— Addig is ásványvizet igyál! — figyelmeztette Joanna.
— Gondolod, hogy nem azt iszom? Éppen most küldtem el Dave-et, hogy hozzon néhány üveggel. Joanna hangosan felkacagott.
— Nevess, csak nevess! — folytatta Bobbie. — Napi néhány centért inkább biztonságban érzem magam, mint hogy később bánkódjak miatta. És írok az Egészségügyi Hivatalnak! A probléma csak az, hogy nem szeretném, ha egy begolyósodott öregasszonynak néznének. Nem akarsz segíteni és aláírni?
— Dehogynem — felelte Joanna. — Gyere át kicsit később! Walter éppen egy szerződésen dolgozik; talán neki is lesz néhány ötlete a számunkra.
Joanna Pete-tel és Kimmel őszi levelekből álló képeket ragasztgatott, aztán segített Walternek feltenni a külső ablaktáblákat, később a városban akartak találkozni a cégtulajdonosok és feleségeik számára rendezett vacsorán… ezen a dögunalmas, mesterkélten baráti rendezvényen, ahol mindenki csak a másik ruháját figyeli. Joanna egy csekket is kapott az ügynökségtőclass="underline" legsikeresebb képe felhasználásáért kétszáz dollárt utaltak ki neki.
A piacon Marge McCormickkal találkozott — igen, tényleg nem érezte jól magát, de kösz, most már minden rendben van; Frank Roddenberryvel is összeakadt a műszaki áruházban. — Helló, Joanna! Hogy érzed magad? — A Fogadóbizottság munkatársába pedig az üzlet ajtajánál botlott bele. — A Gwendolyn Lane-re egy fekete család költözik — újságolta. — Ez jó dolog, ugye?
— Jó — biccentett Joanna.
— Felkészültek már a télre?
— Éppen azt csinálom — mosolyodott el Joanna s a táskájában lévő több zacskónyi madáreleségre mutatott.
— Ugye, szép környék? — érdeklődött tovább a hölgy a Fogadóbizottságtól. — Ugye, maga volt az a megszállott fotós? Egy bemutatót kellene tartania!
Joanna ebédre hívta Charmaine-t.
— Nem tudok menni, Joanna, nagyon sajnálom közölte Charmaine. — Rengeteg teendőm van a ház körül. Tudod, hogy van ez!
Szombaton délután Claude Axhelm kereste fel… őt, Joannát és nem Waltert. Egy táskát is hozott magával.
— Szabad időmben egy feladaton dolgozom — magyarázta fel s alá járkálva a konyhában, míg Joanna egy teát készített neki. — Talán már hallottál is róla? Embereket kérek meg, hogy bizonyos szavakat és szótagokat magnóra mondjanak. A férfiak ezt fent a székházban, a nők pedig saját otthonukban csinálják.
— Óh, igen — figyelte érdeklődéssel Joanna.
— Elmondják, hogy hol születtek s azóta hol és mennyi időt töltöttek — folytatta Claude a járkálást s ujjával megérintgette a konyhaszekrény gombjait.
A végén az egészet — minden szalagot, a rajtuk lévő földrajzi adatokkal együtt — számítógépre viszem. Elegendő mennyiségű minta után már adatok nélküli szalagot és nagyon rövid szöveget is be tudok táplálni, s akkor — magyarázta csillogó szemekkel s ujját végigfuttatta a pult szélén — a gép ennek alapján kidobja az illető személy földrajzi előfordulásának színhelyeit s azt is, hogy hol született és hol élte le eddigi életét. Egyfajta elektronikus Higgins profeszszor. És nem csupán üres bűvészkedésről van szó; szerintem ezt majd a rendőrségi munkában is nagyon jól lehet használni.
— A barátnőm, Bobbie Markowe… — szólalt meg Joanna.
— Dave felesége, hát persze!
— … torokgyulladást kapott a magnózástól.
— Mert elsiette a dolgot — magyarázta Claude. Az egészet két este csinálta meg. Nem kell ennyire elkapkodni! A magnót itthagyom; addig maradhat, amíg csak akarod. Ugye megteszed? Nagy segítség lenne…
Walter jött be a teraszon keresztül; Pete-tel és Kimmel éppen a lehullott levelet égették a kertben. Claude-dal kezet fogott s üdvözölték egymást.
— Ne haragudj — kért Walter elnézést Joannától. Szólnom kellett volna, hogy Claude átjön, mert kérni akar tőled valamit. Gondolod, hogy tudsz neki segíteni?
— Nagyon kevés az időm… — kezdte Joanna.
— Szabad perceidben is csinálhatod — győzködte Claude. — Azt se bánom, ha több hétig eltart.
— Nos, ha ilyen hosszú időre itt tudod hagyni a magnót…
— És cserébe ajándékot is kapsz tőlem — nyitotta ki Claude az asztalon heverő táskáját. — Hagyok még egy plussz szalagot is, amire altatódalt énekelhetsz, vagy mesét mondhatsz a gyerekeknek. Majd átírom neked lemezre és ha este elmentek valahova, akkor a bébiszitter lejátszhatja nekik.
— Oh, ez valóban nagyszerű — lelkesedett Joanna.
— Ráénekelhetnéd az Altatódalt és a Jó reggelt csillagfényt is — javasolta Walter.
— Amit csak akarsz — bátorította Joannát Claude. Minél több, annál kedvesebb.
— Nos, ideje visszamennem a kertbe — indult kifelé Walter. — Még ég a tüzem. Majd találkozunk, Claude!
— Oké! — köszönt el tőle Claude.
Joanna Claude elé tette a teát, Claude pedig megmutatta, hogyan kell az elegáns, fekete bőrtokban lévő magnetofonba betenni a szalagot, és hogyan kell felvételt készíteni. Átadott a nőnek nyolc sárga magnókazettát s egy fekete kötésű, vastag füzetet is.
— Úristen, hiszen ez rengeteg — szörnyülködött Joanna, miután végiglapozta a kicsit gyűrött, kicsit szamárfüles oldalakat, melyekre három külön oszlopba gépelték a szöveget.
— Gyorsan fog menni — vigasztalta Claude. — Csak minden szót tisztán, normális, köznapi hanglejtéssel kell kimondani, s a szavak között tarts rövid szünetet. Látod, most a mutató a vörös mezőben áll. Akarsz egy kicsit gyakorolni?
Hálaadáskor az estét Walter bátyjával Dannel, és családjával töltötték. A vacsorát a fiúk anyja szervezte, hogy gyermekei kibéküljenek. A két testvér már évek óta nem beszélt egymással, mivel apai örökségük miatt vita támadt közöttük. A nézeteltérések viszont ismét fellángoltak és a probléma még jobban kiéleződött, mivel közben a kérdéses birtok értéke is jócskán megnőtt. Walter és Dan kiabálni kezdett egymással, az anyjuk még hangosabban kiabált, amit hazafelé menet a kocsiban, Joanna elég nehezen tudott megmagyarázni a gyerekeknek.
Készített egy felvételt Bobbie legidősebb fiáról, amint mikroszkópjával bíbelődik, meg egy férfiről is, aki éppen a fákat metszette a Norwood Roadon.
Az első hó azon az estén hullott le, amikor Walter éppen a Férfiegyletben volt. Joanna a dolgozószoba ablakából figyelte: az utcai lámpák fényében ritkás pelyhekben szállt, kavargott a csillogó fehérség. Nem esett számottevő mennyiség. Majd lesz még több is! Jó szórakozást, jó fotózást fog jelenteni… no meg vesződséget a csizmákkal és téli ruhákkal.
Szemben az utca túlsó oldalán, Claybrookék nappalijában, Donna gépies, egyenletes mozdulatokkal valami sportversenyen nyert serleget csuszatolt. Joanna egy ideig figyelte, majd fejcsóválva elfordult az ablaktól. Ezek a stepfordi asszonyok, soha nem hagyják abba, gondolta magában.
Úgy hangzott, mintha valami vers első sora lenne. Ezek a stepfordi asszonyok soha nem hagyják abba.
Ezeknek valamit, valamit egész életükben csinálniuk kell. Úgy dolgoznak, mint a robotok. Igen, ez illik rájuk. Egy életen át dolgoznak, mint a robotok.
Elmosolyodott. Próbálná csak ezt elküldeni a Krónikának!
Az asztalhoz lépett s félretolta a tollat, amit könyvjelzőként hagyott a gépelt oldalak között. Néhány pillanatig csendben hallgatózott — fentről nem szűrődött le zaj —, majd bekapcsolta magnót. Ujjával a szöveget követve Ike Mazzard róla készített, bekeretezett képéhez támasztotta a mikrofont és felé hajolt.