— Cimbalmozni is tud — jegyezte meg XXVII. Teppikamon szelleme, különösebb apropó nélkül. — Jelzem, nem valami jól. Az ötödik oldalig jutott az Apró Darabok Parányi Ujjaknak-ban.
Teppik kiosont a balzsamozó kamrából kivezető folyosóra és feszülten hallgatózott. Csönd uralta a palotát, amit csak a nehéz lélegzés tört meg, meg mögötte egy-egy csilingelés, ahogy Ptera levetkőzte ékszereit. Visszalopakodott.
— Kérlek, siess! — mondta. — Nincs valami sok…
Ptera zokogott.
— Ööö — szólalt meg Teppik. — Ööö.
— Némelyik ezek közül a nagyim ajándéka — szipogta Ptera. — Az öreg király is adott néhányat. Ezek a fülbevalók már olyan régóta vannak a családban. Hogy tetszene, ha neked kéne ilyet tenned?
— Tudod, az ékszer nem csak valami, amit visel — magyarázta XXVII. Teppikamon kísértete. — Hanem része a személyiségének. — Szavamra, mondta magában, ez valószínűleg Éleslátás. Miért könnyebb annyival gondolkozni, amikor már halott vagy?
— Nekem nincs egy se — mutatott rá Teppik.
— De ott van neked az a sok tőr meg minden.
— Nos, azok kellenek a munkámhoz.
— Na, ugye!
— Figyelj csak, nem kell itt hagynod őket, beteheted mind a tarsolyomba — ajánlotta a fiú. — De mennünk kell. Kérlek!
— Agyő! — búcsúzott szomorúan a szellem, figyelve, ahogy kiosontak az udvarra. Visszalibegett a teteméhez, aki nem volt valami szórakoztató társaság.
A szellő fölerősödött, amint fölértek a tetőre. Forróbb is volt, meg száraz.
A folyón túl a vénebb piramisok egyike-másika már fölfelé sugározta villogását, de gyöngén és nem tűntek rendben levőnek.
— Viszketés érzésem van — jelentette ki Ptera. — Mi nem stimmel?
— Olyannak érződik, mintha zivatar előtt állnánk — mondta Teppik, átbámulva a folyón a Nagy Piramisra. A feketesége fokozódott, annyira, hogy a sötétebb sötétség háromszögévé vált az éjszakában. Alakok futkostak a tövénél, mint a tébolyultak, akik nézik, hogy ég le az őrültekháza.
— Mi az a zivatar?
— Nagyon nehéz leírni — válaszolta a fiú szórakozott hangon. — Ki tudod venni, hogy azok mit csinálnak ott?
Ptera átkancsított a folyón.
— Nagyon serénykednek — felelte.
— Szerintem inkább pániknak látszik.
Néhány további piramis villant föl, de ahelyett, hogy egyenesen fölbömböltek volna, a lángok pislákoltak és előre-hátra csapkodtak, fölfoghatatlan szelektől űzve.
Teppik megrázta magát. — Na, gyerünk! — szólt. — Szöktessünk el téged innen!
— Mondtam, hogy ma este meg kellett volna sisakkövezzük — kiabálta túl Pteklaszp IIb a piramis sikítását. — Most már nem tudom föllebegtetni, az örvénylés odafenn biztos, hogy szörnyű!
A nappal fölgyűlt jég leforrt a fekete márványról, ami tapintásra máris meleg volt. Zaklatottan meredt a sisakkőre az állványon, aztán bátyjára, aki még mindig hálóinget viselt.
— Apa hol van? — kérdezte.
— Már elküldtem egyikünket, hogy ébressze föl — válaszolta IIa.
— Kit?
— Tulajdonképpen belőled az egyiket.
— Ó! — IIb újra a sisakkőre meredt. — Nem olyan nehéz — jelentette ki. — Kettő közülünk föl tudná oda vinni. — Kérdő pillantást vetett a bátyjára.
— Te meg vagy őrülve! Küldj valakit a munkások közül, hogy megcsinálja!
— Mind elmenekültek…
Lejjebb a folyó mellett egy újabb piramis próbált fölvillanni, sercegett, aztán sikító, cakkos lángot lövellt, ami átívelt az égen és magának a Nagy Piramisnak csúcsa közelében földelődött.
— Most már interferál a többivel! — ordította IIb. — Gyerünk már! Muszáj kilobbantsuk, az az egyetlen megoldás!
Amikor az út egyharmadát megtették a piramis oldalán, egy sistergő kék cikcakk ívelt ki és földelte magát egy kőszfinxbe. A levegő fölötte fölforrt.
A két fivér hevederrel maga közé függesztette a követ, és az állványzatra kóválygott, miközben a por körülöttük fura alakokba örvénylett.
— Hallasz valamit? — tudakolta IIb, miközben az első padozatra botladoztak.
— Mi, úgy érted azt, ahogy a téridő szövedékét mángorolják? — firtatta IIa.
Az építész csöndes elismeréssel teli pillantást vetett bátyjára. Ez elég szokatlan megjegyzés volt egy könyvelőtől. Aztán arca visszatért az előzőleg viselt, eszméletlenül rettegő kifejezéshez.
— Nem, nem azt — felelte.
— Hát akkor magának a levegőnek hangját, amint rettenetes kínzásoknak vetik alá?
— Nem, az sem az — válaszolta IIb, kissé bosszúsan. — A recsegésre gondoltam.
Három további piramis gyújtotta be kilövellését, ami átsistergett a zavaros felhőkön a magasban és beleömlött a fekete márványba fölöttük.
— Semmi olyasmit nem hallok — közölte IIa.
— Azt hiszem, a piramisból jön.
— Hát, ha akarod, szorítsd rá a füled, de én biztos nem fogom.
Az állványzat imbolygott a viharban, miközben lassan másztak föl egy másik létrán, a súlyos sisakkő köztük himbálózott.
— Mondtam, hogy nem szabadna ilyet csináljunk — morogta a könyvelő, amikor a kő szelíden a lábujjaira csúszott. — Nem lett volna szabad megépítsük ezt.
— Csak fogd be a szád és emeld te is meg, jó?
És így, egyik reszketeg létra a másik után, a Pteklaszp fivérek megtették zsörtölődő útjuk a Nagy Piramis oldalán, miközben a Dzsel mentén az alacsonyabb rangú sírok egymás után lángra kaptak és az ég sistergő idővonalaktól sugárzott.
Körülbelül ebben az időpontra esett, hogy a világ legnagyobb matematikusa, meghitt pöffeszkedéssel heverve állásában a palota alatt, abbahagyta a visszakérődzött takarmány rágását és rádöbbent, hogy valami nagyon rossz történik a számokkal. Az összes számmal.
A teve az orra mentén Teppikre pislantott. Arckifejezése világossá tette, hogy az egész világ összes lovasa közül, akiket egyáltalán nem szeretne a hátán látni, a fiú vezeti a listát. Azonban a tevék mindenkire így néznek. A tevék nagyon demokratikusan állnak az emberi fajhoz. Minden egyes tagját utálják, rangra és felekezetre való tekintet nélkül.
Ez itt szemlátomást szappant csócsált.
Teppik szórakozottan végignézett a királyi istállók árnyas hosszán, ami valaha száz tevének adott szállást. Egy világot adott volna egy lóért, és egy közepes méretű kontinenst egy póniért. Ám az istálló most csak egy maroknyi korhadó harciszekeret tartalmazott, múlt dicsőségek relikviáit, egy idős elefántot, melynek jelenléte kissé rejtélyes volt, meg ezt a tevét. Rendkívül használhatatlan jószágnak látszott. A térdénél már foszladozni kezdett.
— Hát, ez van — mondta Pterának. — Éjszaka nem merek megpróbálkozni a folyóval. Megpróbálhatlak átjuttatni a határon.
— A rajta levő nyereg rendben van? — kérdezte Ptera. — Irtó furán néz ki.
— Irtó fura lényen van rajta — válaszolta Teppik. — Hogy kell fölmászni rá?
— Láttam a tevehajcsárokat munka közben — felelte a lány. — Azt hiszem, csak nagyon erősen ütlegelik őket egy nagy bottal.
A teve letérdelt és önelégülten pislogott a lányra.
Teppik vállat vont, kinyitotta a külvilágba vezető ajtót, és belebámult öt őr képébe.
Elhátrált. Azok közeledtek. Három közülük nehéz, dzseli íjat tartott, ami képes átlőni egy nyilat az ajtón vagy egy támadó vízilovat három tonna mozgó kebabbá változtatni. Az őröknek még sosem kellett egy embertársukra lőni vele, de úgy néztek ki, mint akik készen állnak magukévá tenni az ötletet.