A keréknyomokkal szabdalt pázsiton a teniszpálya mellett egy teherautó állt. A pálya két oldaláról a kerítés már eltűnt, másik két oldala, a rövidebb és a hoszszabb, a pázsiton hevert. A hosszabb kerítésszakasz mellett két férfi térdelt s hosszú nyelű vágószerszámokkal szorgoskodott. Szétnyitották a nyelet, majd összepréselték s ezután éles, pattanó hang hallatszott. A pálya kellős közepére leborított kerti föld egész kis hegyet alkotott; a háló és a tartóoszlopok is eltűntek.
— Ed fűvel akarja betelepíteni — magyarázta Charmaine.
— De hisz ez agyagos pálya! — fordult feléje Joanna.
— Minden sima és egyenletes lesz — jelentette ki Charmaine.
— Te jó isten! — szörnyülködött Joanna, ahogy a vágószerszámmal dolgozó munkásokat bámulta. — De hisz ez őrültség, Charmaine!
— Ed golfozik, teniszezni nem szokott — közölte Charmaine.
— Mit csinált ez az ember veled? — nézett rá Joanna. — Megbabonázott?
— Ne bolondozz — felelte Charmaine mosolyogva. — Ed valóban nagyszerű fickó, én pedig szerencsés asszony vagyok, aki köszönettel tartozik neki. Akarsz kicsit maradni? Azonnal csinálok egy kávét! Most éppen Merrill szobájával foglalkozom, de közben beszélgethetünk.
— Hát rendben — mondta Joanna, de közben tagadóan rázta a fejét. — Nem, köszönöm, nem kérek… — hátrált el Charmaine mellől, s még mindig rajta tartotta a tekintetét. — Nem, van néhány dolog, amit nekem is meg kell csinálnom — mondta, majd megfordult s gyors léptekkel átvágott a teraszon.
— Sajnálom, hogy elfelejtettelek felhívni — mentegetőzött Charmaine, amikor beértek a nappaliba.
— Semmi probléma — mondta Joanna, majd mindkét kezével ütőjét tartva, gyorsan szembefordult vele. — Néhány nap múlva találkozunk, rendben?
— Persze — mosolygott rá Charmaine. — Hívjál majd telefonon! És add át üdvözletem Walternek!
Bobbie is elment Charmaine-hez, mert a saját szemével akarta látni, aztán telefonált.
— Most éppen a hálószobából pakolja ki a bútorokat. Még csak júliusban költöztek be… ugyan menynyi piszok gyűlhetett ott össze azóta?
— Nem fog sokáig tartani — bizonygatta Joanna. Ilyesmi nem létezik! Az emberek nem tudnak ilyen hirtelen megváltozni.
— Nem? — kérdezett rá Bobbie. — Itt, ezen a környéken?
— Hogy érted ezt?
— Hallgass el, Kenny! Add oda neki! Joanna, figyelj, beszélni szeretnék veled. Holnap együtt tudunk ebédelni?
— Igen…
— Dél körül érted megyek. Azt mondtam add oda neki! Oké? Délben, és nem csinálunk nagy ügyet belőle. — Oké! Kim! Minden vizes lesz a környéken…
Walter nem volt különösen meglepve, amikor a Charmaine körüli változásokról értesült.
— Ednek biztosan elege lett belőle — jegyezte meg, s közben kanalával villájára segítette a spagettit. Nem hiszem, hogy eleget keresne egy ilyen életvitelhez. Egy szobalány fenntartása manapság legkevesebb heti száz dollárba kerül.
— De az egész viselkedése megváltozott — magyarázta Joanna. — Gondold el! Panaszkodik.
— Tudod, hogy mennyi Jeremynek a zsebpénze? — szólt közbe Pete.
— Ő két évvel idősebb nálad! — hangzott Walter válasza.
— Őrültségnek hangzik, de szeretném, ha nevetés nélkül végighallgatnál, mert vagy igazam van, vagy pedig teljesen meghibbantam és akkor együttérzésre van szükségem! — közölte Bobbie s szájához emelte a sajtos hamburgert.
— Oké, rajta! Vágj bele! — nyelte le a falatot a figyelmesen hallgató Joanna.
Az Eastbridge Roadon lévő McDonald'snál álltak meg s a kocsiban ették a sajtos hamburgert.
Bobbie egy kisebb falatot vett a szájába, alaposan megrágta és lenyelte.
— Néhány héttel ezelőtt olvastam egy cikket a Timesban — kezdte a mondókáját. — Kerestem is otthon, de már biztosan kidobtam — pillantott Joannára. — El Pasóban, Texasban, nagyon alacsony a bűnözés. Azt hiszem, El Pasóról volt szó. Mindenesetre, valahol Texasban nagyon alacsony a bűnözés, alacsonyabb mint Texasban bárhol. Ennek oka az, hogy a talajban lévő vegyszerek bejutnak az ivóvízbe, mindenkit letompítanak és enyhítik a feszültségeket. Isteni igazság!
— Mintha nekem is rémlene valami — bólogatott Joanna, s szájához emelte a sajtos hamburgert.
— Joanna! — folytatta Bobbie. — Azt hiszem, hogy valami itt is van! Itt Stepfordban! Elképzelhető ez? Azok a furcsa fák a Kilences út mellett… az elektronika, az űrhajózási ipar hulladékai… és a Stepford patak épp ott folyik el a lerakó mögött… csak az isten a megmondhatója, hogy milyen szeméttel mérgezik a környezetet…
— Hogy érted ezt? — kérdezte Joanna.
— Gondolj csak bele! — fejtegette Bobbie s kezét először ökölbe zárta, majd kisujjával kezdve, az ujjait vette sorra. — Charmaine megváltozott és háziasszony lett belőle — mondta, majd gyűrűsujját is kinyújtotta. — Az a nő, akivel beszéltél, aki valamikor a klub elnöke volt, szintén megváltozott ahhoz képest, amilyen korábban volt, nem igaz?
Joanna csak bólogatott, Bobbie pedig a középső ujját is kiegyenesítette.
— Azok az asszonyok, akikkel Charmaine korábban teniszezett, szintén megváltoztak; ezt maga Charmaine mondta.
Joanna homlokát ráncolva sült krumplit vett ki a közéjük tett zacskóból.
— Gondolod… gondolod, hogy a vegyszerek miatt? — kérdezte bizonytalankodva.
— Vagy azokból az üzemekből folyik el valami — bólogatott Bobbie —, vagy valahonnan a környékükről… ugyanúgy, mint El Pasóban — tette még hozzá, s kávéspoharát levette a műszerfalról. — Ilyesminek kell történnie — jelentette ki határozottan. — Az nem lehet, hogy minden stepfordi nő olyan, amilyen! Néhányan azok közül, akikkel beszéltünk, valaha szintén tagjai lehettek a klubnak. Néhány évvel ezelőtt még tapsoltak Betty Friedannak és most nézd meg őket! Ők szintén megváltoztak!
Joanna a sült krumplit majszolta s időnként a sajtos hamburgerből is harapott hozzá. Bobbie is harapott egyet a hamburgerből s egy korty kávét ivott rá.
— Valaminek lenni kell! — ismételte meg Bobbie. A talajban, a vízben, a levegőben… nem tudom! Ennek hatására az asszonyokat semmi más, csakis a házimunka érdekli. Ki tudja, hogy ezt melyik vegyszer okozhatja? Ezt ma még a Nobel-díjasok se tudják. Lehet, hogy valami hormonféle teszi… talán ettől van ilyen sok nagy melák is a környéken! Már biztosan te is észrevetted?!
— Persze! — felelte Joanna. — A piacon mindig törpének érzem magam.
— Én is, isten bizony! — helyeselt Bobbie, majd kávéját visszatette a műszerfalra és krumplit vett ki a zacskóból. — Nos? — nézett kérdően Joannára.
— Azt hiszem, hogy… hogy ez elképzelhető, de elég valószínűtlenül hangzik… — vette el Joanna is a kávéját a műszerfalról. A műanyag pohár párás nyomot hagyott.
— Semmivel se valószínűtlenebb, mint El Pasóban — jelentette ki Bobbie.
— De az — mondott ellent Joanna. — És azért valószínűtlenebb, mert ez itt csak a nőket érinti. Davenek mi a véleménye?
— Még nem említettem neki. Úgy gondoltam, hogy téged kérdezlek meg először.