Rudy odaadta Turnernek a légpárnás kulcsát.
— Ma reggel az én öreg Gray-em összevágott nekem egy kivonatot a legfrissebb vállalati hírekből. Az egyik érdekesség, amit talán már tudsz, hogy a Maas Biolabs bejelentette Dr. Cristopher Mitchell tragikus hirtelenségű halálát. Elképesztő, hogy azok a népek mennyire homályosak tudnak lenni.
— …és kösd be magad jó szorosan a rögzítőhámba — hallották Sally hangját —, különben kékre-zöldre vered a segged, mire a statesborói bekötőúthoz értek…
Rudy a lányra pislantott, aztán vissza Turnerre. Turner látta bátyja orrtövén a megrepedt ereket. A szemei véreresek voltak, s a bal szemhéja határozottan rángott.
— Nos, azt hiszem, ez minden. Úgy érzem, sose látlak többé. Furcsa volt téged itt viszontlátni…
— Hát — felelte Turner —, mindketten többet tettetek, mint amennyit bármilyen alapon várhattam volna.
Sally elfordította a fejét.
— Szóval kösz mindent. Azt hiszem, ideje indulnunk.
Turner bemászott a légpárnás kabinjába; repülhetnékje támadt. Sally megölelte a lányt, kezébe nyomta a táskát, és odaállt mellé, amíg Angie felkapaszkodott a csuklós lábtartókon. Turner a vezetőülésbe ült.
— Állandóan téged hívott — mondta neki Rudy. — Egy idő után már az analóg endorfin sem nyomta el teljesen a fájdalmat. Egyre rosszabbul lett, és úgy kétóránként megkérdezte, hol vagy, mikor jössz már meg.
— Küldtem nektek pénzt — feszengett Turner. — Eleget ahhoz, hogy elvigyétek Chibába. Az ottani klinikák megpróbálkozhattak volna valami mással.
Rudy felhorkant.
— Chibába? Jézusom! Öregasszony volt már. Mi a fenére lett volna az jó, ha még pár hónapig életben tartják? Arra vágyott leginkább, hogy téged láthasson.
— Nem tudtam úgy összehozni a dolgaimat — mondta Turner; a lány közben elhelyezkedett a mellette lévő ülésen, és a táskát a padlóra tette, a lába közé. — Viszlát, Rudy.
Bátyja biccentett.
— Sally…
— Viszlát — búcsúzott Sally, átölelve Rudyt.
— Kiről beszéltek? — érdeklődött Angie, miközben a fedél leereszkedett. Turner a nyílásba dugta az indítókulcsot, és begyújtotta a turbinát, egyidejűleg felfújva a légpárna-zsákot is. A vezetőülés melletti ablakrésen át látta, amint Rudy és Sally sietve odébbmegy a légpárnástól, s a kutya lekushadva kapdos a turbina zaja után. A pedálok és a vezérlőkarok túlméretezettek voltak, hogy könnyebb kezelhetőséget biztosítsanak egy sugárvédőruhás vezetőnek. Turner kitolatott a kapun, és széles ívben megfordult, széttúrva a kavicsos felhajtót. Angie becsatolta a rögzítőhámját.
— Az anyámról — felelte Turner.
Felbőgette a turbinát és a jármű előrelódult.
— Én nem ismertem az anyámat — mondta a lány, és Turnernek eszébe jutott, hogy az apja is halott, bár még nem is tudja. Gázt adott, és elszáguldottak, végig a kavicsos felhajtón, kishíján elütve Rudy egyik kutyáját.
Sally igazat mondott a jármű útfekvésével kapcsolatban: a turbinából állandó remegés jött. Amikor kiértek a régi állami országútra hepehupás aszfaltjára, és felgyorsultak kilencven kilométer per órás sebességre, már a foguk is össze- összekoccant. A páncélozott légpárna-szoknya hangosan verdeste a repedezett felszínt; a civil típusok siklás-effektusa csak tökéletesen sima, sík felületen lett volna lehetséges.
Turner mindazonáltal kezdte élvezni a dolgot. Csak beforgatta a gépet, kicsit visszavette a gázt, és már ment is. Az elülső kémlelőnyílásba valaki egy pár rózsaszín, napszítta habszivacs dobókockát akasztott; a turbina sivítása szinte meghitten hangzott a háta mögött. A lány pihenni látszott, szórakozott, majdhogynem elégedett kifejezéssel figyelte az út menti tájat, és Turner örült, hogy nem kell vele társalognia.
Csúcs vagy, gondolta, oldalvást a lányra pillantva; ma valószínűleg te vagy a legcsúcsabb kis dolog a Föld kerekén, amit annyira hajszolnak, és én itt hurcollak magammal a Sprawlba, Rudy harci babakocsijában, és fingom sincs róla, hogy mihez kezdjek veled. Vagy hogy ki vágta haza a piacteret…
Fussunk át rajta még egyszer, mondta magának, ahogy belerobogtak a völgybe, fussunk át rajta még egyszer, hátha véletlenül bekattan valami!
Mitchell kapcsolatba lépett a Hosakával, mondván, hogy átmegy hozzájuk. A Hosaka felbérelte Conroyt és kiállított egy orvoscsoportot, hogy ellenőrizzék majd Mitchellt, nincs-e benne valami bigyó. Conroy összeszedte az akciócsoportot, Turner ügynökén keresztül. Turner ügynöke csak egy telefonszám és egy hozzá tartozó hang volt Genfben… A Hosaka kiküldte Allisont Mexikóba, hogy pátyolgassa, aztán Conroy elrángatta onnan. Webber, pont mielőtt beütött volna a krach, azt állította, hogy ő Conroy téglája a bázison… Amikor a lány kijött, valaki letámadta őket, világítórakétákkal és gépfegyverekkel. Turner számára ennek Maas-szaga volt; számított ilyen eshetőségre, s a felbérelt gorilláknak ezt kellet volna elintézniük. S aztán a fehér égbolt…
Turner eltűnődött, mit is mondott Rudy valami nehézlövegről… De ki volt az? És ez a zűrzavar a lány fejében, amit Turner is felfedezett a tomográfjával és az NMR-leképezőjével. A lány szerint apja sohasem tervezte, hogy egyedül kijön.
— Nincs vállalata — mondta a lány az ablaknak.
— Hogy érted ezt?
— Magának nincs vállalata, igaz? Úgy értem, maga annak dolgozik, aki felbéreli.
— Úgy van.
— Maga nincs megijedve?
— Dehogyisnem, de nem attól…
— Mi mindig egy céghez tartoztunk. Apám azt mondta, semmi bajom sem lesz, csak egy másik vállalathoz megyek…
— Jól fogod magad érezni. Apád igazat mondott. Csak tisztáznom kell, mik történnek; aztán elviszlek oda, ahová el kell jutnod.
— Japánba?
— Akárhova.
— Már járt ott?
— Persze.
— Tetszene ott nekem?
— Miért ne?
Aztán a lány ismét hallgatásba burkolódzott, és Turner az útra összpontosította a figyelmét.
— Álmokat látok tőle — szólalt meg a lány, amikor Turner előrehajolt, hogy felkapcsolja a fényszórókat; hangja majdnem elveszett a turbina zajában.
— Mitől? — kérdezte a férfi. Igyekezett úgy tenni, mint akit nagyon leköt a vezetés, és óvakodott a lány felé nézni.
— Attól, ami a fejemben van. Általában csak akkor fordul elő, ha alszom.
— Egen?
Turnernek eszébe jutott a lány, ahogy Rudy hálószobájában fekszik, kifordult szemekkel, rázkódik, és a szájáról csak úgy dőlnek a szavak azon a nyelven, amit ő nem ismert.
— Néha akkor is, amikor ébren vagyok. Olyan, mintha be lennék csatlakozva egy deckbe, de nincs rács, szabadon repülök, és nem vagyok egyedül. Egy másik éjszaka egy fiúról álmodtam, és ő kinyúlt és felszedett valamit, és az fájdalmat okozott neki; és nem vette észre, hogy szabad, hogy csak el kell eresztenie. Így hát megmondtam neki. És csak egyetlen másodpercre, de megláttam, hogy hol volt a fiú, és az egyáltalán nem álom volt, csak egy ronda szoba, foltos szőnyeggel. És azt mondhattam, hogy le kéne zuhanyoznia, és éreztem, milyen ragadós belül a cipője, mert nem volt rajta zokni… Ez nem olyan, mint az álmok…
— Nem?
— Nem. Az álmok mindig nagy dolgok, és én is nagy vagyok, s a többiekkel együtt mozgok…