Case sietve indult neki a zsúfolt asztalok mellett, s ahogy ment, féltucat európai nyelv szavai ütötték meg a fülét.
— Egy kabint szeretnék — közölte a lánnyal, aki az alacsony íróasztalnál ült, térdén egy terminállal. — Az alsó szinten. — Átnyújtotta neki chipjét.
— Nemi előválasztás? — A lány végighúzta a chipet a terminál előlapjára erősített üveglemezen.
— Nő — válaszolta Case automatikusan.
— Harmincötös szám. Telefonáljon, amennyiben nem kielégítő. Ha kívánja, előzetesen megtekintheti különleges szolgáltatásaink kínálatát. — A lány elmosolyodott. Visszaadta a chipet.
A háta mögött feltárult egy liftajtó.
A folyosó lámpái kékek voltak. Case kilépett a liftből, és találomra kiválasztott egy irányt. Számozott ajtók. Olyan némaság, mint egy drága klinika termeiben.
Megtalálta a kabinját. Mollyét kereste; most zavartan felemelte chipjét, és a számtábla alatt elhelyezett fekete érzékelőhöz érintette.
Mágneses zárak. A hang az Olcsó Hotelre emlékeztette.
A lány felült az ágyban, és németül mondott valamit. Szemei nagyok voltak és rezzenéstelenek. Automata vezérlés. Idegi kiiktatás. Case kihátrált a fülkéből, és becsukta az ajtót.
A negyvenhánnas olyan volt, mint az összes többi. Tétovázott. A folyosó csendje arra utalt, hogy a kabinok hangszigeteltek. Értelmetlen lett volna a chippel próbálkozni. Ujjával megkopogtatta a zománcozott fémet. Semmi. Az ajtót pompásan szigetelték.
Chipjét a fekete lemezre tette.
A reteszek visszakattantak.
Az ajtó még fel sem tárult, mikor Molly ütése célba talált. Case térdre hullott, háttal az acélajtónak zuhant; a nő ujjaiba épített pengék szemeitől alig centiméterekre rezegtek…
— Jézus Krisztus! — fakadt ki Molly, s ahogy felkelt, oldalról fejen billentette a férfit. — Tiszta idióta vagy, hogy megpróbáltad! Hogy az ördögbe nyitottad ki azokat a zárakat, Case? Case? Jól vagy? — Föléje hajolt.
— A chip — felelte a férfi, levegő után kapkodva. Mellkasából fájdalom sugárzott szerteszét. A nő felsegítette, és behúzta a kabinba.
— Megkented a csajt, odafenn?
A férfi megrázta a fejét, és az ágyra hanyatlott.
— Szívd be a levegőt! Számolj. Egy, kettő, három, négy. Tartsd benn! Most ki. Számolj!
A férfi a gyomrára szorította a tenyerét.
— Megrúgtál — nyögte ki végül.
— Lejjebb is mehetett volna. Egyedül akarok lenni. Meditálok, világos? — Case mellé ült. — És eligazítást kapok. — Az ággyal szemközti falba illesztett kis monitorra mutatott. — Wintermute Starylightról beszél nekem.
— Hol van a húsbaba?
— Nincs húsbaba. Ez mind között a legdrágább különleges szolgáltatás. — A nő felállt. Bőrfarmerben volt és bő, sötétszínű ingben. — Az akció holnap kezdődik, azt mondja Wintermute.
— Mi volt az a hiszti, ott az étteremben? Hogyhogy elrohantál?
— Mert ha maradok, még megöltem volna Rivierát.
— Miért?
— Azért, amit velem csinált. A számáért.
— Nem értem ám!
— Mindez sokba kerül — kezdte a nő, kinyújtva jobb karját, akárha egy láthatatlan gyümölcsöt tartana. Az öt penge kicsússzam, aztán finoman visszahúzódott. — Sokba kerül elmenni Chibába, sokba kerül a műtét, sokba kerül az is, hogy felfejlesszék az idegrendszeredet annyira, hogy a reflexeid együttműködhessenek a cuccokkal… Tudod, hogyan szereztem meg a pénzt, mielőtt nekivágtam? Itt. Nem pont itt, de egy ilyen helyen, odalent az Államokban. Muris volt így kezdeni, mert miután beültették a kiiktatóchipet, ingyen szerzett pénznek tűnt. Néha rosszkedvűen ébredtem, de ez vele járt. Ami jó, azt adod bérbe, ennyi az egész. Nem is vagy magadnál, amikor megtörténik. A cégnek mindenre van programja, amiért a vendég fizetni akar… — Megropogtatta ujjperceit. — Finom. Kezdtem összeszedni a pénzem. Az lett a gond, hogy a kiiktató és a chibai klinikák által berakott áramkör nem volt kompatibilis, így aztán a munkaidő kezdett beszűrődni, és vissza tudtam rá emlékezni… De csak rossz álmok voltak, és nem is olyan rosszak. — Elmosolyodott. — Aztán különössé vált a dolog. — Kihúzta a férfi zsebéből a Jehjüan-csomagot, cigarettára gyújtott. — A cég kiszagolta, mit csinálok a pénzzel. A pengéimet már beültették, de a finom idegmotor-munkához még további három út kellett volna. Sehogy sem voltam rákészülve, hogy abbahagyjam a babamelót. — Mélyet szívott, kifújt egy füstcsóvát, megfejelve három tökéletes karikával. — Szóval az a szemét, a tulajdonos, kiagyalt valami egyedi mókát. Az ötletet Berlinből hozhatta, ott szinte az utcán hever a sok szaditéma. Nagy piaca van arrafelé a durva beütéseknek. Sosem jöttem rá, ki írta a programot, amire rákapcsoltak, de az összes klasszikus alapján készült.
— Tudták, hogy te felfogod ezt az anyagot? Hogy eszednél vagy, miközben dolgozol?
— Nem voltam eszemnél. Ahol voltam, a cybertérre hasonlít, csak épp üres. Ezüstszínű. Olyan az illata mint az esőé… Láthatod magadat elélvezni; olyan, mint egy kis szupernóva, messze kint a végtelenben. De kezdtem emlékezni. Mint az álmokra, tudod. És ők nem mondták meg nekem. Belőtték a programot és kínálni kezdték a különlegesség-piacon.
A nő mintha a távolból beszélt volna. — És én tudtam, de nyugton maradtam. Szükségem volt a pénzre. Az álmok egyre rosszabbak és rosszabbak lettek; azt mondogattam magamnak, hogy legalább némelyik tényleg álom volt csupán, de akkortájt kezdtem rájönni, hogy a főnöknek már egész kis vevőköre van a számomra. Mollynak semmi sem elég jó, mondja a főnök, és ad egy szar fizetésemelést. — Megrázta a fejét. — Az a fasz nyolcszor annyit számolt fel, mint amennyit nekem fizetett, és azt hitte, nem tudom!
— Szóval, miért is kérte a lóvét?
— Rossz álmokért. Valódiakért. Az egyik éjjel… egyik éjjel, éppen előtte jöttem vissza Chibából. — Molly eldobta a cigarettát, sarkával eltaposta, aztán letelepedett, és a falnak vetette hátát. — A sebészek megpiszkáltak valamit bennem. Ravasz dolog. Biztosan megsértették a kiiktatóchipet. Felébredtem. Épp menetben voltam egy vendéggel… — A nő ujjával mélyen a habszivacsba túrt. — Szenátor volt. Jól ismertem a dagadt pofáját. Vérben úsztunk mind a ketten. Nem voltunk egyedül. A másik csaj már… Rántott egyet a matracon. — Halott volt. És az a hájas fasz, az csak azt hajtogatta: „Mi a baj? Mi a baj?” Mivel mi még nem végeztünk…
Remegni kezdett.
— Szóval, azt hiszem, megadtam a szenátornak, amit annyira kívánt, tudod? — A remegés abbamaradt. Molly eleresztette a habszivacsot, és ujjaival végigszántott sötét haján. — A cég meg akart öletni. El kellett rejtőznöm egy időre.
Case rámeredt.
— Riviera az elevenembe vágott az éjjel — folytatta a nő. — Azt hiszem, az azt akarja, hogy tényleg rohadtul gyűlöljem őt, így eléggé fel leszek húzva ahhoz, hogy bemenjek utána abba a világba.
— Utána?
— Ő már ott van. Straylightban. Lady 3Jane meghívására, arra ment ki az egész ajánlási duma. A lány ott volt egy magánfülkében, egy olyan…
Case-nek eszébe jutott a homályban látott arc.
— Meg fogod ölni a pasast?
A nő elmosolyodott. Hidegen. — Meg fog halni, igen. Hamarosan.
— Én is kaptam egy látogatót — mondta a férfi, és elmesélte az esetét az ablakkal. Átsiklott azon, amit a Zone-figura Lindáról mondott. A nő bólintott.