— Bobby — mondta Jackie —, gyere, ismerkedj meg Jammerrel!
Bobby minden higgadtságát összeszedve keresztülvágott a széles, sötét szőnyegen, és szembenézett a hosszú arcú férfiveclass="underline" ritkuló, sötét haja volt, overallja alatt fehér estélyi inget viselt. Összehúzott szemekkel nézett Bobbyra, beesett arcát egynapos borosta árnyékolta.
— Szóval — szólalt meg — cowboy akarsz lenni?
Közben Bobby pólóját tanulmányozta, amitől Bobbynak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a pasas mindjárt kiröhögi.
— Jammer zsoké volt — magyarázta Jackie. — Sokak szerint csúcs. Nem igaz, Jammer?
— Így mondják — szerénykedett Jammer, és továbbra is Bobbyt nézte. — Jó rég volt már, Jackie. Hány órát töltöttél eddig, buliba kötve? — kérdezte Bobbytól.
Bobby elvörösödött.
— Hát, azt hiszem, egyet.
Jammer felhúzta bozontos szemöldökét.
— Valahol el kell kezdeni…
Elvigyorodott; apró, természetellenesen szabályos fogai voltak, s Bobbynak úgy rémlett, talán több is, mint kellene.
— Bobby — szólt közbe Jackie —, miért nem kérdezed meg Jammert arról a Wig nevű alakról, akiről a Finn mesélt neked?
Jammer a nőre pillantott, aztán Bobbyra.
— Te ismered a Finnt? Vagány létedre eléggé benne vagy a sűrűjében, he?
Kék, műanyag belégzőkészüléket húzott elő az oldalzsebéből, a bal orrlyukába illesztette, majd szippantott belőle, és zsebre vágta.
— Ludgate. A Wig. Finn beszélt a Wigről? Úgy látszik, kezd szenilis lenni.
Bobby nem értette, hogy ezzel mire célzott, de az idő nem tűnt alkalmasnak a kérdezősködésre.
— Nos — kockáztatta meg Bobby —, ez a Wig valahol földkörüli pályán él, és időnként cuccokat ad el a Finnek…
— Frankón? Ha engem kérdeztetek volna, csak azt tudtam volna mondani, hogy a Wig vagy halott, vagy habzik a szája. Dilisebb az, mint a szokásos cowboyaitok; tudod, mire gondolok… Lószar. Megnyekkent. Évek óta hírét se hallottam.
— Jammer — mondta Jackie —, azt hiszem, a legjobb lesz, ha Bobby elmondja neked az egész sztorit. Beauvoir ma délután idejön. Lesz hozzád pár kérdése, úgyhogy jobb, ha tudod, hogy állnak a dolgok…
Jammer ránézett a nőre.
— Nos, értem. Mr. Beauvoir most behajtja rajtam azt a szívességet, igaz?
— Nem beszélhetek a nevében — felelte Jackie —, de én erre tippelek. Biztonságos helyet kell keresnünk a Grófnak.
— Miféle Grófnak?
— Nekem — szólalt meg Bobby -; én vagyok az.
— Óriási! — jegyezte meg Jammer, a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül. — Na, gyertek hátra az irodába.
Bobby nem bírta levenni a szemét a cybertér-deckről, ami Jammer antik tölgyfa íróasztalának egyharmadát elfoglalta. Mattfekete, egyedi darab volt; márkajelzés sehol. Napi Kettőről és a behatolási kísérletről beszélt Jammernek, meg hogy milyen volt az a lány-érzet, és hogyan halt meg anyja a robbanásban; de közben állandóan a deck felé nyújtogatta a nyakát. A legcsúcsabb külsejű deck volt, amit valaha is látott, és eszébe jutott, hogy Jackie azt mondta, Jammer a maga idejében nagyon menő cowboy volt.
Amikor Bobby befejezte a mondókáját, Jammer visszahanyatlott a székébe.
— Nem akarod kipróbálni? — kérdezte. Fáradtnak tűnt a hangja.
— Kipróbálni?
— A decket. Azt hiszem, szeretnéd kipróbálni. Legalábbis úgy fészkelődsz azon a széken. Vagy a decket szeretnéd kipróbálni, vagy pisálnod kell, de nagyon.
— A francba, egen. Izé, szóval igen, köszi, szeretném…
— Miért is ne? Úgysem tudja senki se kiszúrni, hogy az te vagy, és nem én, nem igaz? És te, Jackie, miért ne csatlakoznál be vele együtt te is? Hogy sínen tartsd a fiút… — Jammer kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és két elektródakészletet szedett elő. — De ne csinálj semmit, rendben? Úgy értem, csak kerülj egyet, és nyomás vissza! Ne próbálj feltörni egyetlen bázist sem! Sáros vagyok egy szívességgel Beauvoirnak és Lucasnak, és úgy néz ki, hogy viszonzásképpen segítek nekik megvédeni téged…
Az egyik elektródakészletet Jackie-nek, a másikat Bobbynak nyújtotta.
— Rajta. El fogsz tőle sülni. Tízéves darab, de még most is szinte bármit képes lemosni. Az Automatic Jack nevű pofa rakta össze, egyenesen a szemétből. Valamikor ő volt Bobby Quine hardware-művésze. Ők ketten együtt égették le a Blue Lights-ot, de ez még azelőtt lehetett, hogy megszülettél…
Bobby már fel is illesztette az elektródáit; ránézett Jackie-re.
— Csatlakoztál már be párosan?
Bobby megrázta a fejét.
— Oké. Becsatlakozunk, de én a bal vállad mögött leszek. Ha azt mondom, lépj ki, akkor lépj ki! Ha bármi furát észlelnél, az azért van, mert én is veled vagyok, világos?
Bobby bólintott.
A nő a kalapja hátuljánál kikapcsolt két hosszú, ezüstfejű tűt, és leemelve a fejéről, az asztalra tette, Jammer deckje mellé. Az elektródákat áthúzta a narancsszínű selyem fejkendő felett, és az érintkezőket a homlokára simította.
— Gyerünk! — mondta.
Most és örökkön ott száguldottak; Jammer deckje nagyon magasan, a neon csúcsmagok felett lépett be, olyan adatkörnyezetbe, amit Bobby nem ismert. Hegymagasra tornyosuló, éles anyagtömörülés volt a cybertér nem-terében.
— Lassítsd le, Bobby — szólalt meg mögötte a semmiben Jackie mély és édes hangja.
— Jézus Krisztus, ez az izé csúszik!
— Egen, de fékezd le! Ha rohanunk, azzal nem érünk el semmit. Cirkálni akartál. Tarts bennünket idefent, és lassítsd le…
Bobby visszavette a sebességet, amíg lavírozásig le nem lassultak. Balra fordult, arra számítva, hogy megpillantja a nőt, de nem volt ott semmi.
— Itt vagyok — nyugtatta meg Jackie. — Ne aggódj…
— Ki volt az a Quine?
— Quine? Jammer valamelyik cowboy-ismerőse. Fénykorában ismerte valamennyit.
Bobby találomra bekanyarodott jobbra egy sarkon; simán elfordult a rács metszéspontjánál, tesztelve a deck érzékenységét. Elképesztő mértékű volt, semmihez sem fogható, amit korábban a cybertérben érzett.
— A szentséges faszát ennek a gépnek! Ehhez képest egy Ono-Sendai csak gyerekjáték…
— Pedig valószínűleg vannak benne O-S áramkörök. Jammer szerint azokat szokták volt használni. Vigyél bennünket egy kicsivel feljebb!
Erőfeszítés nélkül felemelkedtek, át a rácson, az adatok messzire távolodtak alattuk.
— Idefent nincs valami rohadt sok látnivaló — panaszkodott Bobby.
— Tévedés. Ha elég sokáig lógsz kinn az üres részekben, érdekes dolgokat láthatsz.