megfarolt, hogy elkerüljön egy bőrökkel megrakott, ballonkerekes szekeret. — Követtem az utcán, és ugyanazon a napon legalább egy tucat kerékpárost láttam felbukni a közelében. Mikor a kerékpárosokat felkerestem a kórházban, mindig ugyanazt a sztorit mesélték. Egy skorpió egyensúlyozott a fékkar mellett…