— Amit a kép behoz, annak tíz százaléka Johnnyé — közölte.
— Ezek szerint akkor már ne is folyósítsuk a zsebpénzét?
— Ez azért még korai lenne. Az eddigi legjobb képemért alig kaptam többet ezer dollárnál, de az utóbbi kettőt már csak darabonként kétszázért vették át.
— Nos, az se rossz egy olyan gyereknek, aki annyira hasonlít Peter Lorrére — jegyezte meg Bobbie. Figyelj! Én is hívni akartalak. Adamot be tudnátok fogadni a hétvégére? Megtennéd?
— Persze, hogy meg — felelte Joanna. — Pete és Kim nagyon boldog lesz. Miért? Mi történt?
— Dave-nek ötletrohama támadt, a hétvégét egyedül töltjük. Második nászút.
Joannát valami furcsa várakozás érzése töltötte el, de aztán elhessegette magától; déjá vu.
— De hiszen ez nagyszerű! — mondta.
— Johnny és Kenny a szomszédoknál lesz — magyarázta Bobbie —, de Adamnak jobb helye lenne nálatok. — Hát, persze — helyeselt Joanna —, így legalább az enyémek se fogják egymás haját tépni. Mire készültök, bementek a városba?
— Nem, itthon maradunk. És remélem, hogy a hó is betemet bennünket! Holnap, tanítás után majd átviszem hozzátok, oké? Vasárnap délután érte megyek.
— Nagyszerű! És hogy állsz a házkereséssel?
— Nem valami fényesen. Ma délelőtt, Norwoodban, láttam egy gyönyörűséget, de a tulajdonosok április elseje előtt nem költöznek ki.
— Ki kell várni.
— Nem, kösz! Találkozunk valahol?
— Most nem tudok, még takarítanom kell. De tényleg!
— Látod? Már te is kezdesz változni. A stepfordi varázslat nálad is működésbe lépett.
Egy narancsszínű sálat és csíkos műszőrme kabátot viselő, fekete bőrű nő várakozott a könyvtár pultjánál, s ujjait egy halom könyvön nyugtatta. Joannára pillantott, majd egy halvány mosollyal biccentett felé. Joanna is ugyanazzal a halvány mosollyal biccentett vissza. A fekete bőrű nő tekintete ezután másfelé vetődött, a pult mögötti üres széket és a szék mögötti könyvespolcot nézte. A magas, göndör hajú, inkább sötétbarna, harminc év körüli nő, nagy szemeivel egzotikus és vonzó jelenségnek tűnt.
A pulthoz lépve Joanna lehúzta a kesztyűjét, és kivette zsebéből a levelezőlapot. A pulton lévő táblácskára pillantott, melyen Miss Austrian neve állt, majd tekintete a tőle alig egy méternyire álló fekete nő karcsú, hosszú ujjai alatti könyvcsomagra vetődött. Iris Murdoch Kemény koponya; Miért dalolnak a rabmadarak, alatta pedig A varázsló. Joanna a levelezőlapon álló értesítésre pillantott. Skinner Túl szabadságon és méltóságon című művét december 11-ig tartják a számára. Szeretett volna néhány kedves, üdvözlő szót mondani — a lány vagy feleség minden bizonnyal ahhoz a fekete családhoz tartozik, akiről a Fogadóbizottság tagja említést tett neki —, de nem szerette volna magát valami atyáskodó, fehér liberálisnak feltüntetni. Akkor is mondani akarna neki valamit, ha a nő nem lenne fekete? Igen, ebben a helyzetben…
— Ha akarnánk, felőle akár az egész könyvespolcot elvihetnénk — szólalt meg a fekete nő.
— Meg is érdemelné — válaszolta mosolyogva Joanna. — Legalább megtanulná, hogy ne hagyja ott a munkahelyét — bökött egy fejmozdulattal az üresen álló székre.
— Mindig üresen áll? — érdeklődött mosolyogva a fekete nő.
— Még soha nem fordult elő, igaz csak délután és szombatonként járunk ide — magyarázta Joanna.
— Újak itt Stepfordban?
— Három hónapja jöttünk.
— Én három napja — mondta a fekete nő. — Remélem, tetszik itt maguknak.
— Azt hiszem, megszeretjük majd a helyet. Joanna üdvözlésre nyújtotta a kezét.
— Joanna Eberhart vagyok — mutatkozott be mosolyogva.
— Ruthanne Hendry — válaszolta a fekete nő s kezet rázott Joannával.
— A neve ismerősen cseng — emelte Joanna mutatóujját a homlokához, s a nőre pislogott. — Valahol már találkoztam a nevével!
— Vannak kisgyerekei? — érdeklődött Ruthanne mosolyogva.
Joanna kicsit értetlenül bólogatott.
— Írtam egy gyermekkönyvet, Penny tervezget a címe — magyarázta. — Itt is megvan a könyvtárban. Első dolgom az volt, hogy megnézzem a katalógusban.
— Hát persze! — csapott a homlokára Joanna. — Két héttel ezelőtt Kim is megkapta. Nagyon tetszett neki! És nekem is! Olyan jóleső érzés valami olyasmit találni, ahol egy kislány tesz is valamit azon kívül, hogy teát készít a babájának.
— Bújtatott propaganda — mosolyodott el Ruthanne Hendry.
— Maga készítette az illusztrációkat is — jegyezte meg elismerően Joanna. — Nagyszerűek!
— Köszönöm!
— Készülőben van egy másik is?
— Már össze is állt — bólintott Ruthanne Hendry. — Az igazi munka majd azután kezdődik, ha berendezkedtünk.
— Bocsánat — sántikált elő Miss Austrian a terem túlsó végéből. — Ma akkora itt a csend, hogy bent dolgoztam az irodában — pislogott erőteljesen, hogy szeme hozzászokjon a fényhez. — Kerestem valamit, amit azok a betlehemes gyerekek felvehetnek magnóra. Helló, Mrs Eberhart — mosolygott rá Joannára és Ruthanne Hendryre.
— Helló! — köszönt vissza Joanna. — Hadd mutassam be egyik szerzőjüket! Ő írta a Penny tervezget című könyvet. Ruthanne Hendry.
— Óh — zöttyent le nehézkesen a székébe Miss Austrian és esetlenül duci, rózsaszín kezeit továbbra is a szék karfáján nyugtatta. — Nagyon népszerű könyv magyarázta. — Két példányunk is van belőle, de már mindkettőt pótolni kellett.
— Tetszik nekem ez a könyvtár — jegyezte meg Ruthanne Hendry — Be lehet iratkozni?
— Stepfordi lakos?
— Igen, épp most költöztem ide.
— Akkor örülünk, hogy olvasóink táborában üdvözölhetjük — mondta Miss Austrian, majd kihúzta a pult egyik fiókját, egy fehér kártyát vett elő belőle, és a könyvcsomó mellé tette.
Bent a Központban, az egyik néptelen kis kávézó pultjánál csak két telefonszerelő ült rajtuk kívül a helyiségben —, Ruthanne a kávéját kavargatva Joannára nézett.
— Mondj meg nekem őszintén valamit: volt visszhangja annak, hogy itt vettünk házat?
— Én semmit se hallottam — válaszolta Joanna. — Ez különben se az a város, ahol visszhangja lenne… bárminek is! A Férfiegylet kivételével nincs is olyan hely, ahol az emberek találkoznának egymással.
— Velük nincs is semmi probléma — szúrta közbe Ruthanne —, Royal holnap csatlakozik hozzájuk. De a nők, a környékbeli nők, a szomszédok…
— Figyelj — vágott közbe Joanna —, ennek semmi köze a bőrszínhez, ezt hidd el nekem! Ezek mindenkivel ilyenek. Még egy kávéra sincs idejük, igazam van? Hozzá vannak láncolva a házimunkához.
Ruthanne csak bólogatott.
— Magam miatt nem is bánom — jegyezte meg rövid hallgatás után. — Én egész jól elvagyok egyedül, különben nem is egyeztem volna bele a költözésbe… de valahogy…
Joanna mesélt neki a stepfordi asszonyokról s azt is elmondta, hogy Bobbie el akar költözni, mert nem akar hasonló lenni hozzájuk.