— Ne felejtsd el, amire tanítottalak! — intette Lucas, s szemét résnyire szűkítette a porvihar miatt. — Akihez megyünk, sokkal több annál, mint aminek látszik. De még ha nem is lenne több, mint a látszat, akkor is elvárhatná a tiszteletet. Ha tényleg cowboy akarsz lenni, itt az alkalom egy kis fejlődésre: most a kereskedelem egyik mérföldkövével fogsz találkozni.
— Egen, rendben. — Bobby szökkent egyet, hogy kicselezzen egy elszürkült nyomtatópapírt, ami orvul a bokájára akart tekeredni. — Tehát ő az, akitől maga meg Beauvoir megvette a…
— Hej! Ki ne mondd! Jusson eszedbe, mit mondtam! Ha a nyílt utcán beszélsz, az ugyanolyan, mintha plakátokon közölnéd a mondanivalódat…
Bobby elfintorodott, aztán bólintott. A francba! Állandóan melléfog. Itt ballag egy híres operátorral, nyakig van valami izgalmas buliban, és még mindig wilsonként viselkedik. Operátor. Igen, ez a kifejezés illik Lucasra, és Beauvoirra is. Azzal a vudu-dumával meg csak kábítják az embereket. A Rollsban Lucas furcsa, hosszú sztoriba fogott Legbáról, akiről azt mondta, hogy a kommunikáció loája, „az utak és ösvények ura”; arról beszélt, hogy a férfi, akivel Bobby találkozni fog, mennyire kedvence Legbának. Bobbynak arra a kérdésére, hogy az illető szintén oungan-e, Lucas nemmel válaszolt. Azt felelte, hogy az az ember egész életében Legbával járt együtt, oly közel hozzá, hogy sosem tudhatta, ott van-e vele egyáltalán. Lehet, hogy a loa a saját részét alkotta, mintha az árnyéka lenne. És ez volt az az ember, mondta Lucas, aki eladta nekik azt a software-t, amit Napi Kettő odakölcsönzött Bobbynak…
Lucas befordult egy sarkon, és megállt; Bobby is, szorosan mögötte. Megfeketült, barna homokkő épület előtt álltak, amelynek ablakait már évtizedek óta rozsdás acéllemezek fedték. A földszinten egykor valamilyen üzlethelyiség lehetett, törött kirakata már elhomályosult a rárakódott szennytől. Két vakon meredő ablak közötti ajtaját ugyanolyan acéllapokkal erősítették meg, mint amilyenekkel az emeleti ablakokat fedték be. Bobbynak úgy rémlett, mintha a bal oldali ablak mögött holmi feliratot látna a félhomályban: élettelen, rézsút megdőlő neonbetűket. Lucas csak állt, szemben az ajtóval, kifejezéstelen arccal; sétabotját gondosan a járdára állította, s két kezét egymásra téve a rézgombra támaszkodott.
— Az első dolog, amit meg kell tanulnod — mondta olyan hangon, mintha egy közmondást idézne —, hogy mindig várni kell…
Bobby mintha valami kaparászást hallott volna az ajtó mögül, amit lánccsörgés követett.
— Lenyűgöző — mondta Lucas —, mintha csak vártak volna bennünket.
Az ajtó jól megkent pántjain tíz centiméternyire kinyílt, és úgy tűnt, megakadt valamiben. A porban és sötétségben támadt résből rezzenéstelen szem nézett rájuk, melyet mintha odaszegeztek volna. Első pillantásra Bobbyt holmi hatalmas állat szemére emlékeztette: a szivárványhártya különös barnássárga árnyalatban csillogott, a fehérjét vörös pettyek és erek tarkították, s alsó szemhéjának hasadéka még vörösebb volt.
— A fekete varázsló — dünnyögte a szemhez tartozó, láthatatlan arc -; a hudu-varázsló és valami szarvakarék. Jézusom…
Fertelmes, szörcsögő hang hallatszott, mintha régesrégi taknyot szippantanának elő rejtett üregekből; aztán a férfi köpött egyet.
— Na, mozogjunk, Lucas! — mondta, és az ajtó újabb súrlódó hang kíséretében kitárult a sötétségbe. — Én elfoglalt ember vagyok…
Ez utóbbi már egy méterrel odábbról hangzott, távolodón, mintha a szem tulajdonosa eliszkolna a nyitott ajtón betóduló fény elől.
Lucas belépett; Bobby szorosan követte, s érezte, hogy az ajtó puhán becsukódik mögöttük. A hirtelen sötéttől karján felborzolódott a szőr. A sötétség elevennek tetszett, zsúfoltnak, sűrűnek, és valahogy érzékenynek hatott.
Aztán gyufa sercent, és egy lámpa köpenyében sziszegve-köpködve fellobbant a gáz. A lámpás mögött felsejlő arc láttán Bobby levegő után kapkodott; a véreres, sárga szem a párjával együtt rájuk bámult valamiből, amiről Bobby buzgón remélte, hogy csak valamilyen maszk.
— Nem hiszem, hogy várt bennünket, igaz, Finn? — kérdezte Lucas.
— Ha tudni akarja — felelte az arc, és kivillantotta hatalmas, szögletes, sárga fogait —, éppen valami ennivalóért indultam.
Bobby el tudta volna képzelni, hogy házigazdájuk penészlő szőnyegekből álló diétán is ellenne, vagy türelmesen átrágná magát azoknak a nyirkosságtól duzzadt könyvek barna, fás pépén, amelyek vállmagasságnyi kupacokban álltak az őket körülvevő alagút mindkét oldalán.
— Ki ez a kis fos, Lucas?
— Tudja, Finn, Beauvoirnak és nekem gondjaink vannak valamivel, amit jóhiszeműen vettünk magától.
Lucas kinyújtotta a botját, és óvatosan belebökött egy veszélyesen ingatag, morzsálódó könyvtoronyba.
— E pillanatban is? — A Finn gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. — Ne baszogassa azokat az első kiadásokat, Lucas! Ha ledönti őket, megfizettetem magával valamennyit.
Lucas visszahúzta a botot, melynek fényes abroncsa megvillant a lámpás fényében.
— Tehát — mondta a Finn. — Gondjaik vannak. Mókás dolog ez, Lucas, kibaszottul mókás dolog. — Szürkés arcán mély, átlós ráncok húzódtak. — Nekem is vannak gondjaim, méghozzá három is. Ma reggelig egy sem volt. Gondolom, néha egyszerűen ilyen az élet.
A sziszegő lámpást egy kibelezett acél iratszekrényre tette, majd belenyúlt az oldalsó zsebébe valaminek, ami egykoron egy tweedzakó lehetett, és előhalászott egy elgörbült, szűrő nélküli cigarettát.
— Az én három gondon odafenn van. Esetleg szeretnének vetni rájuk egy pillantást…
A lámpás talpán végighúzott egy gyufaszálat, és rágyújtott. A levegőt fekete kubai dohány torokkaparó bűze ülte meg körülöttük.
— Tudják — mondta a Finn, átlépve az első testen —, hosszú ideje vagyok már itt. Mindenki ismer. Tudják, hogy itt vagyok. Ha a Finntől vásárolsz, legalább tudod, kitől kapod az árut. És én mindig jótálltam az áruimért…
Bobby lepillantott a halott férfi felfelé néző arcára, elhomályosult szemeire. A fekete ruhás torzó rendellenes pozícióban hevert a földön. Kifejezéstelen japán arc, halott szemek…
— És ezalatt a hosszú idő alatt — folytatta a Finn —, tudják, hány olyan bolond akadt, aki megpróbált volna kicsinálni? Egy sem! Egyetlen egy sem, egészen ma reggelig; és most egyszerre három rohadék akadt! Na persze — és ellenséges pillantást vetett Bobbyra —, ez a fura kis szarrágónak semmit sem mond, gondolom, de…
Vállat vont.
— Ez eléggé beesettnek látszik — jegyezte meg Bobby, még mindig az első hullát bámulva.
— Azért, mert belül fasírttá van zúzva — vigyorodott el a Finn.
— A Finn gyűjti az egzotikus fegyvereket — magyarázta Lucas, és botjának hegyével meglökte a második holttest csuklóját. — Megnézte, hogy nincsenek-e bennük beültetések, Finn?
— Egen. De csak púp volt a hátamra. Le kellett cipelnem őket a hátsó szobába. A várhatón kívül semmit nem találtam. Ez a trió csak egy halálbrigád. — Hangosan szívott egyet a fogán. — De miért akarna bárki pont engem elintézni?