— Tudja — pislantott aztán Lucasra —, akkoriban kezdtem hallani arról, hogy a mátrixban különös dolgok történnek.
— Mint például? — kérdezte Bobby.
— A kis pöcs maradjon ki ebből — mondta a Finn, továbbra is Lucashoz intézve szavait. — Ez még azelőtt volt, hogy maguk, az új hudu-csoport, felbukkantak. Ismertem egy nőt, egy utcai szamurájt, aki egy Különleges Alakulatos pofához szegődött. A pasashoz képest a Wig a józan értelem szobra volt. Ez a nő, meg a cowboya, akit Chibából vakartak elő, ezekkel történt valami hasonló. Talán rátaláltak arra a dologra. Isztambulban láttam őket utoljára. Egy pár éve a nő még Londonban lakott, úgy hallottam… Ki a fene tudja? Hét vagy nyolc éve történt…
A Finn egyszerre fáradtnak tűnt — és öregnek, nagyon öregnek. Bobby szemében nagy, összeaszott patkánynak látszott, amit rugók és rejtett huzalok mozgatnak. Törött üvegű, zsíros bőrszíjra fűzött karórát vett elő, és hosszasan tanulmányozta.
— Jézusom! Nos, ez minden, amit mondani tudok magának, Lucas. Húsz perc múlva néhány barátom érkezik egy szervbankból, hogy kössünk egy kis üzletet…
Bobbynak a fent heverő holttestek villantak az eszébe. Reggel óta ott vannak…
A Finn leolvasta az arcára kiülő iszonyatot.
— Hé, a szervbankok legideálisabbak rá, hogy megszabaduljunk bizonyos dolgoktól! Én fizetek nekik. Azok az anyátlan seggfejeknek odafent nem sok eladható szervük maradt…
És felnevetett.
— Azt mondja, hogy közel állt… Legbához? És Legbáról mondta maga és Beauvoir, hogy besegített a mázlimnak, amikor letámadtam a fekete jeget?
A táj méhsejtszerű peremén túl az égbolt világosodni kezdett.
— Igen — felelte Lucas. Láthatólag mélyen elmerült a gondolataiban.
— De úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hisz az egészben…
— Az nem számít — mondta Lucas, mikor megpillantották a Rolls-ot. — Ő akkor is mindig közel állt a dolog szelleméhez.
17. A MÓKUSLIGET
A gép patakzó víz közelében ért földet.
Turner lázálmában is hallotta, miközben a magassági háló ölelésében hánykolódott, az egyik legősibb dallamot: a kövön csobbanó víz hangját. A beépített álcázási ösztönnek köszönhetően a gép olyan ügyes volt, akár egy jól idomított kutya. Turner érezte, ahogy futóművén imbolyogva előrekúszik a sűrű éjszakában, s a sötét kabintetőn ágak sepernek végig. A gép a mélyzöld árnyak közé furakodott, és térdre ereszkedett. Burkolata nyikorogva, recsegve kilaposodott, hasát az iszapos gránitra engedte, mint egy homokra terülő rája. A szárnyait és a törzsét fedő álcázó polikarbonréteg foltossá vált és elsötétült, felvéve a holdfényben csillogó kövek és az erdei talaj színeit, mintázatát. Végül elcsendesedett, és a patakmeder felett már csak a víz loccsanásai hallatszottak.
Turner gépiesen felébredt, de nyitott szeme előtt változatlanul Lynch halálának emlékképe lebegett, a vörös villanás a Smith Wesson rögzített célgömbjén túl. Feje felett a kabintető ívét levelek és ágak álcázó utánzata csipkézte. Odakint hajnal derengett, rohanó víz csobogott. Még mindig Oakey kék munkásinge volt rajta. Kesernyés izzadságtól bűzlött, az ujjait meg még előző napon alaposan megszaggatta. A fegyver a lábai között feküdt, csövével a vadászgép fekete botkormányára célozva. A magassági háló petyhüdten fityegett a csípője és a vállai körül. Turner hátracsavarta a testét, és meglátta a lányt, ovális arcát, és az orrlyuka alatt megalvadt, barna vércsíkot. Még mindig ájult volt, izzadt, ajkai szétnyíltak, akár egy játékbabáé.
— Hol vagyunk?
— Tizenöt méternyire dél-délkeletre az ön által megadott landolási koordinátáktól — válaszolta a gép. — Ön ismét elveszítette az eszméletét. Álcázás mellett döntöttem.
Turner hátranyúlt és kihúzta az összekötő dugaszt az aljzatából, megszakítva a géppel való kapcsolatot. Kábán körbetekintett a pilótafülkében, aztán rátalált a kabintető kézi nyitószerkezetére. A szervómotoroktól hajtott tető egy sóhajjal kitárult, mozgása közben meglebbentek a polikarbon levélcsipkék. Turner egyik lábát átvetette a fülke oldalán, s kezével megkapaszkodott a pilótafülke hátsó peremében. A polikarbon bevonat az egyik közeli sziklatömb szürkés színét öltötte fel; miközben nézte, a tenyere alatt lassan kialakult rajta egy hússzínű, tenyérnyi folt. Kihúzta a másik lábát is, és a pisztolyt az ülésen felejtve lecsusszant a földre, elterült a hosszú szálú, dúsan nőtt fűben, és álmodni kezdett a patakzó vízről.
Mikor felébredt, négykézláb előremászott a harmattól súlyos, alacsony ágak között. Végül egy tisztásra ért, előrebukott, és hanyattgurult, megadón széttárt karokkal. Magasan felette valami kicsi szürkeség rugaszkodott el egy ágról, elkapott egy másikat, egy pillanatig ott lengedezett, majd elmászva eltűnt Turner szeme elől.
Feküdj nyugton, szólt hozzá egy hang évek távolából. Csak terülj el és ernyeszd el magad; nagyon hamar el is felejtkeznek rólad, ottfelejtenek a szürke, hajnali harmatban. Élelemért mennek, táplálkozni és játszani, és az agyuk nem sokáig képes két üzenettel megbirkózni…
Turner hanyatt feküdt, a bátyja mellett, mellén a nylon-agyú Winchesterrel, amely új réz és fegyverolaj szagát árasztotta; hajában megült tábortüzük füstje. És a bátyjának mindig igaza volt a mókusokkal kapcsolatban. A mókusok eljöttek. Megfeledkeztek a halál foltozott bársonyba és kék acélba írt, világosan látható jeléről. Csak jöttek, versenyt futottak az ágakon, meg-megállva beleszimatoltak a reggeli levegőbe — aztán Turner .22-ese szárazon dörrent, s egy szürke test összecsuklott és lebukfencezett. A többiek szétrebbentek, eltűntek, és Turner átadta a puskát a bátyjának. Aztán csak vártak; várták, hogy a mókusok ismét megfeledkezzenek róluk.
— Olyanok vagytok, mint én — mondta Turner a mókusoknak, felriadva álmából. Az egyik mókus hirtelen felegyenesedett egy vastag ágon, és egyenesen ránézett.
— Én is mindig visszatérek…
A mókus elugrált.
— Akkor is csak visszatértem, amikor elfutottam a hollandustól. Akkor is, amikor Mexikóba repültem. Akkor is visszafelé igyekeztem, amikor megöltem Lynch-t.
Hosszú ideig hevert még ott, a mókusokat figyelve, miközben az erdő felébredt, s a reggel megmelegedett körülötte. Bereppent egy varjú, bedőlt és lefékezett; szétmeresztett tollai olyanok voltak, akár a rugóra járó ujjak. Azt jött megnézni, hogy Turner halott-e.
Turner felderült, elvigyorodott, ahogy a varjú odábbállt.
Nem. Még nem az.
Visszakúszott a buja bokrok alatt. A lány már felült a pilótafülkében. Bő, fehér pólót viselt, amit keresztbevágott a MAAS-NEOTEK embléma. A trikó mellét friss vérrombuszok pettyezték; a lánynak megint vérzett az orra. Fényes kék szemei zavartan rebbentek ide-oda; körülöttük sárgásfekete monokli, mintha csak valami egzotikus smink lenne.
Fiatal, eszmélt rá Turner, nagyon fiatal.
— Te Mitchell lánya vagy — szólította meg, s a biosoft-dossziéból a lány neve is beugrott -; Angela.
— Angie — javította ki a lány gépiesen. — És maga kicsoda? Vérzik az orrom — tartotta fel véres csomóba gyűrt zsebkendőjét.
— Turner. Az apádra számítottam.
Turnernek hirtelen eszébe jutott a fegyver; a lány másik kezét eltakarta a pilótafülke pereme.
— Tudod, hogy hol van az apád?
— A fennsíkon. Úgy gondolta, megbeszélheti velük a dolgot; megmagyarázhatja. Mert szükségük van rá.