A mátrix szövedéke remegni látszott, pontosan az orruk előtt.
— Uhh, Jackie…
— Állj meg itt! Tartsd! Így, oké. Bízz bennem…
Valahol messze Bobby keze a szokatlan kiosztású billentyűzet felett matatott. Most feltartotta, s a cybertér egy része elmosódott, szürkés tejszínűvé változott.
— Mi a…
— Danbala ap monte! — szólalt meg a hang, és Bobby vér ízét érezte a szájában. Danbala lovagol a nőn. Bobby valahogy tudta, mit jelentenek a szavak, de a hang vasként dörgött a fejében. A tejszerű szövedék kettévált, megdagadni látszott, s két duzzadó, szürke folttá alakult.
— Legba — mondta Jackie —, Legba és Ougou Feray, a háború istene, Ougou Papa! St. Jacques Majeur! Viv la Vyéj!
Vaskemény nevetés töltötte be a mátrixot, s keresztülfűrészelte Bobby fejét.
— Map kite tout mizé ak tout giyon — szólalt meg egy másik hang; folyékony volt és hideg, akár a higany.
— Nézd, Papa, visszajött ide, hogy ellökje magától a balszerencséjét!
És a másik hang is felnevetett, és Bobby csak nehezen küzdötte le a rátörő hisztéria tiszta hullámát, amikor az ezüstös nevetés átbuborékolt rajta.
— Balszerencsés lenne Danbala lova? — mennydörgött Ougou Feray érces hangja, és Bobbynak egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy alakot lát villódzni a szürke ködben.
A hang szörnyű nevetése ismét felharsant.
— Úgy ám! Úgy ám! De ő ezt nem tudja! Ő nem az én lovam, nem bizony, különben kikúrálnám a szerencséjét!
Bobby sírni akart, meghalni, akármit, csak elmenekülhessen a hangok elől, a teljesen lehetetlen szél elől, ami most fújni kezdett a szürke résekből; forró, nyirkos szél volt, s olyan dolgok szagát hozta, amiket Bobby nem bírt azonosítani.
— És a Szűz dicshimnuszát zengi! Halld szavamat, húgocskám! La Vyéj nagyon közel jár!
— Igen — szólt a másik —, most az én tartományomon vonul át, az enyémen, aki az ösvények és az országutak ura vagyok.
— De én, Ougou Feray, mondom neked, hogy ellenségeid szintén a közelben ólálkodnak! Eredj a kapuhoz, húgom, és légy óvatos!
És ekkor a szürke területek kifakultak, elsorvadtak, összezsugorodtak…
— Lépjünk ki — szólalt meg Jackie kicsiny és távoli hangja. Aztán hozzátette:
— Lucas meghalt.
Jammer egy palack skót whiskyt vett elő a fiókjából, és egy műanyag whiskyspohárba hat centit töltött ki a folyadékból, szinte komikus óvatossággal.
— Szarul nézel ki — mondta Jackie-nek, s Bobbyt meglepte a férfi hangjából kicsendülő gyengédség. Már jó tíz perce volt, hogy kicsatlakoztak, és még egyikük sem szólt egy szót sem. Jackie összeroppantnak látszott, és az alsó ajkát harapdálta állandóan. Jammer szomorúnak vagy bosszúsnak látszott — Bobby nem tudta eldönteni, melyiknek.
— Miért mondtad azt, hogy Lucas meghalt? — kérdezte merészen Bobby, mert már úgy tetszett, hogy a Jammer szűk irodájában felgyülemlő csend szinte fojtogatja őket.
Jackie odanézett, de szemei nem fókuszáltak Bobbyra.
— Nem így jöttek volna hozzám, ha Lucas még él — felelte. — Vannak szerződések, egyezmények. Először mindig Legbát szólítják, de neki Danbalával kellett volna jönnie. Az ő személyisége attól a zálogtól függ, amivel megtestesül. Lucas biztosan halott…
Jammer az asztalon keresztül eléje tolta a whiskyvel töltött poharat, de Jackie megrázta a fejét; az elektródakészlet krómos-fekete nylonszálai még mindig a homlokán libegtek. A férfi felháborodott arcot vágott, visszahúzta a poharat, és felhajtotta maga.
— Mennyi baromság! A dolgoknak sokkal több értelmük volt, mielőtt a magadfajták piszkálni kezdték őket!
— Ezeket nem mi hoztuk ide, Jammer — mondta Jackie. — Ezek már ott voltak, és ránk találtak, mert mi megértettük őket!
— Ez is ugyanakkora ökörség — mondta fáradtan Jammer. — Bármik is legyenek, bárhonnan is jöttek, egyszerűen csak felöltötték azt az alakot, amit egy csomó eszement boxos mindenáron látni akart! Tudsz követni? Az nem létezik, hogy odakinn lenne bármi, amihez ezen a rohadt bozót-haitin kellene gagyogni! Ti meg az egész vudu-szekta csak azokat láttátok, meg az általuk kreált jeleneteket; és Beauvoir meg Lucas meg a többi „elsősorban üzletember”. És az az istenverte dolog érti az üzletelés módját! Mindez természetes!
Jó szorosan visszacsavarta a palack kupakját, és visszatette a fiókba.
— Tudod, édes, lehet, hogy ez csak egy nagyon nagy valaki, akinek sok gorillája van a rácson, és csak meghintáztatnak egy kicsit. Kivetítik elétek azokat a dolgokat, a sok szart… És tudod, hogy ez lehetséges, igaz? Igaz, Jackie?
— Szó sincs róla — jelentette ki hideg, nyugodt hangon Jackie. — De amennyit tudok róla, azt nem tudom megmagyarázni.
Jammer előhúzott egy fekete plasztikdobozt a zsebéből, és borotválkozni kezdett.
— Hát persze — dünnyögte. A borotva az állkapcsa mentén zümmögött. — Én a cybertérben éltem nyolc éven át, stimmt? Nos, hát elég jól tudom, hogy semmi sem volt odakint, akkor még legalábbis… Mindegy. Akarod, hogy felhívjam Lucast, hogy így vagy úgy, de megnyugodj? Megvan neked a Rolls-ának a száma?
— Nem — felelte Jackie —, ne fáradj. Legjobb, ha ledőlünk, amíg meg nem jön Beauvoir.
Felállt, lehúzta az elektródákat, és felvette a kalapját.
— Megyek és lefekszem, megpróbálok aludni. Vigyázz Bobbyra…
A nő ezzel megfordult és kiment az iroda ajtaján. Alvajáróként mozgott, mintha elhagyta volna minden ereje.
— Csodálatos — morogta Jammer, végigfuttatva a borotvát a felső ajkán. — Kérsz egy italt? — kérdezte Bobbytól.
— Hát, kissé korai lenne ilyenkor… — dadogta Bobby.
— Neked talán korai. — Jammer visszatette a borotvát a zsebébe. Az ajtó becsukódott Jackie mögött. A férfi kissé előrehajolt: — Hogy néznek ki, kölyök? Ki tudtad venni?
— Csak szürkeséget láttam, azt is elmosódva…
Jammer csalódottnak tűnt. Ismét visszazökkent a székébe.
— Azt hiszem, nem láthatjuk tisztán őket, hacsak nem vagyunk mi is annak az izének a részei. — Ujjaival a szék karfáján dobolt. — Gondolod, hogy valódiak?
— Hát, nem szívesen piszkálnék meg egyet sem…
Jammer ránézett.
— Nem? Nos, még meglehet, hogy ügyesebb vagy, mint amilyennek látszol. Én sem akarnék megpiszkálni egyet sem. Kiszálltam a ringből, mielőtt még kezdtek volna feltünedezni…
— És maga mit gondol, micsodák?
— Á! Egyre ravaszabb leszel… Nos, fogalmam sincs. Ahogy mondtam volt, azt nem tudom lenyelni, hogy egy csomó haiti vudu-istenséggel állunk szemben, de ki tudja? — Összevonta a szemöldökét. — Az is lehet, hogy vírusprogramok, amelyek elszabadultak a mátrixban, sokszorozódtak, és egyre ügyesebbek lettek… Bár ez eléggé ijesztő lenne; a Turing emberei biztos eltusolnák. De az is lehet, hogy a MI-k megtalálták a módját, hogyan válasszanak le magukról részeket, amik aztán bekerülnek a mátrixba. Ettől a Turing a falnak menne. Ismertem egy tibeti pofát, aki hardware-módosításokat csinált a zsokéknak; ő azt állította, hogy ezek a dolgok tulpák.
Bobby pislogott.
— A tulpa — magyarázta Jammer — egyfajta gondolati forma. Babona. Vannak olyan nehézsúlyú pasik, akik arra is képesek, hogy a negatív energiáikat leválasszák magukról, és szellemet alkossanak belőle — vont vállat. — Lószar ez is, akárcsak Jackie vudu fickói.
— Hát… nekem úgy tűnik, hogy Lucas és Beauvoir és a többiek mind marha komolyan megjátsszák, hogy ez a valóság, és nem csak valami komédia.