— Hé — suttogta a nő, kiszabadítva a száját. — Most már menjünk fel…
18. A HOLTAK NEVE
Alain ötkor hívta fel, és Marly megnyugtatta, hogy az általa kívánt összeg hozzáférhető; közben igyekezett leküzdeni a férfi kapzsisága miatt rátörő rosszullétet. A címet gondosan leírta egy kártya hátoldalára, amit még Picard íróasztaláról csent el a Roberts Galériában. Andrea tíz perccel később jött haza a munkából, és Marly örült, hogy barátnője nem volt tanúja Alain telefonhívásának.
Nézte, ahogy Andrea kitámasztja a konyhaablakot a hatodik kiadású, kék fedelű Rövidített Oxfordi Angol Szótár szamárfüles második kötetével. Andrea egy furnérpolcot ékelt a kőpárkányra, ami épp elég széles volt, hogy elférjen rajta a kis hibacsi-serpenyő, amit a mosogató alatt szokott tartani; aztán néhány fekete faszén-kockát rendezett csinosan a rácsra.
— Ma beszéltem valakivel a munkáltatódról — csevegett Andrea, miközben a furnérlemezre helyezte a hibacsit, és tűzhely szikrapisztolyával fellobbantotta a zöldes gyújtókenőcsöt.
— Bent járt az akadémikusunk Nizzából. Zavarba jött, amikor megtudta, hogy pont Josef Virek érdekel, de vén, kanos kecske lévén, örömmel leállt velem beszélgetni.
Marly odaállt melléje, és a széndarabokat nyaldosó, alig látható lángnyelveket figyelte.
— Állandóan előrángatta a Tessier-Ashpoolokat — folytatta Andrea —, meg Hughes-t. Hughes amerikai volt, és a XX. század vége felé élt. Ő is szerepel a könyvben, mint afféle elő-Virek. Nem is tudtam, hogy a Tessier-Ashpoolok széthullóban voltak…
Andrea visszament a pulthoz, és kicsomagolta a hat hatalmas garnélarákot.
— Ők azok a francia-ausztrálok? Valami dereng egy dokumentumfilmből, azt hiszem. Nem az övék valamelyik nagy üdülőhely?
— Szabadpart. De a professzorom azt mondja, hogy már eladták. Úgy látszik, hogy az öreg Ashpool egyik lányának sikerült személyes ellenőrzése alá vonnia a teljes üzleti egységet, aztán egyre hóbortosabbá vált, és a klán befolyása semmivé foszlott. Mindez az elmúlt hét év alatt történt.
— Nem értem, mi köze mindennek Virekhez — mondta Marly, s nézte, ahogy Andrea a rákokat egy-egy hosszú bambusznyársra tűzi.
— Én ugyanúgy nem értettem, mint te. A prof amellett kardoskodik, hogy Virek és a Tessier-Ashpoolok egyaránt döbbenetes anakronizmusok. Szerinte a megfigyelésük által közelebb kerülhetünk a vállalati fejlődés megértéséhez. Mindenesetre eléggé megbízik a vezető szerkesztőinkben…
— De mit mondott Virekről?
— Azt, hogy Virek tébolya más alakban jelenik meg.
— Tébolya?
— Tulajdonképpen óvakodott így nevezni. De Hughes nyilvánvalóan sültbolond volt, az öreg Ashpool szintén, a lánya meg végképp dilis. A prof azt mondta, hogy az evolúciós nyomások rákényszerítik Vireket arra, hogy valahogy „ugorjon”. „Ugorjon”, így mondta.
— Evolúciós nyomások?
— Igen — felelte Andrea, és a hibacsihoz vitte a nyársra húzott rákokat. — A prof úgy beszél a vállalatokról, mintha valamiféle állatok lennének.
Vacsora után sétára indultak. Marly időnként megfeszítette érzékeit, hogy felfedezze Virek felügyeletének elképzelt gépezetét, de Andrea betöltötte az estét szokásos melegségével és józanságával, s Marly hálás volt neki, hogy sétájuk idejére a város visszavedlett egyszerű és egyértelmű mivoltába. Mert Virek világában ugyan mi lehetne egyszerű? Marlynak eszébe jutott a Duperey Galéria rézkilincse, s hogy milyen leírhatatlan módon tekergett az ujjai között, ahogy elragadta őt Virek modellált Parque Güell-jébe. Vajon Virek örökké ott volt Gaudi parkjában, morfondírozott Marly, a soha véget nem érő délutánon? Senor gazdag. Senor a megtestesülés minden eszközét birtokolja. Marly megborzongott a langyos esti levegőben, és közelebb húzódott Andreához.
Egy szimstim környezetben mindig ott lappangott annak a baljós, fenyegető sejtése, hogy bármilyen környezet valószínűtlenné válhat; akár azok a kirakatok is csak káprázatok lehetnek, amelyek előtt Andreával most elhaladt. Valaki egyszer azt mondta, hogy a tükrök alapjában véve veszedelmesek; Marly úgy vélte, a szimstim-modellek sokkal inkább azok.
Andrea megállt egy bódénál, megvegye az Elle legfrissebb számát, és mellé egy csomaggal kedvenc angol cigarettájából. Marly a járdán álldogált, magányos szigetként a gyalogosok folyamában; diákok, üzletemberek és turisták arcai suhantak el mellette. Feltette, hogy köztük evickélnek Virek gépezetének Pacóval összekötött alkatrészei is. A mandulaszemű, könnyed komolyságú Pacóval, akinek puplininge alatt csak úgy táncolnak az izmai. Pacóval, aki egész életében a Senornak dolgozott…
— Mi a baj? Úgy festesz, mint aki épp lenyelt valami szörnyűt — lépett mellé Andrea, és lehántotta a celofánt a húsz Silk Cutot rejtő dobozról.
— Nem — felelte Marly, és megborzongott. — De úgy érzem, majdnem…
És hazafelé menet, dacára Andrea csacsogásának és melegségének, a kirakatok egytől egyig dobozokká változtak, olyan szerkesztett alkotásokká, mint Joseph Cornell vagy a Virektől keresett titokzatos dobozkészítő művei. S a könyvek és a szőrmék és az olasz pamutáruk névtelen vágyat formáló alakzatba rendeződtek.
És aztán újra felébredt. Felemelte arcát Andrea kanapéjáról, s a piros takarót összehúzta a válla körül. Kávéillat lengedezett; Andrea a szomszéd szobában öltözködött, s valami tokiói popdalt dudorászott hozzá, s odakint szürke reggelt köszöntött a párizsi eső.
— Nem — mondta Pacónak Marly —, magam megyek. Így szeretném.
— Nagy összegű pénzről van szó — mondta Paco, lepillantva a kávéház közöttük álló asztalkájára, amin az olasz táska pihent. — Ez veszélyes, nem érti?
— Senki sem fogja tudni, mit viszek, nem igaz? Csak Alain. Alain és a barátaid. És nem azt mondtam, hogy egyedül akarok menni, csak éppen nem vágyom társaságra.
— Talán rosszul csináltam valamit? — Paco szája sarkában megjelentek a komoly, mély ráncok. — Felbosszantottam?
— Csak azt akartam mondani, hogy magamban szeretnék lenni. Te és a többiek, akárkik is legyenek, nyugodtan követhettek és figyelhettek. Ha netán szem elől vesztenél, amit nemigen hiszek, akkor is biztosan odatalálsz.
— Ez igaz — felelte a fiú. — De az, hogy maga jó pár millió új yennel mászkál egyedül Párizsban… — Vállat vont.
— És ha elveszíteném? Senor egyáltalán elkönyvelné a veszteséget? Vagy rögtön teremne egy másik táska, újabb négymillióval? — Marly a táska vállszíja után nyúlt és felállt.
— Természetesen kapna egy újabb táskát — közölte Paco. — Noha részünkről némi utánjárást igényel, hogy ennyi készpénzt összeszedjünk. És a Senor nem „könyvelné el” a veszteséget abban az értelemben, ahogy maga mondta; engem megbüntetne, amiért értelmetlenül vesztegettem el egy kisebb összeget. A nagyon gazdag emberek közös vonása, hogy ügyelnek a pénzükre; majd meglátja.
— Mindazonáltal magam megyek. Nem egyedül, de hagyjatok magamra a gondolataimmal!
— A megérzéseivel?
— Pontosan.
Ha követték, ahogy Marly ezt biztosra vette, akkor most is, mint mindig, láthatatlanok maradtak. Egyébként az is biztos, hogy Alain-t sem hagyják ki a megfigyelésből. A címet, amit reggel bediktált neki, azok már javában kémlelhetik, akár ott van Alain, akár nincs.