— Nincs. Ez az én problémám, Cath. Nem tudod véletlenül, hogy hol kaphatunk egy keveset?
Cath visszazökkent napbarnított sarkaira, és megnyalt egy barnás hajtincset, ami a szájához tapadt.
— Mihez lenne kedved?
— Semmi kokó, semmi amfetamin. Valami olyan kéne, ami felvisz; fent kell hogy legyek. — Ennyit erről — gondolta sötéten, de tovább mosolygott a lányra.
— Betafenetilamin — felelte a lány. — Nem gond, de a te chiped bánja.
— Te viccelsz — mondta Cath partnere és szobatársa, amikor Case elmagyarázta Chibában kapott hasnyálmirigyének különleges tulajdonságait. — Úgy értem, nem tudod beperelni őket? Műhiba miatt, vagy ilyesmi? — Bruce-nak hívták. Olyan volt, mint Cath ellenkező nemű kiadása, a szeplőket is beleértve.
— Nos — felelte Case -, előfordul néha az ilyesmi. Szövetbeilleszkedés és más effélék… — De Bruce szemei már megteltek unalommal. Annyi érdeklődést mutat, mint egy szúnyog, gondolta Case, a fiú barna szemeit tanulmányozva.
Szobájuk kisebb volt annál, amelyet Case osztott meg Mollyval. A felszín közelében helyezkedett el. Az erkély üvegére Tally Isharn öt hatalmas cibakrómját ragasztószalagozták fel — ez többször meghosszabbított tartózkodást sugallt.
— Haláliak, mi? — kérdezte Cath, észrevéve, hogy a férfi a diaképekkel szemez. — Az enyémek. A S/N Piramisnál csináltam őket, amikor legutóbb lementünk a kúton. Ilyen közel volt, és csak mosolygott, és annyira természetesen csinálta! És rossz volt ott lenni, Lupus. Másnap, miután azok a szentfazék terroristák angyalt szórtak a vízbe, tudod?
— Egen — felelte Case, s hirtelen kényelmetlen érzés fogta el -, rettenetes dolog…
— Nos — vágott közbe Bruce -, ami ezt a bétát illeti, amit megvennél…
— Az a kérdés, fel tudom-e dolgozni — húzta fel a szemöldökét Case.
— Megmondom, hogy csináljuk — mondta a fiú. — Kapsz egy kóstolót. Ha átengedi a hasnyálmirigyed, akkor a cég fizeti. Az első alkalom ingyenes.
— Ezt már hallottam korábban is — felelte Case, s átvette az élénkkék dermát, amit Bruce nyújtott oda neki a fekete ágyterítő felett.
— Case? — Molly felült az ágyban, és hátradobta a lencséit takaró hajtincseket.
— Ki más, szivi?
— Mi került beléd? — A tükrök követték a férfit, ahogy átbotladozott a szobán.
— Elfelejtettem, hogyan kell kiejteni — felelte Case, s inge zsebéből kék dermákat tartalmazó, szorosan összetekert csíkot vett elő.
— Krisztusom! — mondta a nő — Már csak ez hiányzott.
— Hogy úgy van…!
— Két órára tévesztelek szem elől, és te rögtön beállítod magad… — A nő megrázta a fejét. — Remélem, azért el tudsz jönni az esti Vacsorára Armitage-dzsel. A Huszadik Századba, tudod… Nem árthat, ha megnézzük Riviera számát.
— Egen — mondta Case, s meggörbítette a hátát. Mosolya a gyönyör vicsorává szélesedett -, csodálatos.
— Öregem! — szisszent fel a nő — Akármi volt is, amivel kijátszottad a chibai fiúkat, szánalmas állapotba kerülsz, amikor elmúlik a hatása!
— Ringyó, ringyó, ringyó — felelte a férfi, s kicsatolta az övét. — Gyászos végzet. Mélabú. Örökké ezt hallom! — Levetette a nadrágját, az ingét, az alsónadrágját. — Lehetne annyi eszed, hogy kihasználd a természetellenes állapotomat. — Lepillantott. — Nézd ezt a természetellenes állapotot!
Molly nevetett. — Nem lesz tartós.
— De igen — válaszolta a férfi, s felmászott a homokszín habszivacsra — Ez az, ami olyan természetellenes benne…
11
— Case, mi baja magának? — kérdezte Armitage, amikor a pincér leültette őket Vingtième Siècle-beli asztalához. Az Intercontinental melletti kis tavon lebegő számos étterem közül ez volt a legkisebb és a legdrágább.
Case megborzongott. Bruce semmit nem mondott az utóhatásokról. Megpróbált felemelni egy jeges vízzel telt poharat, de remegtek a kezei. — Talán ettem valamit.
— Megvizsgáltatnám egy orvossal — mondta Armitage.
— Ez csak a hisztaminreakció — füllentett Case. — Ha utazom vagy idegen kaját eszem, néha elővesz.
Armitage sötét öltönyt és fehér selyeminget viselt — mindkettő túlságosan elegáns volt a helyhez. Aranykarkötője megcsörrent, ahogy felemelte borát, és belekortyolt.
— Már rendeltem maguknak — közölte.
Molly és Armitage csendesen ettek. Case reszketve vagdosta saját hússzeletét, érintetlen, falatnyi forgácsokká aprította, amiket aztán széttúrt a sűrű szószban, mielőtt végleg felhagyott volna az egésszel.
— Jézusom — szólalt meg Molly, üres tányérja felett -, add ide! Tudod te, mibe kerül ez? — Elvette a férfi tányérját. — Évekig kell tenyészteniük egy állatot, aztán leölik. Ez nem tartálykaja! — Villájával jókora adagot szúrt fel, és rágni kezdte.
— Nem vagyok éhes — préselte ki magából Case. Mintha odakozmált volna az agya. Forró zsírba dobták és bennehagyták. A zsír kihűlt, s a gyűrött lebenyekre ráalvadt a sűrű, színtelen massza. Át-átvillantak rajta a fájdalom zöldeslila kisülései.
— Baromi rosszul nézel ki — jegyezte meg Molly derűsen.
Case megpróbálkozott a borral. A betafenetilamin utóhatása jódízűvé változtatta.
A fények sorra kihunytak.
— Le Restaurant Vingtième Siècle — jelentette be egy testetlen hang, erőteljes amerikai akcentussal -, büszkén mutatja be Mr. Peter Riviera holokabaréját! — A többi asztalnál elszórt taps. Egy pincér meggyújtott egy gyertyaszálat, és az asztaluk közepére helyezte, majd elkezdte összeszedni a tányérokat és a poharakat.
— Mi történik? — kérdezte Case Armitage-től, aki nem felelt semmit.
Molly burgundiszín körmével a fogát piszkálta.
— Jó estét — köszönt Riviera, kilépve a terem túlsó végében lévő kis színpadra. Case hunyorgott. Rosszulléte miatt korábban nem vette észre a színpadot. Nem látta, honnét került elő Riviera. Szorongása fokozódott.
Először azt hitte, a férfit spotlámpa világítja meg.
Riviera felizzott. A fény bőrként tapadt rá, megvilágította a színpad mögötti sötét drapériákat. Riviera sugárzott.
Egy idő után elmosolyodott. Fehér szmoking volt rajta. Hajtókáján kék széndarabok égtek egy fekete szegfű mélyén. Ujjain megcsillantak a körmök, amikor kezét üdvözlésre emelte, s mintegy átölelte közönségét. Case hallotta az étterem oldalát mosó sekély víz loccsanásait.
— Ma este — kezdte Riviera, s nagy szemei ragyogtak -, egy hosszabb darabot szeretnék előadni önöknek. Egy új művet. — Jobb kezének felfelé fordított tenyerében hűvös fényrubin alakult ki. Elejtette. A becsapódás helyéről szürke galamb rebbent fel és eltűnt az árnyékban. Valaki füttyentett. Szórványos taps.
— A mű címe „A Baba”. — Riviera leengedte a kezét. — S e ma esti premierjét Lady 3Jane Marie-France Tessier-Ashpoolnak kívánom ajánlani. — Udvarias tapshullám. Ahogy elhalt, Riviera szeme mintha megtalálta volna az asztalukat. — És egy másik hölgynek.
Az étteremben néhány másodpercre teljesen kihunytak a fények, csak a gyertyák parázslónak. Riviera holoaurája a fényekkel együtt halványult el, de Case még mindig látta őt, ahogy ott áll, lehajtott fejjel.
Halovány fényvonalak kezdtek formálódni, vízszintesek és függőlegesek, nyitott kockát vázolva a színpad köré. Az étterem fényei feléledtek, de a színpadot övező vázat mintha megfagyott holdsugarakból ácsolták volna. Lehajtott fejjel, lehunyt szemmel, karjait mereven a teste mellé szorítva állt Riviera. Remegni látszott az összpontosítástól. A kísérteties kocka váratlanul kitöltődött, szobává változott, egy szobává, amelynek hiányzott a negyedik fala. A közönség mindent jól láthatott.