Case beütötte a svájci bankszektor koordinátáit, s átcsapott rajta a vidámság hulláma, amikor a cybertér megremegett, elködösült, szétolvadt. A Keleti Part Nukleáris Hatósága eltűnt, s Zürich kereskedelmi bankjainak hűvös mértani útvesztője került a helyére. Case újabb koordinátákat ütött be, a Bernt jelölőket.
— Fel — mondta az agykártya. — Magasan lesz.
Fényrostélyok maradtak el alattuk, villogó szintek, egy kék lobbanás.
Ez lesz az, gondolta Case.
Wintermute egyszerű fehér fénykockának bizonyult, ám ez az egyszerűség határtalan bonyolultságot sugárzott.
— Nem látszik valami soknak, mi? — jegyezte meg a Flatline. — De próbáld csak ki, és érintsd meg!
— Bemegyek egy körre, Dixie.
— Érezd magad otthon.
Case a kocka négy rácspontján belülre nyomult. Az objektum üres felszíne, amely most fölébe tornyosult, halvány belső árnyaktól kezdett kavarogni, mintha ezer táncos kerengene egy jéggel borított, roppant üvegtábla mögött.
— Tudja, hogy itt vagyunk — figyelmeztetett a Flatline.
Case ismét beütött egy koordinátát; egyetlen rácsponttal előrébb ugrottak.
Pontozott szürke kör alakult ki a kocka felszínén.
— Dixie…
— El innen, gyorsan!
A szürke terület finoman megduzzadt, gömbbé változott, és leválasztotta magát a kockáról.
Case érezte, hogy a deck éle a tenyerébe bök, amikor rácsapott a MAX VISSZÁ-ra. A mátrix visszafelé kenődött; alábuktak a svájci tankok félhomályos aknájába. Felpillantott. A gömb most sötétebb volt, s utolérte. Rázuhant.
— Lépj ki — mondta a Flatline.
A sötétség kalapácsként csapott le rá.
Hideg acélszag és jég cirógatta végig a gerincét.
És arcok kandikáltak be egy neonerdőből, tengerészek és vagányok és kurvák, a megmérgezett ezüst ég alatt…
— Idehallgass Case, elmondanád, mi az isten van veled, begolyóztál vagy micsoda?
A gerincén, félúton lefelé, egyenletesen lüktető fájdalom…
Eső ébresztette fel, lanyha szitálás, lábai eldobált üvegszálkötegekbe gabalyodtak. A játékterem hangtengere körülmosta, hátrahúzódott és visszatért. Átfordult, felült, és megfogta a fejét.
A játékterem hátsó falán lévő javítóablakból hulló fény nyirkos farostlemez törött darabjait és egy kibelezett játékkonzol csepegő burkolatát világította meg előtte. A konzol oldalára keresztben nyomtatott, modern vonalú japán jelek kifakult rózsaszínje és sárgája látszott.
Feltekintett és kormos plasztikablakot látott, s fluoreszkáló, halvány derengést.
Fájt a háta, a gerince.
Talpra állt, vizes haját kisimította a szeméből.
Valami történt itt…
Pénz után kutatott a zsebeiben, semmit sem talált, és megborzongott. Hová lett a dzsekije? Próbálta megkeresni, benézett a konzol mögé, aztán feladta.
Ninsein mérlegelte a tömeget. Péntek. Pénteknek kellett lennie. Linda feltehetőleg a játékteremben lesz. Lehet nála pénz, vagy legalább cigaretta… Case köhögött, kicsavarta az esővizet ingéből, s átfurakodott a tömegen a játékterem bejáratához.
A játékok robajában hologramok vonaglottak és remegtek, egymásra boruló szellemek a hely zsúfolt homályában, izzadság és unott feszültség szagában. Egy fehérpólós tengerész egy Tankcsata-konzolnál épp Bonnt verte szét: megannyi azúr villanás.
A lány a Varázslóvárral játszott, mélyen belemerülve, szürke szemét elmaszatolt fekete szemceruza-vonások keretezték.
Felnézett, amikor a férfi átölelte, és rámosolygott.
— Hé. Hogy vagy? Vizesnek látszol.
Case megcsókolta.
— Most elszúrtam miattad — mondta a lány. — Odanézz, seggfejkém! A hetes barlangszint, és elkaptak a rohadt vámpírok… — Átadott egy cigarettát a férfinak. — Eléggé feszültnek tűnsz, hapsikám. Hol voltál?
— Nem tudom.
— Be vagy állítva, Case? Megint ittál? Vagy zabáltál Zone dexedrinéből?
— Lehet… Mennyi ideje láttál?
— Hé, ez ugratás? — A lány fürkészőn nézett rá. — Ugye ugratás?
— Nem. Ez valami filmszakadás. Én… én a sikátorban ébredtem fel.
— Talán valaki lecsapott, bébi. A zsozsód megvan?
A férfi megrázta a fejét.
— Na látod. Hely kell, ahol aludj, Case?
— Azt hiszem.
— Akkor gyere! — A lány megfogta a kezét. — Kerítünk neked egy kávét és valami ennivalót. Hazaviszlek. Jólesik látni téged, haver. — Megszorította Case kezét.
Az elmosolyodott.
Valami eltört.
Valami elváltozott a dolgok magjában. A játékterem megdermedt, vibrált…
A lány elment. Az emlékezet súlya leereszkedett, Case fejébe úgy hatolt a felismerés, mint mikrosoft az aljzatba. Elment. Égő hús szagát érezte.
A fehérpólós tengerész is eltűnt. A játékterem üres volt és néma. Case lassan megfordult, vállát behúzta, fogai elővillantak, keze önkéntelenül ökölbe szorult. Üres. Egy összegyűrt sárga cukorkapapír, amely eddig egy konzol peremén egyensúlyozott, most a padlóra hullott, s ott feküdt az eltaposott csikkek és a habszivacs csészék között.
— Volt egy cigarettám — szólalt meg Case, s lenézett elfehéredő ökleire. — Volt egy cigarettám és egy csajom és egy alvóhelyem. Hallasz engem, te rohadék? Hallasz?
A visszhangok végiggördültek a játékterem üregén, és elhaltak a konzolok közti folyosón.
Case kilépett az utcára. Az eső elállt.
Ninsei kihalt volt.
Hologramok hunyorogtak, neonfény táncolt. Főtt zöldség szagát érezte; az utca túloldaláról jött, egy árus kézikocsijából. A lábainál egy bontatlan csomag Jehjüan hevert, mellette egy levélgyufa. JULIUS DEANE IMPORT-EXPORT. Case rámeredt a nyomtatott logóra és annak japán fordítására.
— Oké — mondta, s felvette a gyufát, meg a cigarettacsomagot. — Én hallak téged.
Elegendő időt hagyott magának, hogy megmássza a Deane irodájához vezető lépcsőket. Semmi rohanás, mondta magának, semmi sietség. A Dali-óra eltorzult számlapja továbbra is rossz időt mutatott. Por ült meg a Kandinsky-asztalon és a neo-azték könyvszekrényeken. A fehér üvegszálas szállítómodulok fala gyömbérszaggal árasztotta el a szobát.
— Zárva van az ajtó? — Case válaszra várt, de semmi sem hangzott. Odalépett az iroda ajtajához, és benyitott. — Julie?
A zöld ernyőjű rézlámpa fénykört vetett Deane asztalára. Case megbámulta az ősrégi írógép belsőségeit, a kazettákat, a gyűrött printerlapokat, s a gyömbérmintákkal töltött, ragacsos műanyag zacskókat.
Senki nem volt ott.
Case megkerülte a széles acélíróasztalt, és félrelökte az útból Deane székét. Megtalálta a pisztolyt; repedezett bőrtokban volt, amit ezüst szalaggal az íróasztal lapja alá erősítettek. Régiség volt, egy .357-es Magnum, lefűrészelt csővel és vasig csupaszított, szigetelőszalaggal körbetekert markolattal. Régi, megbarnult szalag volt, fénylett a kosz patinájától. Case kibillentette a dobtárat és szemügyre vette mind a hat töltényt. Kézi töltésűek voltak. A puha ólom még fényesen és tisztán csillogott.
Jobbjában a revolverrel, Case eloldalazott az íróasztal bal felén álló iratszekrény mellett, és a telezsúfolt iroda közepére lépett, elhagyva a fénykört.
— Felteszem, egyáltalán nem kell sietnem. Felteszem, hogy ez az egész show a tiéd. De mindez a sok szar, tudod, kezd valahogy… unalmassá válni. — Mindkét kezével tartva felemelte a pisztolyt, az íróasztal közepére célzott, és meghúzta a ravaszt.