— Nos, ez is a lehetőségek közé tartozhat — kortyolt bele Joanna a kávéjába. — És nem hiszem azt, hogy meghibbantál. Azt kellene csinálni, gondolom én, hogy valami nagyon tárgyilagos levelet írunk az állami… minek is?… mondjuk az Egészségügyi Hivatalnak… vagy a Környezetvédelmi Bizottságnak… szóval valami hivatalos szervnek, melynek jogában áll utánanézni a dolgoknak. Ezt ki tudjuk deríteni a könyvtárban.
— Mm-m — rázta meg a fejét Bobbie. — Én már dolgoztam állami hivatalban. Felejtkezz el róluk! Szerintem az egyedüli megoldás, ha elköltözünk és csak azután kezdünk el levelekkel foglalkozni.
Joanna feléje fordult s az arcába bámult.
— Komolyan mondom! — bizonygatta Bobbie. Az a valami, ami háziasszonyt tudott faragni Charmaineből, az velem nem fogja ugyanezt megtenni. Gondolom, veled sem?
— Ugyan már! — csitítgatta Joanna.
— Valami itt nincs rendjén, Joanna! Nem viccelek! Ez egy Zombiváros. És Charmaine júliusban, én augusztusban, te pedig szeptemberben költöztél ide!
— Rendben, nyugodj meg, hallom, amit mondasz. Bobbie jókorát harapott a sajtos hamburgerbe, Joanna pedig összevont szemöldökkel a kávéját kortyolgatta.
— Ha mégis tévednék — folytatta tele szájjal Bobbie —, még ha nem is valami vegyszer okozná ezeket a dolgokat — nyelte le a falatot —, akkor is valóban ez lenne az a hely, ahol le akarod élni az életed? Mindkettőnknek van egy barátnője, neked két, nekem három hónap után! Ez lenne az eszményi közösség? Norwoodba mentem a hajamat megcsináltatni, amikor hozzátok készültünk. Egy tucatnyi rohanó, hanyagul öltözött, ideges és élő asszonyt láttam. Szerettem volna mindet átölelni.
— Keress magadnak Norwoodban barátnőket! mosolyodott el Joanna. — Kocsid is van…
— Te pedig olyan átkozottul független vagy! emelte le Bobbie is poharát a műszerfalról. — Megkérem Dave-et, hogy költözzünk el innen. Itt eladjuk a házat és veszünk magunknak egyet Norwoodban, vagy Eastbridge-ben. Ezért csak egy kis fejfájást és zűrzavart, meg a költözködési költségeket kell vállalni… ha ragaszkodik hozzá, akkor még kölcsönt is hajlandó vagyok felvenni…
— Gondolod, hogy bele fog egyezni?
— Jobban jár, ha beleegyezik, különben nagyon megkeserítem az életét. Mindig is Norwoodban akartam venni valamit. De szerinte ott túl sok a protestáns. Nos, engem inkább vegyenek körül protestánsok, mint hogy ezen a helyen megmérgezzen az a valami! Úgyhogy rövidesen egyetlen barátnőd se lesz… hacsak nem beszélsz te is Walterrel.
— A költözésről?
Bobbie biccentett, majd tekintetét változatlanul Joannán tartva, belekortyolt a kávéjába.
— Nem kérhetem meg, hogy újra költözzünk el rázta meg a fejét Joanna.
— Miért ne? Hiszen ő is azt akarja, hogy jól érezd magad, nem így van?
— Biztosan nem fogom megkérni! Éppen most készült el a sötétkamrám.
— Oké! — vonta meg a vállát Bobbie. — Akkor maradsz és marad neked a közvetlen szomszédod.
— Bobbie, ez nem lehet vegyszer. Azaz… éppen lehetséges, de őszintén szólva, én nem hiszek benne. Valóban őszintén mondom!
Még beszélgettek egy ideig, befejezték az evést, majd elindultak az Eastbridge Roadon s rákanyarodtak a Kilences útra. Elhaladtak egy bevásárlóközpont és néhány régiségbolt mellett, majd valami ipari negyedhez értek.
— A méreggyárak! — jegyezte meg Bobbie.
Joanna végignézett az úttól kicsit távolabb eső, ragyogóan rendben tartott, alacsony építésű, modern épületeken, melyek mindegyikét széles, gondosan nyírt pázsitos térség választotta el a másiktóclass="underline" Ulitz Optics (Herb Sundersen is itt dolgozik), a CompuTech (Vic Stavros munkahelye, bár lehet, hogy ő az Instatronnál van), a Stevenson Biokémiai Művek, a Haig-Darling Computers és a Burnham-Massey-Microtech (Dale Coba… fújj… és Claude Axhelm), aztán az Instatron és a Reed Saunders (Bill McCormick — vajon hogy van Marge), aztán a Vesey Electronics és az AmeriChem-Willis.
— Öt dollárba fogadok veled, hogy ezek ideggázzal kísérleteznek.
— Lakott területen?
— Miért ne? Egy ilyen washingtoni banda mellett?
— Ugyan már, Bobbie!
Walter észrevette, hogy valami nincs rendben a felesége körül, s rá is kérdezett.
— Neked kész kell lenned a Koblenz féle szerződéssel — próbált Joanna kitérni a kérdés elől.
— Az egész hétvége előttünk van — válaszolta Walter, s nem hagyta magát eltéríteni. — Miről van szó? Ki vele!
Amíg a mosatlant összeszedte és berakta a mosogatógépbe, addig Joanna elmesélte Bobbie költözési szándékát és az El Pasóval kapcsolatos elméletét.
— Nos, ez nekem magas egy kicsit — jegyezte meg Walter.
— Nekem is — vallotta be Joanna. — De az is igaz, hogy itt az asszonyok valóban megváltoznak és hátrányukra változnak, unalmasakká válnak. Ha Bobbie elköltözik és Charmaine se tér vissza a régi önmagához, ami legalább…
— És te is el akarsz költözni? — tette fel Walter a kérdést.
Joanna bizonytalan pillantást vetett feléje. Walter kék szemének válaszra váró csillogása nem árulkodott arról, hogy mit gondol.
— Nem — felelte Joanna — nem, mert már teljesen berendezkedtünk. És a ház is jó… És igen, mert biztos vagyok benne, hogy Eastbridge-ben vagy Norwoodban boldogabb lennék. Bárcsak korábban megnéztük volna mindkettőt!
— Ez aztán a határozott válasz — mosolyodott el Walter. — Egyszerre igen és nem.
— Hatvan-negyven százalék — mondta Joanna.
— Rendben van! — egyenesedett fel Walter a pultnál, melyre eddig támaszkodott. — Ha majd száz és nulla százalék lesz, akkor elköltözünk.
— Megtennéd? — kérdezte az asszony.
— Hát persze — felelte Walter. — Ha itt valóban boldogtalan lennél… Csak nem szeretném tanítási idő alatt bonyolítani az ügyet…
— Nem, nem, arról szó se lehet!
— A következő nyáron viszont nyélbe lehet ütni a dolgot. Végtére is az időn és a költözés költségein kívül nem vesztünk semmit.
— Bobbie is ezt mondja.
— Tehát akkor csak az van hátra, hogy eldöntsd a kérdést — mondta Walter, majd az órájára pillantott és kiment a konyhából.
— Walter! — szólt utána Joanna konyharuhával a kezében.
— Igen?
Joanna odalépett az ajtóhoz, ahonnan láthatta a hallban megálló férjét.
— Köszönöm! — mondta mosolyogva. — Most már sokkal jobban érzem magam!
— Te vagy az, aki egész nap itthon van, nem én — mosolygott Walter s bement a dolgozószobába.
Joanna követte pillantásával, aztán megfordult s benézett a nappaliba. Pete és Kim a szőnyegen ülve tv-t nézett… a képernyőn — meglepő módon — Kennedy és Johnson elnök látszott; nem, csak az alakjuk tűnt fel egy pillanatra. Néhány pillanatig még ő is a képernyőt figyelte, majd visszalépett a mosogatóhoz s a maradék néhány edényt is elsúrolta.
A tanítási év végén Dave is késznek mutatkozott arra, hogy elköltözzön.
— Olyan gyorsan beadta a derekát, hogy majd hanyatt estem — mesélte Bobbie másnap reggel telefonon. — Abban bízom, hogy júniusig végzünk is vele.