— Hé, Aerol! — kiáltott Case egy óra múltán, amikor a szabadesésű folyosón gyakorlóakcióra készült. — Gyere ide, haver! Meg akarom ezt mutatni neked — nyújtotta oda az elektródákat.
Aerol lassított zuhanást hajtott végre. Meztelen lába nekicsapódott az acélfalnak, szabad kezével elkapott egy keresztgerendát. A másikban átlátszó víztömlőt tartott, amelyben kékeszöld algák dagadoztak. Barátságosan hunyorított, és elvigyorodott.
— Próbáld meg — mondta Case.
A másik elvette a szalagot, feltette. Case beállította az elektródákat. Behunyta a szemét. Case rácsapott a hálózati gombra. Aerol megrázkódott. Case kicsatlakoztatta. — Mit láttál, haver?
— Babilont — mondta Aerol szomorúan, visszaadta neki az elektródákat, és elrúgta magát lefelé a folyosón.
Riviera mozdulatlanul ült habmatracán, jobb kezét egyenesen előrenyújtotta, egymagasságban a vállával. Ékkőpikkelyes, rubinneon-szemű kígyó tekeredett rá szorosan, néhány milliméterrel a könyöke felett. Case a figyelte a kígyót: ujjnyi vastag volt, feketével és skarláttal csíkozott; lassan összehúzódott, és megszorult Riviera karja körül.
— Jöjj hát — mondta hízelegve a férfi a felfelé fordított tenyerén egyensúlyozó sápadt, viaszszín skorpiónak. — Jöjj! — A skorpió meglengette barnás karmait, és felsurrant a karján, lábai az erek halovány, sötéten árulkodó jeleit követték. Amikor a könyökhajlatba ért, megállt és rezegni látszott. Riviera lágy, szisszenő hangot hallatott. A méregtövis felemelkedett, megrebbent, és az egyik duzzadt ér feletti bőrbe süllyedt. A korallkígyó elernyedt, és Riviera lassút sóhajtott, ahogy az injekció hatni kezdett.
Aztán a kígyó és a skorpió eltűnt, és Riviera csak az opálos plasztikfecskendőt tartott a bal kezében.
— „Ha Isten bármi jobbat csinált, akkor azt megtartotta magának.” Ismeri a kifejezést, Case?
— Egen — felelte Case. — Egy csomó különböző dologgal kapcsolatban hallottam már. Maga mindig egy teljes jelenetet formál köréje?
Riviera meglazította és leoldotta karjáról az elasztikus sebészcső-darabot. — Igen. Így nagyobb élmény! — Elmosolyodott, szemei most távol voltak egymástól, arca kipirult. — Közvetlenül a vénám felett egy membrán van beültetve, így sosem kell aggódnom a tű állapota miatt.
— Nem is fáj?
A fényes szempár találkozott az övével. — Természetesen fáj. Az is hozzátartozik, nem?
— Én csak dermákat használtam.
— Gyalogos — mosolyodon el megvetően Riviera, és felnevetett, s rövidujjú fehér pamuttrikót húzott magára.
— Biztosan jó — mondta Case, miközben felkelt.
— Szintén beállítja magát, Case?
— Abba kellett hagynom.
— Szabadpart — mondta Armitage, s megérintette a panelt a kis Braun hologram-vetítőn. A kép fókuszba ugrott, közel három méter volt csúcstól csúcsig. — Itt kaszinók vannak — mutatta a csontvázszerű reprodukcióba nyúlva. — Itt végig szállodák, rétegjogú birtokok, nagy üzletek — haladt tovább a keze. — A kék területek tavak. — A modell egyik végéhez sétált. — Egy nagy szivar. A végein összeszűkül.
— Kitűnően látjuk mi is — jegyezte meg Molly.
— Hegy hatását kelti, ahogy szűkül. A talaj emelkedőnek látszik és sziklásabbnak, de könnyen mászható. Minél magasabbra másznak, annál alacsonyabb a gravitáció. Odafenn sportokat űznek. Itt van például egy velodrom-gyűrű — mutatta.
— Egy micsoda? — hajolt előre Case.
— Kerékpárral versenyeznek — mondta Molly. — Kis gravitációs, magas feszítésű kerekekkel időnként száz kiló fölé is felgyorsulnak.
— De ez a vége nem érdekel bennünket — folytatta Armitage, szokásos teljes komolyságával.
— A francba — mondta Molly -, pedig én fanatikus biciklista vagyok.
Riviera kuncogott.
Armitage a vetített kép másik végéhez sétált. — Ez viszont annál inkább. — A hologram belső részletezettsége itt megszűnt, és az orsó utolsó szelvénye üres volt. — Ez a Villa Straylight. Meredeken kiemelkedik a gravitációból és minden bevezető utat összegubancoltak. Egyetlen bejárat van itt, a holtponton. Zéró gravitáció.
— Mi van belül, főnök? — dőlt előre Riviera, nyakát kinyújtva. Négy aprócska alak szikrázott fel, közel Armitage ujjbegyéhez. Armitage rájuk csapott, mintha szúnyogok volnának.
— Peter — felelte Armitage -, maga lesz az első, aki kideríti. Elintéz magának egy meghívót. Ha egyszer bent van, gondoskodik róla, hogy Molly is bejusson.
Case a Straylight-ot helyettesítő ürességre meredt, és eszébe jutott a Finn története: Smith, Jimmy, a beszélő fej és a nindzsa.
— Részletek? — érdeklődött Riviera. — Meg kell terveznem a ruhatáramat, ugye érti?
— Tanulmányozza át az utcákat — mondta Armita-ge, s visszatért a modell közepéhez. — Itt van a Desiderata Street. Ez pedig a Rue Jules Verne.
Riviera a szemét forgatta.
Amíg Armitage Szabadpart sugárútjainak a nevét sorolta, tucatnyi fényes gennytüsző keletkezett az orrán, az arcán és az állán. Még Molly is elnevette magát.
Armitage szünetet tartott, s hideg, üres szemeivel mindőjüket végigmérte.
— Elnézést — mondta Riviera, mire a fekélyek felvillantak és elenyésztek.
Case felébredt az alvási periódus közepén, és ráeszmélt, hogy Molly ott kuporog mellette a habszivacson. Érezte a feszültségét. Zavartan feküdt mellette. Amikor a nő helyzetet változtatott, már a mozgás puszta sebessége is elszédítette. A nő felpattant, és mielőtt a férfinak ideje lett volna felismerni, hogy széthasította a sárga műanyagponyvát, máris a túloldalán termett.
— Ne mozdulj, barátom.
Case a másik oldalára gurult, és kidugta a fejét a műanyag hasítékán. — Mi…
— Pofa be.
— Te va'az, testvér — hangzott egy Sion-hang. — Macskaszemnek nev'zik őt, s nev'zik őt Lépdelő Borotvának. Én Maelcum, nővér. A fivérek beszé'ni akarnak ve'ed és a cowboy-jal.
— Miféle fivérek?
— Az Alapítók, testvér. Sion Vénei, tu'od…
— Ha kinyitjuk a csapóajtót, a fény felkelti a főnököt — suttogta Case.
— Különleges sötétet csinálok mostanra — felelte a férfi, — Gyertek. Én és én meglátogatjuk az Alapítókat…
— Tudod, milyen hamar ki tudlak nyírni, barátom?
— Hadd' abba a beszédet, nővér! Gyere.
Sion két túlélő Alapítója vénséges vén ember volt, megfonnyasztotta őket a felgyorsult korosodás, amely fölébe kerekedik mindenkinek, aki túl sok időt tölt kiszakadva a gravitáció öleléséből. Kalciumhiánytól elvékonyult barna lábuk törékenynek látszott a tükröződő napfény éles ragyogásában. Szivárványos lombkorona festett dzsungele: egy lángoló közösségi falfestmény közepén lebegtek, amely teljesen beborította a gömb alakú kamra falát. A levegő gyantafüsttől volt terhes.
— Lépdelő Borotva — szólalt meg egyikük, amikor Molly a kamrába sodródott. — Olyan, mint egy lesújtó pálca.
— Ez a mi egyik történetünk, nővér — mondta a másik -, az egyik vallási regénk. Örülünk, hogy eljöttetek Maelcummal.
— Hogyhogy nem a zsargont beszélitek? — kérdezte Molly.
— Én Los Angelesből jöttem — felelte az öregember. Szörnyfürtjei egy megfakult fa acélgyapjúszín ágaira emlékeztettek. — Hosszú idővel ezelőtt, fel a gravitációs kúton és ki Babilonból. Hogy hazavezessem a Törzseket. S most fivérem Lépdelő Borotvához hasonlít téged.