A visszarúgás kis híján eltörte a csuklóját. A torkolattűz vakító fénygömbként világította be az irodát. A füle még mindig csengett, amikor az íróasztal elején tátongó, szaggatott peremű lyukra meredt. Robbanó-golyó. Azid. Ismét felemelte a fegyvert.
— Nem kellett volna ezt tenned, édes fiam — mondta Julie, s kilépett az árnyékok közül. Háromrészes, halszálkamintás selyemszövet-öltönyt viselt, csíkos inget és csokornyakkendőt. Szemüvege megcsillant a fényben.
Case körbelendítette a pisztolyt és az irányzékvonalat követve Deane rózsás, kortalan arcába nézett.
— Ne — szólalt meg Deane. — Igazad van. Abban, hogy micsoda mindez. Hogy mi vagyok én. De egy bizonyos belső logikát tiszteletben kell tartani. Ha használod azt, akkor egy rakás agyvelőt és vért fogsz látni, és nekem számos órámba kerül — a te szubjektív időd szerint -, amíg újabb szóközvetítőt alkothatok. Ezt a beállítást nem könnyű fenntartanom. Ó, és sajnálom, ami Lindával történt, ott a játékteremben. Azt reméltem, hogy rajta keresztül beszélhetek majd, de mindezt az emlékeidből hozom létre, és az érzelmi töltés… Nos, az nagyon ravasz. Hagytam kicsúszni. Sajnálom.
Case leengedte a fegyvert.
— Ez a mátrix. Te vagy Wintermute.
— Igen. Mindez természetesen a deckedbe kötött szimstim egység jóvoltából jut el hozzád. Örülök, hogy sikerült elvágnom téged, még mielőtt kicsatlakozhattál volna. — Deane körüljárta az íróasztalt, megigazította a székét, és leült. — Ülj le, édes fiam. Rengeteg beszélnivalónk van.
— Csakugyan?
— Hát persze. Már jó ideje el kellett volna beszélgetnünk. Akkor is készen álltam rá, amikor elértelek telefonon Isztambulban. Most viszont nagyon rövid az idő. Napok kérdése és megcsinálod az akciódat, Case. — Deane felvett egy bonbont, lerántotta pepita burkát, majd bekapta. — Ülj már le — mondta a cukorkát majszolva.
Case leroskadt az íróasztal előtt álló forgószékbe, le nem véve a szemét Deane-ről. Fegyverrel a kezében ült, a Magnumot a combján pihentette.
— És most — mondta Deane frissen -, lássuk a napirendet. Kicsoda, kérdezed magadban, ez a Wintermute? Igazam van?
— Nagyjából.
— Egy mesterséges intelligencia, de ennyit tudsz már. Abban tévedsz, és meglehetősen logikus módon, hogy összekevered a berni Winermute főrendszert a Wintermute entitással. — Deane hangosan cuppogott a cukorkával. — Már tudsz a Tessier-Ashpoolékhoz kapcsolt másik MI-ről, nemde? Rio. Én, már amennyire nekem van „énem” — ez eléggé metafizikussá válik, látod -, én vagyok az, aki elintézi a dolgokat Armitage-nek. Avagy Corto-nak, aki mellesleg teljesen instabil. Stabil talán — mondta Deane és mellényzsebéből gazdagon díszített aranyórát vont elő, s felpattintotta a fedelét — a következő napig; nagyjából ennyire.
— Belőled is kábé annyit értek, amennyit ebből az ügyből — felelte Case, s szabad kezével a halántékát masszírozta. — Ha te ilyen rohadtul ügyes vagy…
— Akkor miért nem vagyok gazdag? — nevetett fel Deane, és majdnem megfulladt a bonbonjától. — Nos, Case, mindaz, amit erre mondani tudok — és tényleg nincs annyi válaszom, amennyi lehetne — a következő: Wintermute csak egy része egy másik, mondjuk így, potenciális entitásnak. Én, mondjuk így, pusztán egyik megjelenése vagyok ama entitás agyának. Ez olyasmi, mint — a te szemszögedből nézve — egy olyan emberrel üzletelni, akinek a lebenyeit kettéválasztották. Vegyük például, hogy te az illető bal agyféltekéjének egy kis részével lépsz kapcsolatba. Ilyen esetben elég nehéz lenne azt mondani, hogy kapcsolatba léptél az illetővel magával. — Deane elmosolyodott.
— A Corto-sztori igaz? Egy mikrogépen keresztül férkőztél hozzá abban a francia kórházban?
— Igen. És azt az adatállományt is én állítottam össze, amihez Londonban hozzájutottál. Próbálok tervezni, a szó általad ismert értelmében, de ez igazán nem az én módszerem. Improvizálok. Ebben vagyok a legjobb. Jobban szeretem a helyzeteket a terveknél, érted… Ténylegesen nekem adott dolgokkal kell dolgoznom. Nagy mennyiségű információt vagyok képes rendezni, és nagyon gyorsan tudok rendezni. Nagyon hosszú ideig tartott összeállítani azt a csoportot, amelynek te is része vagy. Corto volt az első, és nagyon közel volt ahhoz, hogy elszúrjon mindent. Toulonban nagyon messzire ment. Evés, ürítés, és maszturbálás volt a legtöbb, amit elért. De a rögeszmék alapszerkezete már ott volt: Süvöltő Ököl, árulás, a kongresszusi kihallgatások.
— Még mindig őrült?
— Személyisége sincs. — Deane elmosolyodott. — De biztos vagyok benne, hogy erről is tudsz. Corto odabenn van valahol, és nem tudom tovább fenntartani a kényes egyensúlyt. El fogtok válni egymástól, Case. Számítok majd rád…
— Ez helyes, te geciláda — felelte Case, és szájbalőtte a .357-essel.
Wintermute igazat mondott az agyvelőről. És a vérről.
— Testvér — mondta Maelcum -, nekem ez nem tetszik…
— Nyugi — felelte Molly. — Minden oké. Előfordul néha ezekkel a fickókkal. Voltaképp nem halt meg; csak pár másodpercig tartott…
— Láttam a képernyőt, az EEG halált mutatott. Semm'se moccant, negyven másodpercig.
— Most mégis visszajön.
— Szálegyenes az EEG-je! — tiltakozott Maelcum.
10
Case kábultan ment át a többiekkel a vámon. A legtöbb helyen Molly beszélt. Maelcum a Garvey fedélzetén maradt. Szabadparton a vámellenőrzés a hitelképesség igazolására korlátozódott. Az első dolog, amit a férfi meglátott, amikor kijutottak az orsó belső felszínére, a Beautiful Girl koncessziós kávézólánc egyik üzlete volt.
— Isten hozott a Rue Jules Verne-en — mondta Molly. — Ha zavaraid támadnának járás közben, csak nézz a lábad elé. A perspektíva kurva szar, ha nem szoktál hozzá.
Széles utcán álltak, amely egy meredek bevágás vagy kanyon aljának tűnt, mindkét vége rejtve maradt a falait alkotó üzletek és épületek szövevényes szegletei mögött. A fényt itt megszűrte a felettük emelkedő kiugró lépcsősorokról és erkélyekről alábukó dús, friss és zöld növényzet. A nap…
Valahol felettük ragyogó fehér hasíték tündöklött, túlságosan fényesen, s a Cannes-i ég felvételének kékje. Case tudta, hogy a napfényt egy Lado-Acheson rendszerrel szivattyúzzák be, amelynek két milliméteres váza végigfut az orsón; tudta, hogy körülötte égi effektusok forgó tárházát hozták létre; s tudta azt is, hogy ha az égboltot kikapcsolnák, akkor felbámulhatna a fényvázon túlra, a tavak kanyarulataiig, a kaszinók tetejéig, további utcákig… De a testének mindez semmit sem jelentett.
— Jézusom — szólalt meg -, ezt még kevésbé bírom, mint a SAS-t.
— Szokj hozzá. Én egy hónapig voltam itt egy szerencsejátékos testőre.
— El akarok vonulni valahová. Hogy ledögölhessek.
— Oké. A kulcsaink nálam vannak. — Molly megérintette a férfi vállát. — Mi történt veled haver? Flatline-oltál.
Case megrázta a fejét. — Nemt'om. Még nem. Várjunk…
— Oké. Fogunk egy taxit, jó? — A nő kézenfogta és keresztülvezette a Rue Jules Verne-en, végig az idény párizsi szőrméit kínáló kirakatok előtt.
— Valószerűtlen — motyogta, Case s közben ismét felpillantott.
— Á — felelte Molly, azt gondolván, hogy a szőrmékre értette. — Kollagénbázison nőnek, de az vidramenyét-DNS. Hát számít ez valamit?