Átment a kicsiny hálószobába. A berendezése egy élénkpiros, összecsukható székből és egy ágyként szolgáló, olcsó, sárga habszivacs matracból állt. A matracon menstruációs vér pillangómintája éktelenkedett. Marly megemelte, de nem volt alatta semmi.
— Megijeszthettek — szólalt meg, s hangjában olyan szenvedély remegett, amelyet meg sosem próbált megérteni. Kezét, amely most hidegebb volt, mint Alainé, végigfuttatta az arannyal csíkozott piros tapétán; meglazult szegély, rejtekhely után kutatott.
— Te szegény, ostoba marha! Te szegény, ostoba, halott marha…
Sehol semmi. Visszatért a nappaliba, és valahogy furcsállotta, hogy a holttest nem mozdult meg. Alain-tól azt várta volna, hogy felpattan, hellózva és pár centi kamu drótot lengetve. Lehúzta a férfi cipőit. Megértek már a talpalásra és a sarkalásra. Marly beléjük kukkantott, s megtapogatta a bélést. Semmi.
— Ne csináld ezt velem…
Újra visszament a hálószobába, majd a szűk mellékhelyiségbe. Félresöpörte a rendetlen kupacba hányt, olcsó fehér műanyag vállfákat, s a vegytisztító petyhüdt műanyagtakaróját. Aztán áthurcolta a foltos matracot, és ráállt; sarkai belesüppedtek a habszivacsba. Kezével végigmatatott a falemez polcon, és a távolabbi sarokban megtalálta a kicsi, keménypapírból hajtogatott, kék csomagot. Miközben megállapította, hogy oly gondosan kilakkozott körmei teljesen letöredeztek, kihajtogatta a papírt, és megpillantotta a számot, amit Alain zöld filctollal firkantott fel rá. Egy üres Gauloise-os doboz volt.
Kopogtak.
Aztán Paco hangja hallatszott:
— Marly? Hello? Mi történt?
Marly a farmere övrészébe gyömöszölte a számot, és megfordulva Paco nyugodt, komoly szemébe nézett.
— Alain — mondta. — Halott.
19. HIPERCSARNOK
Bobby akkor látta utoljára Lucast, a Madison Avenue egyik nagy, régi áruháza előtt. Azután már csak ez az emlékkép maradt róla: a fekete, jól vasalt öltönyt viselő, nagydarab fekete férfi, ahogy épp beszállni készül hosszú fekete kocsijába; egyik lágy fényű fekete cipője már Ahmed belsejének buja szőnyegére hág, a másik még a járdaszegély omlatag betonján nyugszik.
Jackie odaállt Bobby mellé. Arcát beárnyékolta aranyholmikkal teleaggatott filckalapjának széles karimája; nyakát hátul megkötött, narancsszínű selyem fejkendő takarta.
— Mostantól te viseled gondját a mi fiatal barátunknak — mondta Lucas, botja gombjával a nőre mutatva. — A mi grófunknak megvannak a maga ellenségei.
— Kinek nincsenek? — kérdezte Jackie.
— Én majd vigyázok magamra — mondta Bobby, felháborodva arra a gondolatra, hogy Jackie erre alkalmasabbnak látszik; de ugyanakkor tudta, hogy a nő szinte biztosan alkalmasabb is.
— Hát persze, hogy vigyázol — fordult feléje Lucas, s a gomb Bobby szeme elé lendült. — A Sprawl városa cseles hely, barátom. A dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak.
Állításának illusztrálására Lucas igazított valamit a boton, s a markolat alatti hosszú rézpeckek egy pillanatra finoman széttárultak, mint egy esernyő bordái; mindegyik borotvaélesen és tűhegyesen csillogott. Aztán visszasimultak a helyükre, és Ahmed széles ajtaja páncéllemez-szerű dobbanással bezárult.
Jackie felnevetett.
— Lássad-e! Lucas még mindig magával hordja ezt a gyilokbotot. Hiába nagymenő jogtanácsos, az utca rajtahagyta a bélyegét. Azt hiszem, ez nem is baj…
— Jogtanácsos?
A nő ránézett.
— Ne is törődj vele, édes! Csak gyere velem, csináld azt, amit mondok, és semmi bajod se lesz.
Ahmed beleolvadt a gyér forgalomba; egy riksasofőr hasztalanul tülkölt kézi dudájával a távolodó réz lökhárító után.
Aztán egy ápolt, aranygyűrűs kéz nehezedett Bobby vállára, s a nő átsietett vele a járdán, elhaladtak néhány összebújva alvó, rongyokba bugyolált átutazó mellett, és bevették magukat a Hipercsarnok lassan ébredező világába.
Tizennégy szint, mondta Jackie, és Bobby füttyentett.
— Mind olyan, mint ez?
A nő bólintott, és egy kanálnyi barna kristálycukrot szórt a kávéspoharának tetején úszó barnás habba. Kacskaringós, öntöttvas székeken ültek, egy kis fülke márványpultjánál. A pult mögött Bobbyval egykorú lány serénykedett; festékkel bemosott és belakkozott haja hátuszonyra emlékeztetett. Szorgosan húzogatta a kallantyúkat és emeltyűket egy jókora, régi masinán, ami tele volt réztartályokkal és gőzkúpokkal és égőfejekkel és kiterjesztett szárnyú krómsasokkal. A pult eredetileg valami más volt; Bobby látta, hogy a végét egy hosszú, görbe vonal mentén lecsapták, hogy beférjen a két zöldre festett acéloszlop közé.
— Tetszik, mi? — A nő egy régimódi szóróüvegből fahéjat hintett a habra. — Olyan messze van ez Barrytowntól, mint te voltál, bizonyos értelemben.
Bobby bólintott. Szemei megzavarodva bámulták a bódék és a bennük lévő tárgyak ezernyi színét és mintáját. Szabályozottságot sehol sem fedezett fel, semmi sem utalt valamiféle központi tervezőügynökség munkájára. A presszófülke előtti területtől girbegurba folyosók kanyarogtak mindenfelé. Úgy tűnt, még a fény sem központi forrásból származik. Egy Primus lámpás fehér lobogásán túl piros és kék neonok izzottak. Az egyik bódét épp kinyitotta egy bőrnadrágos, szakállas férfi; odabenn mintha gyertyák égtek volna, s a lágy fény megcsillant a régi piros és fekete szőnyegekről lógó fényes rézcsatok százain. A környéket afféle reggeli lárma töltötte be, köhécselések, torokköszörülések hallatszottak. Az egyik folyosóról kék színű Toshiba felügyelőegység berregett elő, zöld plasztik hulladékkötegekkel megrakott, ütött-kopott műanyag kocsit húzva maga után. Valaki nagy műanyag babafejet ragasztott a Toshiba testének felső részére, a kameraszemek és az érzékelők csoportja fölé. A vigyorgó, kékszemű játékszer vonásait egy vezető szimsztár arca alapján alakították ki valaha, de csak távolról, hogy ne sértsék meg a Sense/Net szerzői jogait. A halványkék gyöngyfüzérrel felkötött hajú, platinafürtös, rózsás fej idétlenül bólogatott, ahogy a robot elgurult mellettük. Bobby elnevette magát.
— Baró ez a hely! — lelkendezett, és intett a lánynak, hogy töltse meg újból a csészéjét.
— Várj egy kicsit, seggfej! — szólt vissza a pultoslány, de nem bántóan. Éppen őrölt kávét méricskélt egy ósdi mérleg horpadt serpenyőjében.
— Jackie, aludtál valamennyit az éjjel, a show után? — kérdezte Bobby társnőjétől.
— Persze — felelte Jackie, és belekortyolt a kávéjába. — Letáncoltam nekik a második kört, aztán húztam szunyálni Jammerhez. Ledőltem a díványra, stimmt?
— Bárcsak én is hunyhattam volna! De amikor Henry téged táncolni lát, utána engem már nem hagy békén…
Nevetett, és fekete műanyag termoszából ismét teletöltötte Bobby csészéjét.
— Nos — mondta Bobby, miután a lány ismét a presszógéppel kezdett foglalatoskodni —, akkor mi lesz a következő állomás?
— Hú, de elfoglalt ember itt valaki! — nézett rá hűvösen Jackie az arannyal tűzdelt kalapkarima alól. — Tán sietsz valahová? Vár valaki?
— Hát… nem. A francba! Csak azt kérdeztem, hogy… szóval ez lesz az?
— Mi lesz micsoda?
— Ez a hely lesz a következő állomás is? Maradunk?
— Nem. Felmegyünk a legfelső szintre. Egy Jammer nevű haveromnak van odafenn egy bárja. Nagyon valószínűtlen, hogy ott bárki megtalálna, és ha mégis, akkor nehéz lesz odalopódznia hozzánk. Tizennégy szintnyi bódésor, teli olyan pasasokkal, akik nem minden árujukat rakják ki a kirakatba, stimmt? Következésképpen rögtön kiszúrnak minden felbukkanó, szaglászó idegent. És a legtöbbjük így vagy úgy, de a barátunk. Szóval, jól fogod itt érezni magad. Neked való hely. Egy csomó dolgot tanulhatsz, ha nem felejted el befogni a pofád.