Napi Kettő nem volt ott Leonnál.
Senki nem volt ott, leszámítva magát Leont, aki egy görbe gemkapocs segítségével éppen egy falképernyő konverterének belső titkait kutatta.
— Miért nem sóz oda annak a szarnak egy kalapáccsal, amíg be nem indul? — kérdezte Bobby. — Az is használna ugyanennyit.
Leon felnézett a konverterről. Korát nehéz lett volna megítélni; a negyvenes éveit taposhatta. Úgy tűnt, semmilyen fajba sem sorolható, hacsak nem egy olyanba, amelyhez rajta kívül más nem tartozik. Vonásait túlnőtt arccsontok torzították el, fején mattfekete sörény göndörödött. Itt az alagsorban kalózklubot vezetett, ami az elmúlt két év során az egyetlen biztos pont volt Bobby életében.
Leon unottan, rezzenéstelen szemekkel bámult Bobbyra. Pupilláinak gyöngyházszín-szürkéjébe áttetsző sárgászöld árnyalat vegyült. Szemei Bobbyban osztrigákat és körömlakkot idéztek fel, s e két dologra szemekkel kapcsolatosan nem túl szívesen gondolt. Amolyan bárszékkárpit-színű szemek voltak.
— Csak azt akartam mondani, hogy az ilyen szarságokat hiába bökdösi, attól nem javulnak meg — tette hozzá Bobby feszengve. Leon megcsóválta a fejét, és folytatta a feltárást. Az emberek szívesen fizettek, hogy bekerülhessenek a klubjába, mert Leon filmekkel kalózkodott, szimstim-adásokat csapolt meg, és még sok egyéb olyan dologban utazott, amihez a barrytowniak másképp nem juthattak hozzá. Hátul kötötték az üzleteket, s egy kis „alamizsna” fejében még ital is került, jobbára tiszta, némi szintetikus narancslöttyel hígított, ohiói kerítésszaggató pálinka, amit Leon hordószámra mért ki szomjas vendégeinek.
— Öö, mondja csak, Leon — fogott bele újra Bobby —, nem látta Napi Kettőt mostanában?
A szörnyű szemek ismét odafordultak, és rászegeződtek, túlságosan is sokáig.
— Nem.
— Esetleg tegnap éjjel?
— Nem.
— És tegnapelőtt éjszaka?
— Nem.
— Aha. Oké, kösz. — Oktalanság lett volna Leont felbosszantani. Számos érv szólt amellett, hogy ne tegyen ilyesmit. Bobby körülnézett a széles, félhomályos teremben, szemügyre vette a szimstim-egységeket és a sötét filmképernyőket. A klub egy félig lakó—, félig ipari célokra felosztott, magányosok által lakott épülettömb alagsorában kapott helyet. Elsőrangú hangszigeteléssel bírt: csak a benti zenét lehetett hallani, azt is alig. Sok éjjel támolygott már ki Leon klubjából, zajtól és tablettáktól zúgó fejjel, bele a csend varázslatos űrjébe; a Nagy Játszótéren át hazáig vezető úton végig csengett a füle.
Most még úgy egy órányi ideje volt addig, amíg majd az első Barbárok szállingózni kezdenek. A Barbárok megérkezte előtt a rájuk váró seftesek sem mutatkoztak; ez utóbbiak főleg a Lakótelep feketéi közül kerültek ki, de akadt köztük több fehér fickó is, a Cityből vagy más külvárosból. Egy ücsörgő, várakozó seftes önmagáról állított volna ki igen negatív bizonyítványt, hiszen ez azt jelentette, hogy semmi jó buliba nem sikerült beszállnia. Egy belevaló seftelő semmi szín alatt nem lógott volna Leonnál pusztán azért, mert ott annyira jó. Ez inkább a sok szemét sipistára és ócska deckekkel felszerelkezett, japán jégtörő-filmeket leső amatőrökre volt jellemző…
De Napi Kettő nem ilyen, morfondírozott magában, a betonlépcsőkön kaptatva. Napi Kettő úton volt; kívül a Lakótelepen, Barrytownon, s Leon klubján. Úton volt a City felé, vagy tán Párizsba, esetleg Chibába. Az Ono-Sendai a gerincének ütődött, s erről eszébe jutott, hogy Napi Kettő jégtörőkazettája még mindig benne van. Senkinek nem kívánt magyarázkodni róla. Egy újonnan felhúzott bódé mellett vitt el az útja. Tükröző falába kis plasztikablakot vágtak, mögötte az Asahi Shimbun New York-i kiadásának faxváltozata görgött: kormányválság valahol Afrikában, orosz hírek a Marsról…
Az a napszak volt, amikor minden nagyon tisztán látszik, még az utcák legapróbb és legmesszibb részletei is. Bár már majdnem teljesen besötétedett, mégis mintha szemet élesítő vízrétegen át látta volna a betongödrökbe szorított fák elfeketült ágain fakadó zöld rügyeket, s jó háztömbnyire onnét egy lány csizmáján az acél villanását. Megfordult és felbámult a Lakótelepre. Egész emeletek burkolództak ott örökös sötétségbe; elhagyták már őket a lakóik, vagy csak elsötétítették az ablakokat? Mit csinálhatnak odabenn?
Egyszer meg kéne kérdeznem erről Napi Kettőt, gondolta.
A bódé Coke-órájára pillantott; anyjának ezidőtájt már vissza kellett érkeznie Bostonból, különben még lemaradna a kedvenc sorozatairól. Új lyukak a fejébe; az öreglány persze amúgy is bolond. Semmi baja sem volt a szülés után beépített aljzatának, mégis évekig statikus zavarokról, a felbontás hibáiról és érzékszervi átszivárgásról nyavalygott. Aztán végül fogta a pénzét és elment Bostonba valami vacak pótbeültetésre. Olyan helyre, ahol az embert még előjegyzésbe sem veszik; csak besétál a műtétre, azok meg egyszerűen belenyomják az aljzatot a fejébe… Jól ismerte anyja szokásait. Ilyenkor rendesen egy becsomagolt palackot szorongatva esett be az ajtón, s amúgy kabátostul a Hitachihoz sietett, hogy becsatlakozzék és hat kemény órán át csak mossa-mossa az agyát azokkal a szappanoperákkal… Ezalatt mit sem látva meredt a semmibe, s csak magában fecsegett, egy-egy jobb epizód alkalmával. Úgy húszpercenként az üveg is az eszébe jutott: ekkor aprót, nőieset kortyintott belőle.
Amióta Bobby az eszét tudta, az anyja mindig is ilyen volt. Fokozatosan egyre mélyebbre merült féltucatnyi szintetikus életébe, a szimstim fantáziasorozatokba, amikkel Bobbynak is telebeszélte a fejét kicsi kora óta. Bobbyt még most is sokszor hatalmába kerítette a hátborzongató érzés, hogy ezek az anyja által annyit emlegetett figurák tulajdonképpen a rokonaik; csupa gazdag és csinos nagynéni és nagybácsi, akik egy napon akár be is kopoghatnának, ha ő nem lenne ennyire pitiáner. Talán mindez igaz is valamennyire, tűnődött el; hiszen anyja a terhesség alatt is végig becsatlakozott abba a szemétbe; azt mondta, muszáj volt. Így ő, a belül gömbölyödő magzat-Newmark is ezer órányi dózist kapott a „Fontos emberek”-ből és az „Atlantá”-ból. De az, hogy ott gömbölyödött Marsha Newmark hasában, kellemetlen és émelyítő gondolat volt. Kiverte tőle az izzadság.
Marsha-mama. Csak úgy tavaly tájékán értette meg Bobby eléggé — ahogyan most látta — a világot ahhoz, hogy elcsodálkozzon rajta, hogyan siklott ennyire félre anyjának élete, a palackkal és a társaságot jelentő kábel-szellemekkel együtt. Néhanapján, mikor olyan hangulatban volt, és elégszer húzta már meg az üveget, anyja megpróbált az apjáról mesélni neki. Négyéves korától tisztában volt vele, hogy csupa zagyvaság az egész, mivel a részletek minden alkalommal megváltoztak; de évekig élvezettel merült el bennük.
Néhány háztömbnyire nyugatra Leon klubjától egy rakodórámpához ért, amelyet az utcától egy frissen mázolt kék szemeteskonténer választott el; a horpadt, rücskös acélfelületen még csillogott a festék. A rakodó felett halogén fénycső himbálózott. Bobby kinézett magának egy kényelmes betonszegélyt, s vigyázva, nehogy megnyomja az Ono-Sendait, letelepedett. Van, amikor muszáj várni; erre is Napi Kettő tanította.
A konténer csordultig volt a legkülönfélébb ipari hulladékokkal. Barrytownban is akadtak féllegális gyárosok, akik a hírolvasók által előszeretettel emlegetett „árnyékgazdaság” részét képezték. Nem mintha Bobbyt valaha is lekötötték volna a hírműsorok. Az üzlet számított és csak az üzlet…
A halogénizzó körül lepkék járták kusza keringőjüket. Bobby meghökkenve vette észre, hogy három kissrác — a legidősebb talán ha tíz éves lehetett — mássza meg a konténer kék falát, egy darab piszkosfehér nylonkötél és egy csáklyává előléptetett egykori ruhafogas segítségével. Mikor az utolsó is feljutott, a kötelet fürgén felhúzták maguk mögött. A hulladéksalátából reccsenések, zizzenések szűrődtek ki.