29. DOBOZKÉSZÍTŐ
A csomózott kötél sehogyan sem akart véget érni. Néha beszögellésekhez, alagút-elágazásokhoz értek; ilyen helyeken a kötél egy keresztmerevítő köré tekeredett, vagy átlátszó epoxicsomóval a falra tapadt. A levegő áporodott maradt, de lehűlt. Egy hengeres kamrában ahol az akna kiszélesedve háromfelé ágazott, megpihentek. Marly elkérte Jonestól a lapos kis munkalámpát, amit a fiú egy szürke, rugalmas szíjjal a homlokára erősítve hordott. Piros űrruhája kesztyűjébe fogva Marly végigpásztázta vele a kamra falát. A felszínébe mikroszkopikus finomságú vonalakkal holmi mintákat véstek…
— Tegye fel a sisakját — tanácsolta Jones. — A maga lámpája jobb az enyémnél…
Marly elborzadt.
— Nem — felelte, és visszaadta a fiúnak a lámpát. — Légy szíves, segíts ezt leszedni!
Kesztyűjével az űrruha nehéz mellpáncéljára bökött. A tükörburás sisak az űrruha derekához volt kapcsolva egy krómkarabinerrel.
— Jobb lesz, ha megtartja — figyelmeztette Jones. — A Helyen ez az egyetlen darab. Nekem van egy, ott, ahol aludni szoktam, de nincs hozzá levegőm. A Wig palackjai nem illenek össze az én párologtatómmal, és az űrruhája is csupa lyuk…
Vállat vont.
— Nem, kérlek! — mondta Marly, és az űrruha derekának csatjával küszködött. Látta, hogy Rez ott elcsavart valamit. — Nem bírom elviselni…
Jones félig felhúzódzkodott a kötélen, és csinált valamit, amit Marly nem látott. Kattanás hallatszott.
— Nyújtsa ki a karját a feje fölé — mondta a fiú.
Marly esetlenül mozgott, de végre szabadon lebeghetett. Még mindig azt a fekete farmert és az a fehér selyemblúzt viselte, amit az Alain-nal való utolsó találkozásukkor. Jones az üres piros űrruhát egy másik karabinergyűrűvel, derekánál fogva a kötélhez erősítette. Aztán kibontotta Marly degeszre tömött táskáját.
— Ez kell magának? Úgy értem, viszi magával? Itt is hagyhatjuk, majd felszedjük visszafelé…
— Nem — mondta Marly — Elviszem. Add ide…
Marly a könyökébe szorította a kötelet, és kapkodva kinyitotta a táskát. A dzsekije kilebegett, de az egyik csizmája is. A csizmát visszaterelte a táskába, aztán tekeregve magára rángatta a dzsekit.
— Ez aztán szép kis dugesz — jegyezte meg Jones.
— Kérlek, siessünk — sürgette a nő.
— Már közel vagyunk — nyugtatta meg a fiú, s lámpája fényét a kötélre vetítette, hogy Marly is lássa, merre tűnik el az egyenlő oldalú háromszög-elágazás egyik nyílásában.
— Itt a vége — jelentette Jones —, szó szerint értve.
Megpaskolta a krómozott gyűrűscsavart, amihez tengerészcsomóval kötötték hozzá a kötelet. A fiú hangja visszhangot verve felszállt, magasan föléjük, mígnem Marly úgy hitte, más hangok suttognak a gyűrűző visszhang mögött.
— Ide kell majd nekünk egy kis fény — mondta a fiú, s keresztülrúgva magát az aknán, elkapott egy szürke fémből készült, koporsószerű tárgyat, ami a túloldalból állt ki. Kinyitotta. Marly figyelte a munkalámpa éles fénykörében mozgó kezét: a fiú ujjai vékonyak és finomak voltak, de a körmei kicsik és csorbák, gyászkeretesek. Jobb keze fején kékkel tetovált CJ betűk látszottak. Amolyan saját készítésű tetoválás volt, ami a börtönökben szokásos… A fiú most nehéz, szigetelt drótot húzott elő. Belekukkantott a dobozba, aztán a drótot egy réz D-csatlakozó mögé szorította.
Az elől terjengő sötétséget fehér fényfolyam mosta el.
— Több energiához jutunk, mint amennyire valójában szükségünk van — mondta a fiú, s hangjából kicsendült valami, ami leginkább háztulajdonosi büszkeséghez hasonlított. — A napelemtáblák még mind működnek, és mainframe-gépek ellátására tervezték őket… Na jöjjön, asszonyom, meglátogatjuk a művészt, akiért ilyen messzire fáradt…
Jones ellökte magát, és kecsesen, akár egy úszó, átsiklott a nyíláson a fénybe. Az ezernyi lebegő holmi közé. Marly látta, hogy a fiú viseltes cipőjének piros műanyagtalpát már sokszor megfoltozták valami fehér, szilíciumos tömítőanyaggal.
Aztán ő is követte, elfeledve a félelmeit, az émelygést és az állandó hányingert, és odaért.
És megértette.
— Istenem — mondta.
— Nem hinném — kiáltotta Jones. — Inkább az öreg Wigé lehet. Kár, hogy nem épp most csinálja. Az még látványosabb…
Marly arcától tíz centiméterre elcsusszant valami. Egy cifra ezüstkanál, precízen kettéfűrészelve, az egyik végétől a másikig.
Marlynak fogalma sem volt róla, mennyi ideje lehetett ott, amikor a képernyő villogva kigyulladt. Órákig, percekig… Bár még gyengén ment neki, megtanult a kamrában közlekedni, elrúgni magát a kupola homorulatáról, ahogy Jones csinálta. Akárcsak Jones, Marly is a szerkezet ízelt, összehajtogatott karjain kötött ki, átfordult és megtapadt rajtuk, a kavargó hulladékot figyelve. A szerkezet fémötvözetű törzséből tucatnyi kar, harapófogóban végződő manipulátor, villáskulcs, kés, parányi körfűrész és fogorvosi fúró meredezett. A gép valaha egy szervizrobot lehetett, amolyan ember nélküli, félautonóm készülék, amilyet Marly a külső határokról szóló gyerekkori videókból ismert. De ez egy kupola csúcsába volt erősítve, oldalai beleolvadtak a Hely anyagába, és a környékén csak úgy tekeregtek a belecsatlakozó kábelek és optikai vezetékek százai. A sok közül két karja ki volt nyújtva; mindkettő finom erővisszacsatolásos készülékekben végződött. A puha párnák bölcsőjében egy félkész doboz feküdt.
Marly tágranyílt szemekkel nézte a számtalan elviharzó tárgyat. Sárguló gyermekkesztyű; holmi elillant parfüm üvegének fazettás dugasza; kar nélküli baba, francia porcelánfejjel; vastag, aranyozott töltőtoll; tökéletes deszkalap négyszögletes szeletei; selyem nyakravaló gyűrött, piros-zöld kígyója… A kavargó tárgyak végtelen, lassú hömpölygése…
Jones keresztülbucskázott a néma viharon, felkacagott, és elkapott egy ragasztópisztolyban végződő kart.
— Mindig nevetnem kell, ha látom. De a dobozoktól mindig szomorú leszek.
— Igen — értett egyet Marly —, azoktól én is mindig elszomorodom. De különböző szomorúságok vannak…
— Úgy bizony — vigyorgott a fiú. — Egyébként nem lehet elindítani sehogy sem. Azt hiszem, a szellemtől indul meg, vagy legalábbis az öreg Wig ezt mondja. Sokszor ki szokott jönni ide. Azt hiszem, itt a hangokat is erősebben hallja. Bár az utóbbi időben úgy látszik mindenütt beszélnek hozzá, akárhol legyen is.
Marly a manipulátorok sűrűjén keresztül a fiúra nézett. Jones nagyon piszkos és nagyon fiatal volt, barna fürtjei alatt nagy, kék szemekkel. Mocskos, szürke, cipzáras munkaruhát viselt, gallérja fénylett a zsíros piszoktól.
— Bolond vagy — mondta neki Marly, szinte csodálkozva saját hangján. — Tisztára bolond vagy, hogy itt maradsz…
A fiú nevetett.
— Wigan hülyébb, mint egy zsák poloska. De én nem.
Marly elmosolyodott.
— Nem, te bolond vagy. Én is az vagyok…
— Hahó! — mondta a fiú, Marly mögé nézve. — Hát ez? A Wig egyik lelkifröccse lesz; ettől se szabadulunk meg, amíg le nem csapom a villanyt…
Marly hátrafordította a fejét, és a kupola görbületére ívesen felragasztott hatalmas, szögletes képernyőn átlós, színes villódzást látott. A képernyőt egy pillanatra eltakarta egy áthaladó próbababa, és aztán Josef Virek arca töltötte be. Lágy fényű kék szeme csillogott a kerek szemüveg mögött.