— Ez csak egy nagy cső, és dolgokat öntenek le rajta — magyarázta később. — Turistákat, vagányokat, mindent. És ott vannak a finom szövésű pénzszűrő hálók, amelyek mindig működnek, s biztosítják, hogy a pénz itt maradjon, amíg az emberek visszahallanak a kútba.
Armitage bejelentette őket egy Intercontinental nevű helyre, amelynek lejtős, üvegborítású sziklafelszíne a hideg párába és a zuhatagok csobogásába ereszkedett alá. Case kiment az erkélyükre, és egy francia tinédzser triót követett tekintetével. A kölykök egyszerű, az alapszínek élénk háromszögeiből álló sárkányrepülőikkel keringtek néhány méternyire a víz felett. Egyikük kilendült, bedőlt, s Case egy villanásnyi időre meglátta sötét, nyírott haját, barna melleit, fehér fogait és széles mosolyát. A levegő nedvességtől és virágoktól illatozott.
— Egen — dünnyögte -, rengeteg pénz.
Anő is odakönyökölt a korlátra, kezét lazán pihentette az övé mellett. — Egen. Egyszer mi is el akartunk ide jönni. Ide, vagy valami hasonló helyre Európában.
— Ki az a mi?
— Senki — felelte Molly, s vállát akaratlanul megrándította kissé. — Azt mondtad, hunyni akarsz. Aludj. Hasznát látnám én is egy kis alvásnak.
— Igen — mondta Case, s tenyerével végigdörzsölte arccsontjait. — Igen, ez a hely már valami.
A Lado-Acheson rendszer egy bermudai napnyugta absztrakt utánzatának aranyában parázslott.
— Igen — ismételte Case. — Aludni.
De nem akart sikerülni. Mikor végül mégis elaludt, álmokat látott; olyanok voltak, mint az emlékezet gondosan megszerkesztett szelvényei. Ismét felébredt, Molly összegömbölyödve feküdt mellette, és hallotta a vizet, az erkély nyitott ajtajának üvegszárnyain besodródó hangokat, női nevetést a szemközti lejtő lépcsőzetes lakóházaiból. Deane halála rossz kártyalapként állandóan felmerült előtte, s nem segített, hogy azzal győzködte magát, nem is Deane volt, akit lelőtt, hogy valójában meg sem történt a dolog. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy egy átlagos emberi testben nagyjából annyi a vér, mint egy karton sör.
Minden alkalommal, amikor látni vélte Deane szilánkokra robbanó fejét nekicsapódni az iroda hátsó falának, Case a tudatára ébredt még valaminek. Valami sötétebbnek, rejtettnek, amely elgurult, halként alámerült, hogy el ne érhesse.
Linda.
Deane. Vér az importőr irodájának falán.
Linda. Megégett hús szaga a chibai kupola árnyai között. Molly, ahogy előrenyújt egy gyömbéreszacskót, a műanyagot vérréteg borítja.
Deane ölette meg a lányt.
Wintermute. Elképzelt egy mikroszámítógépet, ahogy egy Corto nevű férfi roncsához suttog; a folyamként áramló szavakat, s az Armitage-nek nevezett vérszegény személyiségpótlékot, amint lassan növekedésnek indul valami elsötétített kórteremben… A Deane-hasonmás azt mondta, adott dolgokkal manipulál, létező helyzeteket aknáz ki…
De mi van akkor, ha Deane, a valódi Deane, Wintermute parancsára rendelte el Linda meggyilkolását? Case a sötétben előkotort egy cigarettát és Molly öngyújtóját. Semmi okom nem volt rá, hogy Deane-t gyanúsítsam, mondta magában, miközben rágyújtott. Semmi okom.
Wintermute képes volt egyfajta személyiséget plántálni egy testbe. Milyen kifinomult formát ölthet a manipuláció? A harmadik slukk után elnyomta a Jehjüant az ágy melletti hamutálban, elfordult Mollytól, és megpróbált elaludni.
Az álom, az emlékezet filmje úgy pergett le előtte, mint egy megvágatlan szimstim-szalag. Tizenötödik nyarának egyik hónapját egy hetidíjas szálloda negyedik emeletén tol töltötte, egy Marlene nevű lánnyal. A lift már tíz éve nem járt. Ha megpöccintettél egy villanykapcsolót, máris csótányok özönlötték el a lefolyódugaszos főzőfülke szürkés porcelánját. Marlene-nel egy csíkos, lepedők nélküli matracon aludtak.
Kihagyta az első darazsat, amikor az megépítette papírfinomságú szürke házát az ablakkeret felhólyagzott festékén, ám a fészek hamarosan ökölnyi szövedékdarabbá lett, s a rovarok miniatűr helikopterekként rajzottak ki belőle, hogy vadászatra induljanak odalent a sikátorban, körüldongva a hulladékgyűjtő ládák rothadó tartalmát.
Mindketten megittak már vagy tucatnyi sört azon a délutánon, amikor Marlene-t megcsípte egy darázs.
— Öld meg a rohadékokat! — sziszegte a lány, dühtől és a szobában rekedt hőségtől fátyolos szemekkel. — Égesd el őket!
Case, részegen feltúrta a barátságtalan odút Rollo Sárkánya után. Rollo Marlene előző — és, ahogy Case akkoriban gyanította, továbbra is alkalmi — barátja volt, egy hatalmas termetű friscói motoros, sötét kefehajában kiszőkített villámcsapás-mintával. A Sárkány friscói lángszóró volt, olyan, mint egy szögletes fejű zseblámpa. Case ellenőrizte a telepeket, megrázta, hogy meggyőződjék, van-e elegendő üzemanyag, és a nyitott ablakhoz lépett. A kaptár felzúgott.
A város levegője halott volt, mozdulatlan. Egy darázs kilőtt a fészekből és körözni kezdett Case feje körül. Case megnyomta a gyújtáskapcsolót, háromig számolt, majd meghúzta a ravaszt. Az 5.5 atmoszférára sűrített hajtóanyag keresztülspriccelt a fehéren izzó tekercsen. Ötméteres sápadt lángcsóva; a fészek megperzselődött és lebukfencezett. A sikátor túlfelén valaki éljenezni kezdett.
— A francba — rikoltotta Marlene, mögötte imbolyogva. — Ostoba! Nem égetted el őket! Csak lelökted. Fel fognak jönni, és megölnek minket! — A lány hangja az idegeibe hasított, elképzelte, ahogy lángba borul, s kiszőkített haja különös zöldben sistereg.
A sikátorban, a Sárkánnyal a kezében, megközelítette a megfeketült fészket. Az széttört, szétnyílt. Az aszfalton megpörkölődött darazsak tekergőztek, verdestek.
S Case meglátta azt, amit eddig elrejtett a szürke papírhéj.
Az iszonyatot. A spirális szülőműhelyt, a keltetősejtek lépcsős teraszait, a még meg nem születettek szüntelenül mozgó, vak állkapcsait, a szakaszokra osztott folyamatot, tojástól a lárváig, a féldarázsig, a darázsig. Lelki szemei előtt egyfajta gyorsfotó villant fel, amely a dolgot mint egy gépfegyver biológiai, tökéletességében rémületes megfelelőjét mutatta be. Egy idegent. Meghúzta a ravaszt, de elfelejtette megnyomni a begyújtást, és az üzemanyag sziszegve a lábainál dagadozó és vonagló életre freccsent.
Amikor ráadta a gyújtást, egy puffanással berobbant, s leperzselte az egyik szemöldökét. Hallotta Marléne nevetését, négy emelettel felette, a nyitott ablakban.
A halványodó fény benyomásával ébredt, de a szoba sötét volt. Utóképek, retinalobbanások. Az ég odakint már a felvétel-hajnal hasadására utalt. Most nem hallatszott semmi hang, csak a víz csobogása, messze lent, az Intercontinental „földszintjén”.
Az álomban, épp mielőtt elárasztotta volna a fészket üzemanyaggal, az oldalán megpillantotta Tessier-Ashpool gondosan rádomborított T-A lógóját. Mintha maguk a darazsak faragták volna oda.
Molly ragaszkodott hozzá, hogy bekenje bronzosítóval, mondván, hogy a „lenti” sápadtsága túl nagy feltűnést keltene.
— Krisztusom — hűlt el Case, ahogy meztelenül állt a tükör előtt -, azt gondolod, ez valóságosnak látszik? — A nő a tubus utolsó adagját használta el éppen a bal bokájára, mellette térdelve.
— Azt nem, de úgy néz ki, mintha törődnél vele, hogy egy kis színt hamisíts magadnak. Tessék! Nincs is elég a lábadhoz. — Molly felegyenesedett, s a kiürült tubust egy óriási fonott kosárba hajította. A szobában semmi sem tűnt gépi készítésűnek vagy szintetikus eredetűnek. Költséges, Case ezt jól tudta, de olyan stílus volt, ami mindig is idegesítette. A hatalmas ágy szivacsbetétjét homokszínhez hasonlatos árnyalatúra festették. Körös-körül rengeteg halovány intarzia és kéziszövésű kelme…