Molly kinyújtotta jobb kezét. A pengék megvillantak a füstös levegőben.
A másik Alapító felkacagott, fejét hátravetette. — Hamar eljönnek a Végső Napok… Hangok, Hangok sírnak a pusztaságban, Babilon pusztulását jövendölik…
— Hangok. — A Los Angelesből jött Alapító Case-re meredt. — Számos frekvenciát ellenőrzünk. Mindig figyelünk. Eljött egy hang a nyelvek Bábeléből, s szólt hozzánk. Hatalmas dubot játszott nekünk.
— S nev'zik őt Winter Mute-nak — tette hozzá a társa, a nevet két szóban ejtve.
Case érezte, hogy karján bizsereg a bőr.
— A Mute beszélt hozzánk — folytatta az első Alapító. — A Mute azt mondta, segítenünk kell nektek.
— Mikor volt ez? — kérdezte Case.
— Harminc órával azelőtt, hogy Sionra dokkoltatok.
— És ti hallották már azt a hangot azelőtt?
— Nem — válaszolta a Los Angeles-i férfi -, és a jelentését illetően bizonytalanok vagyunk. Ha ezek már a Végső Napok, számítanunk kell hamis prófétákra…
— Idehallgassanak — kezdte Case -, az egy MI, értik? Mesterséges intelligencia. A zenét, amik játszott maguknak, feltehetően a maguk bankjaiból csapolta le, és kifőzte azt az akármit, amit maguk szerettek volna…
— Babilon — vágott közbe a másik Alapító -, számos démont szül a világra, én és én tudjuk azt. A sokaság hordája!
— Minek is neveztél engem, öreg? — kérdezte Molly.
— Lépdelő Borotvának. S lesújtasz majd Babilonra, annak legsötétebb szívére…
— Miféle üzenetet küldött az a hang? — kérdezte Case.
— Nekünk azt mondták, hogy segítsünk nektek — felelte a másik -, s hogy ti eszközül szolgálhattok a Végső Napoknak. — Barázdált arca aggodalmas volt. — Azt mondták nekünk, hogy küldjük veletek Maelcumot, az ő Garvey vontatóhajóján. Szabadpart Babilonra nyíló kapujához. És mi így kívánunk cselekedni.
— Maelcum kemény fickó — szólt a másik -, és tisztességes vontatópilóta.
— De úgy döntöttünk, hogy Aerolt szintén elküldjük, a Babilon Rockerrel, hogy ügyeljen a Garveyre.
A kupolát kínos csend töltötte be.
— Erről van szó? — kérdezte Case. — Maguk, fiúk, most Armitage-nak dolgoznak, vagy mi?
— Teret kölcsönzünk nektek — mondta a Los Angeles-i Alapító. — Bizonyos bonyodalmak támadtak idefent; mi nem vesszük figyelembe Babilon törvényét. Számunkra Jah szava a törvény. De ez alkalommal, meglehet, tévedtünk.
— Mérd le kétszer, mesd el egyszer — mondta lágyan a másik.
— Gyere, Case! — szólalt meg Molly. — Menjünk vissza, mielőtt a főnök rájön, hogy elmentünk.
— Maelcum visszavezet benneteket. Jah szeretete kísérjen, nővér.
9
A Marcus Garvey vontató — egy kilenc méter hosszú, két méter átmérőjű acéldob — megrázkódott és recsegett, amikor Maelcum begépelt egy pályamódosító hajtóműbegyújtást. Case, elasztikus antigravhálójában eltespedve, a sionita izmos hátát tanulmányozta a szkopolamin ködfátylán keresztül. Azért vette be a drogot, hogy enyhítse a SAS-émelygést, de a gyártó által hozzáadott, a szkop hatását ellensúlyozó stimulátorok az ő toldott-foldott szervezetére nem hatottak.
— Mennyi idő alatt érünk át Szabadpartra? — érdeklődött Molly, a Maelcum pilótamodulja melletti hálójából.
— Nem tart már soká, annyit mon'hatok.
— Fiú, ti mindig órákban gondolkoztok?
— Nővér, az idő, az idő; érted, hogy' értem? A Dread — és megrázta fürtjeit — van a kormánynál, testvér, és én és én Szabadpartot érünk akkor, amikor én és én odaérünk…
— Case — mondta a nő -, tettél esetleg valamit azért, hogy kapcsolatba kerüljünk a mi berni barátunkkal? Például azalatt az idő alatt, amit becsatlakozva, mozgó ajkakkal Sionon töltöttél?
— Barátunk — mondta Case -, bizonyára a barátunk. De nem. Nem tettem. Még Isztambulban történt velem egy fura dolog azon a vonalon. — Elmesélte a nőnek a Hilton-béli telefonok esetét.
— Egek — mondta Molly. — Elszalasztottál egy lehetőséget. Mi az ördögnek tetted le?
— Akárki lehetett — hazudta Case. — Csak egy chip… Mitt'omén… — Vállat vont.
— Nem azért, mert beijedtél, hm?
Újabb vállrándítás.
— Tedd meg most.
— Micsoda?
— Most. Akárhogyan. Beszéld meg Flatline-nal.
— Teljesen kábult vagyok — tiltakozott Case, de az elektródák után nyúlt. Deckje és a Hosaka, egy igen nagyfelbontású Cray monitorral együtt Maelcum modulja mögé volt rögzítve.
Eligazította az elektródákat. A Marcus Garveyt egy óriási orosz légtisztító köré barmolták össze: összemázolt, négyszögletes testén a vörös, a zöld és a sárga árnyalataiban pompázó rastafari jelképek, Sion Oroszlánjai és a Fekete Csillag Óceánjárók már elfedték a terjedelmes cirillbetűs matricákat. Maelcum pilótaszerkentyűit valaki élénk trópusi rózsaszínnel fújta be, a képernyőkről és a kijelzőkről borotvapengével kaparta le, a fölös festéket. Az orrban lévő légzsilip szigetelésén, mint suta hínárutánzat-rostok csüngtek füzérben az áttetsző tömítőanyag félmerev bogyói és szerpentinszalagjai. A férfi Maelcum válla felett a központi képernyőre tekintett, és egy dokkolóábrát látott: a vontató megtett útját vörös pontsor jelölte, Szabadpartot pedig egy cikkelyekre osztott zöld kör. Figyelte, hogyan terjeszti ki magát a vonal, újabb pontot hozva létre.
Becsatlakozott.
— Dixie?
— Egen.
— Próbáltál valaha egy MI-t feltörni?
— Hogyne. Bele is döglöttem. Akkor először. Csak csavarogtam arrafelé, elég magasra emelkedve, kint a Rio csúcsadatforgalmi szektor előtt. Nagy üzletek, multinacionálisak; a brazil kormány karácsonyfaként világított. Csak úgy játszadoztam, tudod? És aztán kiszúrtam ezt a kockát, kábé három szinttel magasabban. Felnyomultam oda, és letámadtam.
— Minek látszott, mármint vizuálisan?
— Fehér kockának.
— Honnan tudtad, hogy egy MI volt?
— Honnan tudtam? Jézus! A legsűrűbb jég volt, amit valaha is láttam. Hát mi más lett volna? A hadseregnek odalent semmi ilyesmije nincs. Mindegy, szóval kiléptem és szóltam a számítógépemnek, hogy nézzen utána.
— Na, és?
— Szerepelt a Turing Nyilvántartóban. MI. A riói főrendszere egy békazabáló cég tulajdona volt.
Case az alsó ajkát rágta, és kibámult a Keleti Part Nukleáris Hatósága fennsíkjaira, a mátrix végtelen neuroelektronikus ürességébe. — Tessier-Ashpool, Dixie?
— Tessier, egen.
— És visszamentél?
— Hát persze. Dilis voltam. Azt hittem, megpróbálhatom átvágni. Megcsaptam az első rétegeket, aztán vége is volt a dalnak. Az apródom megérezte az égő bőr szagát és lehúzta rólam az elektródákat. Gennyes szar az a jég.
— És az EEG-d tök lapos volt.
— No igen, így szól a legenda, ugye?
Case kilépett. — A francba — mondta -, mit gondolsz, hogyan vágta Dixie flatline-ra magát, he? Úgy, hogy egy MI-t próbált megpiszkálni. Óriási…
— Folytasd — mondta a nő. — Ti ketten állítólag bombajók vagytok, nem igaz?
— Dix — mondta Case -, meg akarok nézni egy MI-t Bernben. Tudsz rá okot mondani, hogy ne tegyem?
— Nem, hacsak el nem fog a beteges halálfélelem.