— Te egy seggfej vagy — förmedt rá Molly, miközben kinyitotta neki a kocsi ajtaját. — Hátul kellett volna maradnod. A képmezőim már akkor befogták, amikor kilépett az ajtón. — Terzibasdzsián a nőre pislantott. — Szóval, veled mindenesetre végeztünk. — A nő betaszította, és bevágta az ajtót. — Ha még egyszer beléd botlok, megöllek — közölte a polarizált ablak mögött gubbasztó, sápadt alakkal. A Citroen a földet súrolva végigrobogott a sikátoron, és nehézkesen befordult a sarkon.
A Mercedes keresztülsuhant Isztambulon; a város ébredezett. Elhaladtak a Beyoglu tunel-végállomás mellett, aztán kihalt mellékutcák útvesztőjén rohantak végig, lerobbant lakóházak között, amelyek Case-t halványan Párizsra emlékeztették.
— Mi ez az izé? — kérdezte Mollytól, amikor a Mercedes beparkolt a Szerájt övező kertek szélén. Unottan bámulta a Topkapit alkotó barokk stílustömörülést.
— Őfelsége magánbordélyfélesége volt — tájékoztatta Molly, és nagyot nyújtózva kiszállt. — Egy csomó nőt tartott odabent. Most múzeum. Olyasmi, mint Finn boltja, az összes holmi mind összehányva; nagy gyémántok vannak ott, kardok, Keresztelő János bal keze…
— Mint egy létfenntartó kádban?
— Á. Holtan. Bele van rakva ebbe a réz kar-akármibe, oldalt van egy kis fedél, hogy a keresztények megcsókolhassák, hogy szerencsések legyenek. Már egy millió éve elvették a keresztényektől, és sosem porolják le az átkozott vacakot, mert az, úgymond, pogány ereklye.
A Szeráj kertjeiben fekete vasszarvasok rozsdásodtak. Case Molly mellett ballagott, s a nő csizmáinak orrát figyelte, hogyan tapossák szét a korai fagytól merev, gondozatlan füvet. Hideg, nyolcszögletes járdakövekből összerótt ösvényen sétáltak végig. Valahol a Balkánon már ott várakozott a tél.
— Ez a Terzi egy elsőrangú rohadék — mondta a nő. — Titkosrendőr. Kínvallató. Olyan fajta pénzzel, amilyet Armitage kínált, ő is igen könnyen megvehető. — A környező, ázott fákon dalolni kezdtek a madarak.
— Megcsináltam neked azt a melót — mondta Case -, azt a londonit. Találtam valamit, de nem tudom, mit jelent. — Elmesélte Mollynak Corto történetét.
— Hát igen, tudtam, hogy Armitage néven senki nem vett részt az Üvöltő Ökölben. Utánanéztem — A lány végigsimította az egyik vas-szarvastehén rozsdamarta horpaszát. — Azt hiszed, az a kis számítógép húzta ki belőle? Abban a francia kórházban?
— Azt hiszem, inkább Wintermute.
A nő rábólintott.
— A kérdés az — folytatta a férfi -, hogy… mit gondolsz, ő tudja, hogy azelőtt Corto volt? Úgy értem, amikor az ágyat nyomta, név szerint egy senki volt, így talán Wintermute egyszerűen…
— Egen. Felépítette őt, a nulláról kezdve. Iggen… — A nő befordult, és továbbsétáltak. — Minden egybevág. Tudod, a pasasnak semmi magánélete nincs. Amennyire én tudom, nincs. Ha látsz egy ilyen hapsit, azt gondolhatod, hogy van mit csinálnia, ha egyedül marad. De Armitage nem ilyen. Csak ül és a falat bámulja, testvér. Aztán valami kattan, rákapcsol és teljes gőzzel hajt Wintermute céljaiért.
— Na és miért van az a dugihelye Londonban? Nosztalgiából?
— Meglehet, hogy nem is tud róla — felelte a nő. — Az is lehet, hogy csupán az ő nevén van, nemde?
— Nem egészen értem — vallotta be Case.
— Csak hangosan gondolkozom… Mennyire értelmes egy MI, Case?
— Az attól függ. Néhányuk nem értelmesebb a kutyáknál. A háziállatoknál. De mindenképpen egy vagyonba kerülnek. Az igazán értelmesek annyira azok, amennyire a Turing-rendőrség hajlandó engedni, hogy értelmessé váljanak.
— Figyelj, te cowboy vagy. Hogy lehet, hogy nem vagy kiakadásig elbűvölve ezektől a dolgoktól?
— Nos — kezdte a férfi -, először is ritkák. Legtöbbjük katonai darab, az okosabbja, és nem tudjuk feltörni a jeget. Onnan származik minden jég, tudod? S aztán ott vannak még a Turing-zsaruk, és az nagyon rossz rendőrbanda. — Ránézett a nőre. — Nemtom; ez valahogy nem része a bulinak.
— A zsokék mind egyformák — jegyezte meg a nő. — Nincs semmi fantáziájuk.
Széles, négyszögletes medencéhez értek, amelyben pontyok turkálták valamilyen fehéres vízinövény szárait. A nő berúgott közéjük egy kavicsot, és nézte a táguló vízgyűrűket.
— Látod, ez Wintermute — mondta a nő. — Ez az ügylet igazán nagy, nekem úgy tűnik. Ott vagyunk kinn, ahol a kis hullámok túl szélesek, és nem láthatjuk a követ, ami középre hullott. Tudjuk, hogy van ott valami, de azt nem, hogy miért. Tudni akarom, hogy miért. Azt akarom, hogy menj, és beszélj Wintermute-tal.
— A közelébe se juthatnék — felelte a férfi. — Te álmodozol.
— Próbáld meg!
— Nem lehet megcsinálni.
— Kérdezd meg Flatline-t.
— Mit akarunk mi attól a Rivierától? — kérdezte a férfi, remélve, hogy témát válthat.
A nő a tavacskába köpött. — Isten tudja. Már akkor meg kellett volna ölnöm, amikor megláttam. Láttam a profilját. Megrögzött Júdás. Képtelen a szexuális élvezetre, amíg nem tudja biztosan, hogy elárulja a vágya tárgyát. Ez áll a dossziéban. És elsőként nekik kell szeretniük őt. Talán ő is szereti őket. Ezért volt könnyű Terzinek, hogy felhajtsa nekünk, mivel már három éve itt van, és ellenzékiekről informálja a titkosrendőrséget. Terzi alkalmasint engedte, hogy jelen legyen a vallatásukon. Három év alatt tizennyolcat adott fel. Mindegyik nő húsz-huszonöt éves volt. Ez aztán ellátta Terzit másként gondolkodókkal… — A nő dzsekije zsebébe dugta a kezét. — Ugyanis ha rátalált egyre, akit igazán megkívánt, akkor meggyőződött arról is, hogy a lány már politizál. Olyan a személyisége, mint egy Modern-öltözék. A profil alapján ez nagyon ritka típus, becslés szerint egy a millióból. Ami az emberi természetre nézve mindenképpen pozitív, úgy gondolom. — A fehér virágokra és a lomha halakra meredt, arcára keserű kifejezés ült ki. — Azt hiszem, megyek és kötök magamnak valamilyen különleges biztosítást erre a Peterre. — Aztán megfordult és elmosolyodott, és ez a mosoly nagyon hideg volt.
— Hogy érted ezt?
— Ne is törődj vele. Menjünk vissza Beyogluba és reggelizzünk meg. Ma éjjel megint sűrű éjszakám lesz. Be kell gyűjtenem a cuccait abból a Fener-beli lakásból, vissza kell mennem a bazárba, és vennem kell neki egy kis drogot…
— Veszel neki egy kis drogot? Mi az adagja?
A nő elnevette magát. — Hát nem annyira hamar kitikkasztó, mint a tiéd volt, édesem. És úgy látszik, hogy anélkül a különleges keverék nélkül nem képes dolgozni. Most már jobban tetszel, hogy nem vagy olyan átkozottul sovány. — Elmosolyodott. — Szóval elmegyek Alihoz, a szállítóhoz és feltankolok. Mérget vehetsz rá.
Armitage a szobájukban várta őket a Hiltonban.
— Ideje csomagolni — mondta. Case a sápadt kék szemek és a napbarnította maszk mögött a Corto nevű férfit próbálta megtalálni. Wage-re gondolt, ott Chibában. Tudta, az operátorok egy bizonyos szint felett hajlanak rá, hogy elrejtsék a személyiségüket. De Wage-nek kicsapongásai és szeretői voltak. Mi több, az a hír járta, még gyermekei is akadnak. Az az üresség, amit Armitage-ban talált, valami más volt.
— És ezúttal hová? — kérdezte, s ellépett a férfi mellett, hogy lebámuljon az utcára. — Milyen éghajlatra?
— Náluk nincs éghajlat, csak időjárás — válaszolta Armitage. — Tessék. Olvassa el a prospektust. — A kávézóasztalra helyezett valamit, és felállt.