Úgy tűnt, Riviera kissé elernyed. Felemelte a fejét, de a szemét csukva tartotta.
— Én mindig ebben a szobában laktam — mondta. — Nem emlékezem, laktam-e valaha másik szobában. — A szoba falait megsárgult fehér vakolat fedte. Két bútordarab akadt mindössze. Az egyik dísztelen faszék volt, a másik egy fehérre festett vas ágy. A festék lepattogzott és hámlott, feltárva a fekete vasat. Az ágy matraca csupasz volt. Foltos huzat, fakó barna csíkokkal. Az ágy felett egyetlen villanykörte himbálózott egy megcsavarodott fekete drót végén. Case még a körte felső görbületén megülepedett port is ki tudta venni. Riviera kinyitotta a szemét.
— Egyedül voltam a szobában. Mindig. — A széken ült arccal az ágy felé. Hajtókáján még mindig égtek a kék széndarabok a fekete virágban. — Nem tudom, mikor álmodtam először róla — folytatta -, de arra emlékszem, hogy először ködpára volt csak. Egy árnyék.
Valami volt az ágyon. Case pislogott.
Eltűnt.
— Nem tudtam őt teljesen megtartani, megtartani az elmémben. De tartani akartam, tartani és tartani… — Riviera hangja tökéletesen hallatszott az étterem csendjében. Jég csörrent egy pohár falán. Valaki felvihogott. Valaki más suttogó hangon, japánul kérdezett valamit. — Eldöntöttem, hogy ha megjeleníthetném az ő egyik részét, csak egy kis részét, és ha azt a részt tökéletesen láthatnám, a legtökéletesebb részletességgel…
A matracon most egy női kéz jelent meg, tenyérrel felfelé, sápadt fehér ujjakkal.
Riviera előrehajolt, felvette a kezet; és lágyan simogatni kezdte. Az ujjak megmozdultak. Riviera a szájához emelte a kezet, és nyaldosni kezdte az ujjak hegyét. A körmöket burgundivörös lakk borította.
Egy kéz, állapította meg Case, de nem levágott kéz. A bőr finoman, sértetlenül és heg nélkül húzódott végig rajta. Egy tetovált, rombusz alakú mesterséges húsdarab jutott az eszébe, egy Ninsei-beli sebészbutík kirakatában látta. Riviera az ajkához tartotta a kezet.
Most a tenyerét nyalogatta. Az ujjak puhatolódzva cirógatták az arcát. Ám most már egy második kéz is ott feküdt az ágyon. Amikor Riviera felé nyúlt, az első a csuklója köré zárult, akár egy húsból és csontból való karperec.
A jelenet a maga szürreális, belső logikája szerint alakult. A karok következtek. A lábfejek. A lábszárak. A lábszárak csodálatosan szépek voltak. Case feje zúgott. A torka kiszáradt. Felhajtotta a maradék bort.
Riviera már az ágyban volt, meztelenül. Ruhája a vetítés részét képezte, de Case nem tudott rá visszaemlékezni, hogy látta volna elhalványulni. A fekete virág az ágy lábánál hevert, kék lángja egyre lobogott. Aztán kialakult a torzó, Riviera a létbe cirógatta: fehér volt, fejetlen és tökéletes; bőrén a veríték filmrétege csillogott.
Molly teste.
Case bámult, a szája nagyra nyílt. Nem az igazi Molly volt persze, hanem az, akit Riviera elképzelt. A mellek hibásak voltak, a mellbimbók nagyobbak, túlságosan sötétek. Riviera és a végtagok nélküli torzó együtt vonaglott az ágyon, körülnyüzsögve a fényes körrmű kezektől. Az ágyat megsárgult, rothadó, az első érintésre szétmálló csipkegyűrődések lepték el. Porszemcsék örvénylettek Riviera és a rángó végtagok, a kavargó, csipkedő, cirógató kezek körül.
Case Mollyra pillantott. A nő arca kifejezéstelen maradt; Riviera vetítésének színei lencséinek tükrében hullámzottak és forogtak. Armitage előredőlt, ujjait egy borospohár köré fonta, szeme a színpadra, a derengő szobára tapadt.
A végtagok most egybeolvadtak a torzóval, és Riviera megrázkódott. Ott volt a fej is, a kép teljessé vált. Molly arca, s a szemeket elárasztó finom higany.
Riviera és a Molly-képzet megújult hevességgel szeretkezett. Aztán a képzet lassan kinyújtotta egyik karmos kezét, és kimeresztette öt pengéjét. Bágyadt, álomszerű megfontoltsággal felszántotta Riviera csupasz hátát. Case egy pillanat erejéig látta a lecsupaszított gerincet — de már fel is pattant, és az ajtó felé botladozott.
Egy rózsafa korlát felett a tó csendes vizébe hányt. Valami, ami eddig satuként szorította koponyáját, most elenyészett. Letérdelve, s fejét a hűvös fának szorítva a Rue Jules Verne ragyogó fénykoszorújára meredt, a sekély tavon túlra.
Látott már hasonlót kölyökkorában, odalent az Államokban. „Valódi álmodásnak” nevezték. Emlékezett azokra a sovány Puerto Ricó-i suhancokra, ott az East Side ívfényei alatt, akik valódit álmodtak a salsa tüzes ritmusára, rázkódó és forgolódó álomlányokat, míg a bámészkodók oda nem csaptak. De ahhoz egy szerkentyűkkel teli mikrobusz és egy ormótlan elektródasisak kellett.
Amit Riviera álmodott, azt megkaptad. Case megrázta sajgó fejét, és beleköpött a tóba.
A végét, a finálét ki tudta találni. Fordított szimmetriáról volt szó: Riviera összerakja az álomlányt, az álomlány szétszedi őt. Azokkal a kezekkel. A mocskos csipkét álomvér itatja át.
Az étterem felől tetszésnyilvánítás, taps hallatszott. Case felállt, s kezét végigfuttatta a ruháján. Megfordult és visszament a Vingtième Siècle-be.
Molly széke üresen állt. A színpad kihalt volt. Armitage egyedül üldögélt, továbbra is a színpadra meredve, kezében a borospohár.
— Hol a nő? — kérdezte Case.
— Elment — felelte Armitage.
— A pasas után?
— Nem. — Halk klink hallatszott. Armitage lenézett a pohárra. Bal keze a vörösbor-adaggal telt kelyhet tartva emelkedett fel. A törött szár jégszilánkként meredezett. Case elvette tőle, és egy vizespohárba állította.
— Mondja meg nekem, hová ment, Armitage!
A fények kigyúltak. Case belenézett a halvány szempárba. Semmi sem volt, semmi az égvilágon.
— Elment, hogy felkészüljön. Nem fogja már viszontlátni. Az akcióban úgyis együtt lesznek.
— Miért csinálta ezt vele Riviera?
Armitage felállt, megigazította zakója hajtókáit.
— Aludjon egy kicsit, Case.
— Holnap nekikezdünk?
Armitage semmitmondóan mosolygott, és elsétált a kijárat felé.
Case megdörzsölte a homlokát, és körülnézett. A vacsorázók már szedelődzködtek, a nők mosolyogtak a férfiak tréfáin. Az erkélyt most vette észre először, a gyertyák még pislákoltak a sötétségben. Ezüstnemű csengését hallotta, s társalgás tompa moraját. A gyertyák táncoló árnyékokat rajzoltak a mennyezetre.
A lány arca oly váratlanul bukkant fel, mint Riviera valamelyik kreatúrája. Apró keze a mellvéd kifényesített fáján; előrehajolt, a férfinak úgy tűnt, elragadtatott az arcca. Sötét szemével a túloldalra figyelt. A színpadra. Feltűnő arc volt, de korántsem gyönyörű. Háromszögletű, járomcsontjai szélesek, mégis furcsán törékenynek látszok, a szája széles és határozott, amit különös módon ellensúlyozott a keskeny, madárszerű, könnyen táguló lyukú orr. Aztán eltűnt, beleveszett a nevetés hullámaiba, a gyertyák táncába.
Amikor a férfi elhagyta az éttermet, észrevette a két fiatal franciát és a barátnőjüket, akik a túlpartra, a legközelebbi kaszinóhoz vivő csónakra várakoztak.
A szobájuk néma volt, a habszivacs sima, mint parti fövény a dagály elvonultával. A nő holmija eltűnt. Case üzenetet keresett — hiába. Hosszú másodpercek teltek el, mire a látkép oldotta feszültség és a felgyülemlett keserűséget. Lebámult a Desiderata méregdrága üzleteire: Gucci, Tsuyako, Hermes, Liberty.