— Olyan dolog nem létezik, ami belőlem egy otthonülő háziasszonyt faragna — jelentette ki Ruthanne mosolyogva. — Ha ők ilyenek, akkor lelkük rajta! A bőrszín csak a lányok miatt okozott egy kis aggodalmat.
Egy négy- és egy hatéves kislánya volt, férje, Royal pedig a városi egyetem szociológiai tanszékét vezette. Joanna mesélt Walterről, Pete-ről, Kimről és saját fotózásáról.
Telefonszámot is cseréltek.
— Amikor a Pennyn dolgozom, akkor teljesen begubózom — magyarázta Ruthanne —, de előbb-utóbb úgyis felhívlak.
— Majd én hívlak — ajánlotta Joanna. — Ha el vagy foglalva, akkor csak mondd meg őszintén. Szeretném, ha Bobbie-val is megismerkednél. Biztosan tetszeni fogtok egymásnak!
Útban a kocsik felé — mindketten a könyvtár előtt parkoltak — Joanna észrevette, hogy Dale Coba a távolból őt figyeli. Egy báránykát tartott a karjaiban, körülötte pedig — a Történelmi Társaság székháza mellett — egy csapat férfi a betlehem felállításán szorgoskodott. Joanna feléje biccentett, Coba pedig — karjaiban az élőnek látszó báránnyal — visszabiccentett és rámosolygott.
Elmondta Ruthanne-nek, hogy ki volt az a férfi s megkérdezte, tudja-e, hogy Ike Mazzard is Stepfordban lakik?
— Kicsoda?
— Ike Mazzard, a grafikus.
Ruthanne hírét se hallotta, amitől Joanna nagyon öregnek érezte magát. Vagy nagyon fehérnek.
Adam hétvégi vendégeskedése elég ellentmondásosra sikerült. Szombaton Pete-tel és Kimmel nagyszerűen eljátszogattak a házban és kint az udvaron, de vasárnap, amikor még hidegebbre fordult az idő s szürke felhők ereszkedtek a környékre, Walter pedig futballmeccs címszó alatt kisajátította a nappalit (az elmúlt vasárnapi szánkózás után jogosan), Adam és Pete először katonának nevezték ki magukat az ebédlőasztal alatti erődítményben, aztán felfedező útra indultak az alagsorba („A sötétkamrába nem bemenni!”), majd véd- és dacszövetséget kötöttek a közös ellenség, a Lüke-Kim ellen. Hangoskodás és lekicsinylő megjegyzések közepette védelmi állásokat építettek ki, és szegény kis Kim valóban elég lükének bizonyult, amikor csatlakozni akart hozzájuk. Nem érdekelte a rajzolás, sőt még az se, amikor Joanna — kétségbeesésében — felajánlotta, hogy süssenek együtt süteményt. Adam és Pete rá se hederített a fenyegetőzésre, Kimet pedig semmiféle kedveskedéssel nem lehetett levenni a lábáról. Waltert az egész ügy hidegen hagyta.
Joanna örült, amikor Bobbie és Dave végre megérkezett Adamért.
Amikor meglátta, hogy mindketten milyen jól néznek ki, már annak is örült, hogy hétvégére magukhoz vette a gyereket. Bobbie megcsináltatta a haját s kifejezetten szép volt, ami vagy a festéknek vagy a szeretkezésnek volt köszönhető… talán mindkettőnek. Dave is derűsnek, felszabadultnak látszott. Nyomukban dermesztő hideg tódult az előszobába.
— Helló, Joanna! Mi újság? — dörzsölgette bőrkesztyűbe bújtatott kezét Dave.
— Remélem, Adam nem okozott túl sok problémát? — kérdezte a mosómedve bundát viselő Bobbie.
— Egy cseppet se — felelte Joanna. — Nagyszerűen néztek ki mindketten!
— Nagyszerűen is érezzük magunkat — tette hozzá Dave.
— Kitűnő hétvégénk volt — mosolyodott el Bobbie. — Kösz, hogy a segítségetekkel össze tudtuk hozni!
— Ugyan már! — legyintett Joanna. — Az egyik hétvégén majd én is átdobom Pete-et hozzátok.
— El is visszük örömmel! — vágta rá Bobbie.
— Bármikor, amikor csak akarjátok — erősítette meg Dave. — Adam! Indulás!
— Fent vannak Pete szobájában.
Dave tölcsért formált kesztyűs kezéből s felkiáltott az emeletre:
— A-dam! Itt vagyunk! Szedd össze a holmidat!
— Vegyétek le a kabátotokat! — ajánlotta Joanna. — Még Jont és Kennyt is össze kell szednünk — felelte Dave.
— És nektek is szükségetek van egy kis nyugalomra — tette hozzá Bobbie. — Elég zűrös lehetett ez a két nap.
— Nos, valóban nem tartozott a legcsendesebb hétvégék közé — mosolygott Joanna. — Tegnap viszont nagyon jók voltak.
— Szevasztok! — köszöntötte Bobbie-ékat a konyhából egy pohárral a kezében előbújó Walter.
— Helló, Walter! — köszönt vissza Bobbie.
— Helló, öreg! — üdvözölte Dave is.
— Nos, hogy sikerült a második nászút? — érdeklődött Walter.
— Jobban, mint az első — felelte Dave. — Rövidebb volt, ennyi az egész — kacsintott rá Walterre.
Joanna Bobbie-ra pillantott s valami tréfás megjegyzést várt tőle, de Bobbie csak elmosolyodott s a lépcső felé nézett: — Helló, tökmag! — szólította Adamot. — Jól érezted magad?
— Nem akarok hazamenni! — hajolt ki a lépcsőkorlátnál a gyerek, s a háta mögé rejtette táskáját. Pete és Kim is ott sorakozott mögötte.
— Nem maradhatna még egy éjszakát? — fogta Kim könyörgőre a dolgot.
— Nem, drágám, holnap iskola van — felelte Bobbie. — Siess, haver, még a maffia többi tagját is össze kell szednünk! — szólt fel neki Dave.
Adam duzzogva leballagott a lépcsőn, Joanna pedig az előszobaszekrényhez lépett a gyerek kabátjáért és cipőjéért.
— Ohó! — szólalt meg hirtelen Dave. — Szereztem néhány információt azokról a részvényekről, melyek után a múltkor érdeklődtél!
— Nagyszerű! — örvendezett Walter s mindketten bementek a nappaliba.
Joanna átadta Adam kabátját Bobbie-nak, Bobbie megköszönte s Adam felé nyújtotta. A gyerek letette a táskáját s széttárt karjait a kabát ujjába dugta.
Joanna Adam csizmáit tartotta a kezében.
— Kértek hozzá egy zacskót?
— Óh, nem, nem szükséges — mondta Bobbie, majd Adamot maga felé fordította és segített neki begombolkozni.
— Jó illatod van — szimatolt a gyerek. — Kösz, tökmag!
A gyerek a mennyezetre, majd az anyjára pillantott.
— Nem szeretem, ha így nevezel! Valamikor szerettem, de most már nem szeretem.
— Ne haragudj — kért elnézést Bobbie. — Többé nem foglak így hívni! — mosolygott fiára és cuppanós csókot nyomott a homlokára.
Walter és Dave is kijött a nappaliból, Adam felvette a táskáját, majd elköszönt Pete-től és Kimtől. Joanna átadta Adam csizmáját Bobbie-nak, és arcához érintette az arcát. Bobbie arca még mindig hűvös volt a kinti hidegtől és valóban kellemes illat érződött rajta.
— Holnap majd beszélünk — búcsúzott el Joanna.
— Persze — válaszolta Bobbie s mindketten egymásra mosolyogtak. Bobbie az ajtónál álló Walterhez lépett s puszira nyújtotta az arcát. Walter tétovázni látszott — Joanna nem is értette, hogy miért — majd megcsippentette az arcát.
Dave egy puszit adott Joannának s megveregette Walter karját.
— Addig is, viszlát, öregem! — köszönt el tőle s Bobbie után Adamot is az ajtó felé terelgette.
— Bemehetünk a nappaliba? — kérdezte Pete.
— Tietek az egész szoba! — válaszolta Walter.
Pete elrohant, Kim azonnal a nyomába eredt. Joanna és Walter az üveg tolóajtó előtt állva figyelte, ahogy Bobbie, Dave és Adam beszáll a kocsiba.
— Fantasztikus! — jegyezte meg Walter.
— Ugye, milyen jól néznek ki? — kérdezte Joanna. — Bobbie még a vacsorán se nézett ki ilyen jól. Miért nem akartál neki puszit adni?