Pénteken délután — az öt centis hó és a további havazás ellenére — Pete-et és Kimet berakta a családi kocsiba s átment velük Bobbie-ékhoz.
Bobbie szívélyesen üdvözölte; Adam, Kenny és a kutyák üdvözlete már kicsit hangosabbra sikerült. Bobbie forró csokoládét készített a gyerekeknek, Joanna pedig bevitte a tálcát a nappaliba.
— Vigyázz a lépteidre — figyelmeztette Bobbie. Ma délelőtt viaszoztam át a padlót.
— Észrevettem — mondta Joanna.
Csak ült a konyhában és Bobbie-t nézte — a szép és formás Bobbie-t —, ahogy egy törlőkendővel és valami spray-vel a tűzhelyet tisztítja.
— Mit csináltál te magaddal, az isten szerelmére? kérdezte csodálkozva.
— Nem eszem annyit, mint szoktam — felelte Bobbie. — Többet is tornázom.
— Legalább öt kilót leadtál!
— Ugyan! Csak egyet vagy kettőt. Csípőszorítót viselek.
— Bobbie, kérlek, mondd már el, hogy mi történt az elmúlt hétvégén?
— Semmi se történt. Itthon voltunk.
— Szívtatok valamit, bevettetek valamit? Valami drogot, úgy értem…
— Á, dehogy! Ne bolondozz!
— Bobbie, te már nem vagy a régi! Nem veszed észre? Olyan lettél, mint a többiek!
— Őszintén megmondom, Joanna, ez ostobaság! felelte Bobbie. — Nagyon is a régi vagyok. Csak egyszerűen rájöttem, hogy mennyire lusta és hanyag vagyok, s most Dave-hez hasonlóan én is lelkiismeretesen végzem a munkámat.
— Tudom, tudom — türelmetlenkedett Joanna. — És neki mi erről a véleménye?
— Nagyon örül neki.
— Fogadni mertem volna!
— Ez a tisztítószer valóban nagyon jó. Te is használod?
Nem őrültem meg, gondolta Joanna. Nem őrültem meg!
Johnny és két másik fiú hóembert épített a szomszéd ház előtt. Pete-et és Kimet Joanna a kocsiban hagyta s a fiúhoz lépett, hogy üdvözölje.
— Óh, helló! — örvendezett a gyerek. — Hozott nekem egy kis pénzt?
— Még nem — mondta Joanna s tenyerével igyekezett beárnyékolni a szemét a kövér hópelyhek elől. Johnny, nekem… nekem nem fér a fejembe, hogy anyu mennyire megváltozott.
— Ugye? — bólogatott izzadtan a fiúcska.
— Nem értem a dolgot — csóválta a fejét Joanna.
— Én sem! — mondta a gyerek. — Mostanában már nem ordítozik, meleg reggelit készít… — nézett hunyorogva a ház felé. Hópelyhek ültek az arcára. Remélem, így is marad — tette még hozzá a fiú —, de fogadom, nem tart sokáig.
Az alacsony, vidám arcú Dr. Fancher az ötvenes évei elején járhatott, rövidre vágott, hullámos barna haja már őszülni kezdett, orra élesen kiemelkedett az arcából, szürkéskék szeme vidáman mosolygott. Sötétkék kosztümöt, rajta a kínai jang és jin jeleket ábrázoló arany kitűzőt, ujján pedig karikagyűrűt viselt. Chippendale bútorokkal és Paul Klee grafikákkal berendezett rendelője is kellemes, vidám, hangulatot árasztott; a csíkos, átlátszó függönyökön keresztül a szikrázó napsütésben bevilágított a frissen esett hó. Egy barna bőrdívány is volt a rendelőben, melynek fejrészét gondosan fehér papírtörülközővel takarták le. Joanna a mahagóni íróasztal előtt álló széken foglalt helyet; az asztalon lévő zöld jegyzettömbben számtalan kis fehér zászlócska szolgált könyvjelzőül.
— A férjem javaslatára kerestem fel önt — kezdte Joanna. — Szeptember elején költözünk Stepfordba, és én a lehető leggyorsabban el szeretnék onnan költözni. Foglalót tettünk le egy eastbridge-i házra, de csak azért, mert én ragaszkodtam hozzá. Ő úgy érzi, hogy… hogy nem gondolkodom értelmesen…
Joanna ezután azt is elmondta Dr. Fanchernek, hogy miért akar elköltözni: beszélt a stepfordi aszszonyokról, s arról, hogy először Charmaine, majd Bobbie is, hogyan vált hozzájuk hasonlóvá.
— Járt már Stepfordban? — kérdezte meg a doktornőt.
— Csak egyszer — felelte Dr. Fancher. — Hallottam, hogy érdemes oda kirándulni, ami igaz is. Azt is hallottam, hogy az ottani emberek elég elszigetelt, befelé forduló életet élnek.
— Így is van, higgye el nekem!
Dr. Fancher arról a texasi városról is tudott, ahol olyan alacsony volt a bűnözési arányszám.
— Minden bizonnyal a lítium teszi — magyarázta. — Egy tanulmány is megjelent róla az egyik folyóiratban.
— Bobbie-val még az Egészségügyi Hivatalnak is írtunk — mesélte Joanna. — Közölték, hogy Stepfordban nincs semmi, ami káros hatással lenne bárkire. Azt hiszem, bolondnak tartottak bennünket. Bár egy időben magam is azt hittem, hogy Bobbie… túlzottan aggodalmaskodik. A levelet is csak azért segítettem megírni neki, mert megkért rá… — magyarázta, majd egymásba kulcsolt kezeit kezdte dörzsölgetni.
Dr. Fancher továbbra is hallgatott.
— Arra kezdtem gyanakodni… — folytatta Joanna — óh istenem, „gyanakodni”, milyen furcsán hangzik… — csóválta meg a fejét s ismét a kezeit dörzsölgette.
— Mire kezdett gyanakodni? — kérdezte Dr. Fancher.
Joanna szétnyitotta kezeit s tenyerét a szoknyájába törölte.
— Arra kezdtem gyanakodni, hogy a férfiak vannak a dolog mögött — mondta s Dr. Fancherre pillantott.
— Milyen férfiak? — érdeklődött Dr. Fancher minden mosoly és meglepetés nélkül.
Joanna ismét a kezeit bámulta.
— A férjem — mondta. — Bobbie férje, Charmaine férje; mindegyik… — sorolta és ismét Dr. Fancherre pillantott.
Ezután a Férfiegyletről kezdett beszélni.
— Két hónappal ezelőtt éjszakai felvételeket készítettem a Központban — magyarázta. — Ott, ahol azok az árkádos üzletek vannak, s a székház ablakai is pontosan arrafelé néznek. Az ablakok nyitva voltak és valami… valami szag terjengett a levegőben. Valami orvosságnak vagy vegyszernek a szaga. Ezután gyorsan leengedték a redőnyöket, mert megtudták, hogy ott vagyok; az a rendőr látott engem, még meg is állt beszélgetni velem. Egy egész sor bonyolult ipari üzem van a Kilences út mentén — mondta közelebb hajolva Dr. Fancherhez —, és számos ott dolgozó, magas beosztású vezető Stepforban lakik és tagja a Férfiegyletnek! Ott minden este csinálnak valamit s nem hinném, hogy csak játékokat gyártanak a rászoruló gyerekeknek, vagy biliárdoznak, vagy csak kártyáznak. Ott van az AmeriChem-Willis és a Stevenson Biokémiai Művek is. Valamit akár… akár össze is kutyulhatnak, amiről az Egészségügyi Hivatal se tud… ott fent… a Férfiegyletben… — dőlt hátra székében s tenyerét ismét beletörölte a combját takaró szoknyájába, de még mindig nem nézett Dr. Fancherre.
Dr. Fancher a családi körülményeiről és fotószenvedélyéről kérdezgette; korábbi munkája, valamint Walter, Pete és Kim felől is érdeklődött.
— Bizonyos fokig minden költözés egy kis traumát jelent — magyarázta Dr. Fancher —, különösen egy olyan nő számára, aki — a városból a zöldövezetbe költözve — nem találja kielégítőnek a háziasszony szerepét. Valóban hasonlíthat ahhoz, mintha valakit elküldenének Szibériába — mosolygott rá Joannára. — Az ünnepi időszak se kedvező — folytatta. — Ilyenkor a gondok nagyobbnak látszanak s ezzel mindenki így van. Gyakran már az is megfordult a fejemben, hogy egy évet talán ki kellene hagyni, hogy igazi ünnepünk legyen, s nem kellene törődni az egész dologgal.
Joanna is elmosolyodott.
Dr. Fancher előredőlt székében s összekulcsolt kezét és könyökét az asztalon nyugtatta.