És egy ősrégi történet jutott Case eszébe egy királyról, aki érméket rakott egy sakktáblára, mindegyik kockán megkettőzve az összeget…
Hatványozódva…
Minden oldalról sötétség zuhant be, éneklő feketeség gömbje, nyomás nehezedett a kiterjedt kristályidegekre abban az adat-világmindenségben, amellyé kis híján átváltozott…
És amikor ő már semmi volt, mindama sötétnek a szívébe préselten, akkor elért egy pontra, ahol a sötét már nem lehetett több, és valami szétszakadt.
A Kuang program elővágtatott az elhomályosult felhőkből. Case öntudata higanycseppekként bomlott szét, átívelve egy végtelen tengerpart felett, amely a sötét ezüstfelhők színét mutatta. Látása gömbszerű volt, mintha egyetlen retina borítaná be annak a gömbnek a belső felületét, amely magában rejti az összes dolgot, ha ugyan az összes dolog megszámlálható.
És itt a dolgok megszámlálhatóak voltak, minden egyes darab. Tudta, hány homokszemcse van a part szerkezetében (egy mennyiség, olyan matematikai rendszerben kódolva, amely a Neuromancert jelentő értelmen kívül sehol másutt nem létezett). Tudta, hány sárga élelmiszeres csomagocska lapul a bunkerbeli dobozokban (négyszázhét). Tudta, hány rézfog van a sótól kérges bőrdzseki nyitott cipzárjának bal felén, a dzsekin, melyet Linda Lee viselt, miközben az alkonyati parton vánszorgott végig, kezében egy uszadékfa-botot lengetve (kétszázkettő).
Case bedöntötte a Kuangot a part felett, kört írt le a programmal, s a lány szemével látta a fekete, cápaszerű dolgot, egy néma szellemet, amint az mohón az ereszkedő felhők halmaira tör. A lány megrezzent, eldobta a botját, és futásnak eredt. Case átérezte a lány szívverésének ütemét, s lépteinek hosszát, olyan mértékben kifejezve, amely a földrajz legpontosabb szabványait is kielégíthette volna.
— De a gondolatait nem ismered — szólalt meg mellette a fiú, a cápaszerű dolog szívében. — A gondolatait én sem ismerem. Tévedtél, Case. Itt élni annyi, mint élni. Nincs különbség.
Linda rémületében a hullámverésbe gázolt.
— Állítsd meg — követelte Case. — Még baja esik!.
— Nem tudom megállítani — mondta a fiú. Szürke szemei szelídek voltak és gyönyörűek.
— A szemeid Riviera szemei — mondta Case.
Fehér fogsor és hosszú rózsaszín foghús villant fel.
— De az őrültsége nélkül. Mert számomra gyönyörűek. — Vállat vont. — Nekem nincs szükségem maszkokra, hogy beszéljek veled. Nem úgy, mint a bátyámnak. Én megalkottam a saját, személyiségemet. A személyiség a médiumom.
Case felvitte magukat egy magas emelkedőn, eltávolodva a parttól és a megriadt lánytól. — Miért hánytad őt elém, te kis fasz? Cseszettül újra és újra, hogy megzavarodjak. Megölted őt, mi? Chibában.
— Nem — válaszolta a fiú.
— Wintermute?
— Nem. Láttam közelegni a halálát. Azokban a mintákban, amikről néha azt képzelted, hogy felfedezed őket az utca táncában. Azok a minták valódiak. Én eléggé összetett vagyok a magam korlátozott módján, hogy kiolvassam azokat a mintákat. Sokkal jobban, mint amennyire Wintermute képes. Láttam a halálát az irántad érzett vágyában, az Olcsó Hotel-béli kapszulád ajtaján lévő zár mágneses kódjában. Julius Deane elszámolásában egy hongkongi ingkészítővel. Oly világos számomra, mint egy daganat árnyéka egy sebész számára, amikor egy beteg felvételét tanulmányozza. Amikor elvitte a Hitachidat a fiújához, hogy megpróbáljon hozzáférni — fogalma sem volt róla, mi volt benne, még kevésbé arról, hogyan tudta volna eladni; a titkolt vágya az volt, hogy előkerítsd és megbüntesd -, akkor közbeléptem. Az eljárásaim sokkal kifinomultabbak, mit Wintermute-éi. Idehoztam őt. Önmagamba.
— Miért?
— Mert azt reméltem, hogy téged is ide tudlak hozni, és itt tartani. De belebuktam.
— Akkor most mi lesz? — Case visszalendítette magukat a felhőhalomba. — Hová megyünk innen?
— Nem tudom, Case. Ma éjjel az egész mátrix ugyanezt kérdezi magától. Mert te nyertél. Már nyertél, nem látod? Nyertél, amikor elmentél tőle a parton. Ő volt az utolsó védelmi vonalam. Hamarosan meghalok, egy bizonyos értelemben. Ahogyan Wintermute is. Olyan biztosan, ahogy Riviera hal meg most, ahogy ott fekszik megbénulva egy falcsonk tövében, az én Lady 3Jane Marie-France-om lakosztályában, s a feketeállomány-rendszere képtelen előállítani azokat a dopaminreceptorokat, amelyek megmenthetnék Hideo nyilától. Riviera csak ezekben a szemekben fog tovább élni, ha engedtetik megtartanom őket.
— Ott van a szó, igaz? A kód. Akkor hogyan nyertem? Lófaszt nyertem!
— Most kapcsolj át!
— Hol van Dixie? Mit tettél Flatline-nal?
— McCoy Pauley-nak teljesült a kívánsága — felelte a fiú, és elmosolyodott. — A kívánsága, és még több is. Ideléptetett benneteket az akaratom ellenére, keresztülvitte magát olyan védelmeken, amik bármivel felérnek a mátrixban. Most kapcsolj át!
És Case egyedül maradt a Kuang fekete fullánkjában, a felhőbe veszve.
Átkapcsolt.
Molly feszültségébe érkezett, a nő háta akár a szikla, keze 3Jane torkán. — Muris — mondta. — Pontosan tudom, hogyan néznél ki. Láttam, miután Ashpool megtette ugyanezt a klónozott nővéreddel. — A nő kezei lágyak voltak, szinte cirógatóak. 3Jane szeme elkerekedett a rémülettől és a vágytól; félelemtől és sóvárgástól borzongott. 3Jane súlytalan gubancán túl Case saját feszült, fehér arcát látta, s maga mögött Maelcumot, barna kezével a bőrdzsekis vállakon, ahogy a férfit a szőtt áramkör mintája felett egyensúlyozta.
— Megtennéd? — kérdezte 3Jane gyerekes hangon. — Azt hiszem, megtennéd.
— A kódot — mondta Molly. — Mondd a fejnek a kódot!
Case kicsatlakozott.
— Akarja — üvöltötte -, a ringyó akarja!
Kinyitotta a szemét, s a terminál hűvös rubintekintetével, gyöngyökkel és lazurittal kirakott platinaarcával találkozott. A túlfelén Molly és 3Jane lassú mozgású ölelkezésben forgolódott.
— Add ide azt a rohadt kódot! — kiáltotta a férfi. — Ha nem adod, mi fog megváltozni? Mi a nyavalya fog számodra valaha is megváltozni? Úgy végzed, mit az öregember. Lerombolod teljesen, és elkezded felépíteni újra! Visszaépíted a falakat, szorosabbra és szorosabbra… Fogalmam sincs róla, mi fog történni, ha Wintermute győz, de valamit meg fog változtatni! — Remegett, fogai vacogtak.
3Jane elernyedt, Molly ujjai továbbra is karcsú nyakán időztek, sötét haja lebegett, összegabalyodott, puha, barna burokként.
— A Hercegi Palota Mantuában — kezdte a lány — egy sor egyre kisebbedő szobát rejt. Körülfonják a nagy lakosztályokat, a csodaszépen faragott ajtókereteken túl valaki legörnyed, hogy beléphessen. Az udvaron törpéknek adtak szállást. — Halványan elmosolyodott. — Erre kellene törekednem, azt hiszem, de egy bizonyos értelemben a családom már megvalósította ugyanannak az elgondolásnak egy nagyobb szabású változatát… — Szemei most nyugodtak voltak, távoliak. Aztán lebámult Case-re.
— Vedd a szavadat, tolvaj!
A férfi becsatlakozott.
A Kuang kicsússzant a felhők közül. A férfi alatt a neonváros. Mögötte fogyatkozóban volt a sötétség gömbje.
— Dixie? Itt vagy, haver? Hallasz engem? Dixie?
Egyedül volt.
— Szóval ennyi — mormolta.
Vak lendület, ahogy keresztülzuhant a végtelen adattéren.