Amikor a légpárnás felsüvöltött az Interstate pályára vezető rámpán, Turner kifújta a levegőt, s hirtelen rádöbbent, hogy egész idáig visszatartotta.
— Miféle többiek?
— A fényesek. — Szünet. — Nem emberek…
— Sok időt töltesz a cybertérben, Angie? Úgy értem, becsatlakozva egy deckkel?
— Nem. Csak az iskolai gyakorlatokon. Apám azt mondta, nem tesz jót nekem.
— Mondott valamit azokról az álmokról?
— Csak azt, hogy egyre valóságosabbakká válnak. De én sosem meséltem neki a többiekről…
— És nekem van kedved mesélni róluk? Talán segíthet, hogy tisztábban lássam, mit kell majd csinálnunk…
— Van köztük néhány, amelyik történeteket mond nekem. Valaha semmi sem volt ott, semmi sem mozdult önmagától, csak az adatok és az emberek keveregtek. Aztán valami történt, és az a dolog… Tudni kezdett önmagáról. Erről van egy teljesen másik történet is, egy lány is szerepel benne, akinek a szemeit tükrök mögé zárták, meg egy férfi, aki annyira félt, hogy semmiről sem tudott gondoskodni. Ez a férfi csinált valamit, és ez segítette hozzá az egész dolgot, hogy ráébredjen önmagára… és azután felosztotta önmagát különböző részekre, és azt hiszem, hogy ezek a részek a többiek, a fényesek. De nehéz ezt elmondani, mert ők egyáltalán nem szavakkal beszélnek…
Turner érezte, hogy a nyaka libabőrös lesz. Valami visszatért hozzá, visszaáramlott Mitchell eltemetett dossziéjának mélyéről. Forrón lobogó szégyenérzet egy folyosón, koszos, krémszínű, hámló falfestés, Cambridge, a kollégiumi hálóterem…
— Hol születtél, Angie?
— Angliában. Aztán apám belépett a Maashoz, és elköltöztünk. Genfbe.
Valahol Virginiában Turner áthajtott a légpárnással a kavicsos útpadkán, és kisiklott egy elvadult legelőre. A száraz nyári por kavarogva szállt mögöttük, ahogy balra fordult, és beállt egy fenyőligetbe. A turbina elhallgatott, és a jármű a légpárna-szoknyára ereszkedett.
— Akár ehetnénk is — mondta Turner, és hátranyúlt Sally vászontáskájáért.
Angie kioldotta a rögzítőhámot, és lehúzta a fekete melegítő cipzárját. Alatta valami szűket és fehéret viselt, ami szabadon hagyta finom, barnára sült, gyermeki bőrét, s vékony nyakát fiatal mellei felett. Elvette Turnertől a táskát.
— Mi a baja a bátyjának? — kérdezte, átnyújtva neki egy fél szendvicset.
— Mire gondolsz?
— Hát, van vele valami… Sally azt mondta, állandóan iszik. Boldogtalan?
— Nem tudom — morogta Turner; nyújtózkodva, testét csavargatva igyekezett kitornászni a fájdalmat a nyakából és a vállából.
— Úgy értem, biztosan az, de nem tudom pontosan, hogy miért. Az emberek néha leragadnak.
— Úgy érti, amikor nincs társuk, aki gondjukat viselné?
A lány beleharapott a saját szendvicsébe.
Turner ránézett.
— Engem okolsz miatta?
A lány csak bólintott, mert tele volt a szája. Aztán lenyelte a falatot.
— Tulajdonképpen igen. Tudom hogy sokan vannak, akik nem dolgoznak a Maasnál, sose is dolgoztak, és sohasem fognak. Maga is egy közülük, meg a bátyja is. De a kérdés igazi volt. Tudja, egészen megkedveltem Rudyt. De úgy néz ki, mint aki…
— Mint aki elbaltázta az életét — fejezte be helyette Turner, még mindig a kezében tartva a szendvicsét. — Leragadt. Azt gondolom, néhány embernek ugrania kell valamikor, és ha nem ugranak, akkor örökre leragadnak ott, ahol vannak… és Rudy sohasem ugrott.
— Ez olyan, mint az, hogy az apám ki akart küldeni a Maastól? Az is egy ugrás?
— Nem. Az olyan ugrásokat magadnak kell elhatároznod. Képzeld el úgy, hogy valahol vár rád valami jobb dolog… — Turner hirtelen elhallgatott; nevetségesnek érezte magát. Beleharapott a szendvicsbe.
— Maga ezt gondolta?
Turner bólintott, s magában találgatta, vajon igaz volt-e.
— Szóval maga elment, Rudy meg ottmaradt?
— A bátyám ügyes volt. Még most is az, és egy rakás képesítést is szerzett azon a vonalon. Húszéves korában szerzett doktorátust Tulane-ban biotechnológiából, meg egy csomó más tárgyból. De sem a szakmai önéletrajzát, sem egyebet nem küldött sehová. Mindig jöttek hozzánk a toborzók mindenfelől, de ő gúnyolódott velük, heccelte őket… Azt hiszem, úgy gondolta, hogy majd elboldogul egymagában. Mint ahogy azokat a csuklyákat is megcsinálta azokra a kutyákra. Gondolom, rengeteg eredeti találmányt rejteget ott, de… Akárhogyan is, de ott maradt. Üzletelni kezdett, szerelési munkákat végzett a környékbelieknek, és profinak számított a megyében. És aztán az anyánk ágynak esett, és hosszú ideig volt beteg, és én nem voltam mellette…
— Hát hol volt?
A lány kinyitotta a termoszt, a kávé illata betöltötte a kabint.
— Olyan messze, amennyire csak lehettem — felelte Turner, megdöbbenve a hangjából kicsendülő dühön. A lány átnyújtotta neki a forró feketével színültig töltött műanyag bögrét. — És mi a helyzet veled? Azt mondtad, sosem ismerted az anyádat.
— Valóban nem. Kicsi voltam még, amikor elváltak. Anyám nem jön vissza, ameddig apám nem egyezik bele, hogy beszálljon valami tőzsdeügyletbe, így szól a szerződés. Vagy legalábbis apám így mondta.
— És milyennek találod apádat?
Turner belekortyolt a kávéba, aztán visszaadta.
A lány ránézett a piros plasztikbögre karimája felett; szeme karikás volt Sally sminkjétől.
— Ezt mondja meg nekem maga — felelte. — Vagy kérdezzen meg húsz év múlva. Tizenhét éves vagyok, honnan a nyavalyából tudhatnám, milyen?
Turner felnevetett.
— Kezded magad jobban érezni?
— Azt hiszem. A körülményekhez képest.
És Turner egyszerre ráérzett a lány jelenlétére, úgy, ahogy korábban még sosem. Zavartan a vezérlőegység felé nyúlt.
— Helyes. Még hosszú út áll előttünk…
Aznap éjjel a légpárnásban aludtak, egy rozsdás acélrácsozat mögött parkolva, amely valaha egy dél-pennsylvaniai autós mozi vásznát tartotta. Turner leterítette a zubbonyát a padló páncéllemezeire, a turbina hosszú hasa alá. A lány az utasülés feletti négyzetes fedélnyílásban üldögélt, felhajtotta az utolsó korty kihűlt kávét, s nézte a sárgult mező felett repkedő szentjánosbogarakat.
Valahol Turner álmaiban — amelyekben még mindig fel-felvillantak az apa dossziéjának színes emlékszikrái — a lány odagurult hozzá, puha és meleg melleit Turner meztelen hátának nyomta a vékony pólón keresztül; és aztán a karja is átnyúlt rajta, és simogatni kezdte Turner hasának kidolgozott izmait. De a férfi nyugodt maradt, mély alvást színlelt, és hamarosan egyre mélyebbre lopakodott Mitchell biosoftjának sötét járataiba, ahol különös dolgok elegyedtek saját legrégebbi félelmeivel és fájdalmaival. És hajnalban arra ébredt, hogy a lány a tetőnyílásban ül, s lágy hangon énekel magában:
„Apám jóképű ördög, s kincse egy
Kilenc mérföldnyi, hosszú lánc;
Felfűzve reája
Temérdek leányszív,
Megtörte mindet a csalfa románc.”
22. JAMMER BÁRJA
Jammer bárjáig további tizenkét lerobbant mozgólépcső-szakaszt kellett megmászniuk; a bár a legfelső szint hátulsó harmadát foglalta el. Leon klubját leszámítva Bobby még sosem járt éjszakai bárban, és Jammerét izgalmasnak és ugyanakkor ijesztőnek is találta. Izgalmasnak, mert lenyűgözte a hely mérete és a berendezés kivételesnek tűnő minősége, de ijesztőnek is, mert egy éjszakai bár nappal valahogy eredendően természetellenesnek, ördöginek hat. Bobby, hüvelykujját új farmerének farzsebébe akasztva körülkémlelt, mialatt Jackie suttogó társalgásba merült egy lóarcú, kék overallos fehér pasassal. A teremben kerek fekete asztalok álltak, körülöttük sötét ultravelúr padokkal, köztük pedig tucatszám álltak a díszes, lyuggatott falemezek. Minden egyes asztalt egy-egy kis fentről jövő fénysugár világított meg, amely a koromfeketére festett mennyezet sötétjéből csapott elő. Középen színpad állt, amit most fényesen megvilágítottak a sárga lengőkarokon csüngő munkalámpák; a színpad közepén cseresznyepiros, akusztikus dobfelszerelés terpeszkedett. Nem tudta pontosan, hogy miért, de megborzongott tőle; valami félig-élet féloldalas érzete csapta meg, mintha valami a látómezeje szélén felkerekedni készülődne…