— Igen, így jó. Köszönöm! — bólintott Joanna. De miért nem említetted ezt, amikor itt jártam ebben az ügyben?
— Mert nem kérdezted — mosolyodott el Kit s arcán elmélyültek a gödröcskék. — Ha kérdezted volna, akkor elmondom. Nincs ebben semmi titok. Kérsz egy kis süteményt, vagy valami édességet?
— Nem, köszönöm — válaszolta Joanna.
— Közben összehajtogatom ezeket a holmikat — állt fel Kit az asztaltól.
Joanna figyelte, ahogy Kit a szárító mellett állva leemel valami fehéret a gép tetején lévő csomóból. Megrázta… egy trikó volt.
— És mi van Bill McCormickkal? — kérdezte Joanna. — Ő nem tudja kezelni a mosógépet? Eddig azt hittem, hogy a legkomolyabb űrhajózási szakembereink közé tartozik…
— Most Marge-ot ápolja — felelte Kit a trikót hajtogatva. — Milyen szép fehérek lettek… és nem is gyűrődtek össze, igaz? — kérdezte s az összehajtogatott trikót mosolyogva az üres szennyestartóba tette.
Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Valójában az is, érezte meg hirtelen Joanna. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a mosóporokkal, a padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal és dezodorokkal. Csinos kis színésznők, nagy mellekkel, kevés tehetséggel; nem túl nagy meggyőzőerővel játsszák a zöldövezeti háziasszony szerepét s körülöttük minden túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.
— Kit — szólalt meg ismét Joanna.
Kit ránézett.
— Még biztosan nagyon fiatal lehettél, amikor a klub elnökévé választottak — kezdte Joanna. — Ez azt is jelenti, hogy intelligens vagy és van benned lendület. Most boldognak érzed magad? Mondd meg az igazat! Úgy érzed, hogy teljes életet élsz?
— Igen, boldog vagyok — nézett vissza rá Kit. — És úgy érzem, hogy teljes életet élek. Herb nagyon fontos munkát végez és biztosan nem lenne ennyire eredményes, ha nem lennék mellette. Mi ketten egyek vagyunk, együtt alapítottunk családot, együtt végezzük az optikai kutatásokat, együtt tartjuk fenn a tiszta és kényelmes házunkat és együtt veszünk részt a közösség életében.
— A Férfiegyleten keresztül?
— Igen.
— A Nők Klubjának rendezvényei a házimunkánál is unalmasabbak voltak?
— Nem — válaszolta Kit a homlokát ráncolva —, de nem voltak annyira hasznosak, mint a házimunka. Miért nem iszod a kávédat? Valami baj van vele?
— Nem, csak vártam, hogy kicsit kihűljön — válaszolta Joanna s az ajkához emelte a csészét.
— Óh, igen — állt fel mosolyogva Kit s a kimosott ruhákhoz lépve ismét összehajtogatott valamit.
Joanna a mozdulatait figyelte. Megkérdezze, hogy kik alkották a tagságot? Nem, azok ugyanolyanok lennének, mint Kit, és mi haszna lenne? Belekortyolt a kávéjába. A kávé erős és aromás volt, a legjobb, amit az utóbbi időben ivott.
— Hogy vannak a gyerekek? — érdeklődött Kit.
— Köszönöm, jól — felelte Joanna.
Ezután a kávé márkája után akart érdeklődni, de visszafogta magát és ivott belőle még egy csészével.
Lehet, hogy a műszaki üzlet ablaktáblái érdekesen tükröznék vissza a holdfényt, de csak az ablaktáblákkal egyszerűen képtelenség volt érzékeltetni, hogy hol vannak, és hol tükröződik bennük a holdfény. C'est la vie. Kóválygott kicsit a városközpontban, megérezte a kihalt éjszakai utcák hangulatát. Az egyik oldalon a fehérárkádos üzletsor, a másikon a lankás domboldal, a könyvtárépület és a Történelmi Társaság székháza. Elpocsékolt néhány filmkockát az utcai fényekre, a szemétgyűjtőkre a kor s az idő jellemző közhelyeire. Fekete-fehérben csinálta, de mit számít ez! ? A könyvtár felől egy ezüstszürke macska szaladt ki lassú ügetéssel az úttestre, s lábnyomait sötét holdárnyék követte. Átvágott az úttesten, majd a piac parkolója felé vette az irányt. Nem, kösz, macskafotót most nem kérünk!
Háromlábú állványát a könyvtár előtti füves térségen állította fel, s egy ötven milliméteres lencsével, tizenkét és tizennégy másodperces expozíciós idővel készített néhány felvételt az üzletsorról. Valami furcsa gyógyszerszag terjengett a levegőben… a szellő a háta mögül lengedezett. Majdnem a gyermekkorára emlékeztette, de mégsem volt ugyanaz. Talán a kanalas orvosság szagát érezte? Vagy egy régi játék illata köszönt vissza?
A hold fényénél újratöltötte fényképezőgépét, viszszament az utcán, s valami megfelelő szöget keresett, ahonnan a könyvtárról is csinálhat néhány felvételt. Talált is egy elfogadható helyet s felállította az állványát. Az épület oldalának fehér faburkolatára fekete csíkokat húzott a feje fölött világító hold árnyéka. Az ablakokon át, a belülről gyenge fénnyel megvilágított helyiségekben, a könyvespolcokkal borított falak látszottak. A szokottnál is nagyobb gonddal állította be az élességet, s az expozíciós időt nyolc másodpercről indítva, majd egy-egy másodperccel megnövelve, felment egészen tizennyolc másodpercig. Legalább az egyik felvételen látszaniuk kell majd a könyvespolcoknak is anélkül, hogy a kép többi része túlexponált lenne.
A kocsijához ment a pulóveréért, majd újra fényképezőgépéhez tartva körülnézett. A Történelmi Társaság székháza? Nem, a fák túlságosan is tömör árnyékot vetnek rá és különben is unalmas lenne. De a Férfiegylet épülete… ott fent a dombtetőn… meglepően komikus látványt nyújt: a négyszögletes, tizenkilencedik században emelt, szabályosan szimmetrikus épületet furcsán koronázza a holdfényben csillogó, ferde tv-antenna. Az emeleten lévő négy, padlóig érő ablakon fény áradt az utcára, a redőnyöket felhúzták. Odabent emberi alakok mozogtak.
Levette gépéről az ötvenmilliméteres lencsét s egy harmincöt milliméteresre cserélte, amikor egy fényszóró sugara söpört végig az utcán s azonnal világosabb lett. Megfordult s egy reflektor fénye nyomban elvakította. Behunyt szemmel erősítette meg helyén a lencsét, kezét a szeméhez emelte, pislogott.
Az autó megállt s az elfordított reflektor fénye először narancsszínbe váltott, majd kihunyt. Joanna pislogott néhányszor, s szeme előtt még mindig csillagok futkároztak.
Egy rendőrautó. Ott állt, ahol lefékezett, tíz méterre tőle, az utca másik oldalán. Belülről halk férfihangok hallatszottak; valaki beszélt és tovább beszélt.
Joanna várt.
A kocsi előregördült, egy vonalba ért vele s újra megállt. Egy fiatal, egyáltalán nem rendőrhöz illő hatalmas bajszot viselő rendőr mosolygott rá.
— Jó `stét, asszonyom!
Joanna már többször is találkozott vele, legutóbb a papírboltban, amikor egy rakás különböző színű krepp-papírt vásárolt. Minden színből vett egy tekerccsel.
— Helló! — köszönt vissza Joanna mosolyogva.
A rendőr egyedül ült a kocsiban, biztosan rádión keresztül beszélt valakivel. Talán éppen őróla?
— Ne haragudjon, hogy a reflektorral elvakítottam — mentegetőzött a rendőr. — Az öné az a kocsi a postahivatal előtt?
— Igen — válaszolta Joanna. — Azért nem itt parkoltam, mert éppen…
— Semmi probléma, csak ellenőriztem — mondta a rendőr a fényképezőgépre pillantva. — Jó kis gép! Milyen márka?
— Pentax — felelte Joanna.
— Pentax — ismételte meg a rendőr a fényképezőgépre, majd ismét Joannára pillantva. — És ezzel éjszaka is lehet fényképezni?