— Riviera rendben távozott? Hol van a Finn?
— Riviera jól van. A Finn elindult hazafelé — Armitage elmosolyodott, de ez a mosoly nem jelentett többet egy rovarcsáp rezdülésénél. Arany karkötője megcsörrent, ahogy előrenyúlva Case mellére bökött. — Csak ne legyen túl ravasz! Azok a kis tasakok kezdenek elkopni, de azt nem tudhatja, hogy mennyire.
Case uralkodott az arcvonásain és kényszerítette magát, hogy bólintson.
Miután Armitage eltávozott, felvette az egyik brosúrát. Pazar kiállítású füzet volt franciául, angolul és törökül nyomtatva.
Mind a négyük elő volt jegyezve a Yesilköy repülőtérről induló egyik THY-járatra. Átszállás Párizsban a JAL-űrsiklóra. Case az Isztambul Hilton halljában üldögélt, és a hamisított bizánci cserepeket böngésző Rivierát figyelte az üvegfalú ajándékboltban. Armita-ge, köpenyként vállára vetett viharkabátjában, a bolt bejáratánál állt.
Riviera karcsú volt, szőke és bársonyos hangú, angolsága akcentusmentes és folyékony. Molly azt mondta róla, hogy harminc éves, de nehéz lett volna megállapítani a korát. A nő azt is mondta még, hogy legálisan hontalan és hamis holland útlevéllel utazik. Riviera a régi Bonn radioaktív magját övező törmelékgyűrűk terméke volt.
Három mosolygó japán turista érkezett sebbel-lobbal a boltba, s udvariasan biccentettek Armitage felé. Armitage túl gyorsan, túl feltűnően sietett át a túloldalra, hogy Riviera mellé álljon. Riviera megfordult és elmosolyodott. Csodálatosan szép volt; Case sejtette, hogy arca egy Chiba-beli sebész remeke. Finom munka, egyáltalán nem olyan, mint Armitage népszerű arcokból összeollózott nyájas-elegáns keveréke. A férfi homloka magas volt és sima, szürke szemei hűvösek és egymástól távolesők. Orra, melyet talán túlságosan szépen faragtak ki, úgy hatott, mintha törés után ügyetlenül állították volna helyre. A brutalitás sugallata ellensúlyozta állkapcsának filigrán mivoltát és mosolyának gyorsaságát. Fogai aprók voltak, szabályosak, és igen fehérek. Case nézte, hogyan játszadoznak a fehér kezek a szobortöredék-utánzatok felett.
Riviera nem úgy festett, mint akit előző éjjel megtámadtak, méregtűvel elkábítottak, elraboltak, alávetettek a Finn kivizsgálásának, és akit Armitage arra kényszerített, hogy csatlakozzék a csoportjukhoz.
Case megnézte az óráját. Mollynak már ideje visszatérnie drogszerző körútjáról. Ismét felpillantott Rivierára.
— Fogadok, hogy már most is be vagy lőve, seggfej — mormolta a Hilton hallja felé. Egy fehér bőrszmokingzakos, őszes olasz matróna leengedte Porsche szemüvegét, hogy szemügyre vegye. Szélesen elmosolyodott, felállt, és vállára vetette a zsákját. Cigarettát kellett szereznie a repülőútra. — Viszlát, hölgyem — mondta a nőnek, aki tüstént visszatolta az orrán a napszemüveget, és félrefordult.
Az ajándékboltban ugyan tartottak cigarettát, de nem volt ínyére, hogy Armitage-dzsel vagy Rivierával beszélgessen. Kiment a hallból, és a pénzbedobós telefonok sorának végén, egy szűk beugróban fel is fedezett egy árusítókonzolt.
Előkotort egy marékkal a zsebében csörgő lírásokból, és egymás után bedobálta az apró, fénytelen fémötvözetből vert érméket; a folyamat korszerűtlensége bizonytalan jókedvre derítette. A hozzá legközelebb eső telefon felcsengett.
Automatikusan felvette.
— Igen?
Gyenge harmonikus frekvenciák, parányi hallhatatlan hangok, ahogy végigcsörögnek egy orbitális közvetítőláncon, azután olyan hang, mint a szél.
— Hello, Case.
Az egyik ötvenlírás érme kiesett a kezéből, megpattant, és elgurult a látótérből a Hilton szőnyegén.
— Wintermute, Case. Ideje elbeszélgetnünk.
Chiphang volt.
— Nem akarsz beszélgetni, Case?
A férfi letette a kagylót.
Visszafelé a hallba, elfeledkezve a cigarettájáról, végig kellett haladnia a telefonsoron. Egymás után mindegyik megcsörrent, de csak egyszer, ahogy elment mellettük.
HARMADIK RÉSZ
ÉJFÉL A JULES VERNE-N
8
Szigettenger.
A szigetek. Forgástest, orsó, halmaz. A gravitáció meredek kútjából olajfolt módjára szétterjedő emberi DNS.
Idézz fel egy grafikus megjelenítőt, amely a végletekig leegyszerűsíti az L-5 szigettenger adatforgalmát. Bekattan egy szegmens tömény vörössége; masszív négyszöge uralja a képernyődet.
Szabadpart. Szabadpart sok dolgot jelent, s a kúton fel és alá ingázó turisták számára nem mindegyik nyilvánvaló. Szabadpart egyszerre bordély- és bankközpont, örömház és szabadkikötő, határváros és gyógyfürdőhely. Szabadpart Las Vegast és Babilon függőkertjeit jelenti, orbitális Genfet és egy belterjes és a leggondosabban kinemesített család lakhelyét, Tessier és Ashpool ipari klánját.
A Párizsba tartó hosszú távú THY-gép első osztályán ültek, egymás mellett: Molly az ablaknál, Case mellette, Riviera és Armitage pedig a közlekedőfolyosó felőli oldalon. Egy pillanatra, amikor a gép bedőlt a víz felett, Case megpillantotta egy görög szigetváros ékkőcsillanását. És egy másik alkalommal, amikor az itala után nyúlt, vizes whiskyje mélyéről óriási emberi spermára emlékeztető dolog villant a szemébe.
Molly áthajolt felette és lekent egy pofont Rivierának. — Nem, kicsikém. Nincs játszadozás. Ha elsütöd nekem a tudatalatti kis szarságaidat, állatira elbánok veled. Tudom úgy csinálni, hogy egyáltalán ne tegyek benned kárt. Szeretem úgy csinálni.
Case önkéntelenül Armitage felé fordult, hogy lássa a reakcióját. A sima arc higgadt volt, a kék szemek elevenek, de indulatnak semmi jele. — Úgy van, Peter. Ne csinálja.
Case visszafordult, még idejében ahhoz, hogy elkapja egy fekete rózsa elillanó képét; szirmai bőrszínben fénylettek, fekete szárán krómtövisek ragyogtak.
Peter Riviera édesen elmosolyodott, lehunyta a szemét, és azonnyomban elaludt.
Molly elfordult, lencséi visszatükröződtek a sötét ablakban.
— Te már jártál fenn, ugye? — kérdezte Molly, amikor a JAL-űrsiklón a férfi visszafészkelte magát a mély habszivacs-ágyba.
— Dehogy! Nemigen utazgattam, csak üzletileg… — Az utaskísérő kijelzőelektródákat illesztett a csuklójára és a bal fülére.
— Remélem, nem kapsz SAS-t — jegyezte meg a nő.
— Légibetegséget? Nem létezik.
— Ez nem ugyanaz. Zéró gravitáción a szívverésed felgyorsul, és a belső füled egy időre megkergül. Beindítja a menekülési reflexedet, mintha csak pokoli rohanásra kapnál jelzéseket, és egy csomó adrenalint. — Az utaskísérő Rivierához lépett, piros műanyag kötényéből újabb elektródakészletet húzva elő.
Case oldalt fordította a fejét és megkísérelte kivenni a régi Orly-épületek körvonalait, de a sikló indítóállását kecses, nedvesített beton lángterelők fogták körül. Az ablakhoz legközelebbin festékszóróval odafújt arab jelmondat vöröslött.
Lehunyta a szemét és azt mondta magában, hogy a sikló csupán egy repülőgép, ami igen magasra száll. A szaga is olyan volt, mint a repülőgépeké: új ruhák és rágógumi és ózon szaga. Hallgatta a tilinkózó koto-zenét és várt.
Húsz perc, aztán ráomlott a gravitáció, mint egy hatalmas, ős-kőcsontú, puha kéz.
Az űradaptációs szindróma rosszabb volt, mint amilyennek Molly leírta, de elég gyorsan elmúlt, és Case el tudott aludni. Amikor az utaskísérő felkeltette, már dokkoláshoz készültek a JAL célállomás-halmazára.