— Rudyval mi van?
Conroy arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Aztán azt mondta:
— Oakey a monitorokról megtudta, amit akart. Aztán tudomást szereztünk a lányról.
Turnernek megfájdult a háta. A fegyvertok szíja belevágódott a mellkasába.
Nem érzek semmit, gondolta, nem érzek semmit, egyáltalán…
— Lenne egy kérdésem magához, Turner. Sőt, egész csomó lenne. De a fő kérdésem: mi az istent keres maga ott?
— Hallottam róla, mennyire menő ez a bár, Conroy.
— Egen. Felettébb exkluzív. Annyira, hogy két ajtónállómat ki kellett csinálnia, hogy bejuthasson. A boxosok és a punkok tudták, hogy jön, Turner. Különben miért engedték volna be?
— Erre magától kell rájönnie, Connie. Mostanában amúgy is sok mindenhez hozzájut…
Conroy közelebb hajolt saját kamerájához.
— Azt meghiszem! Virek emberei hónapokig járták a Sprawlt, egy pletyka nyomában. Valami cowboy-fecsegés volt holmi szabadon keringő kísérleti biosoftról. Az emberei végül a Finnre koncentráltak, de felbukkant egy másik csapat, a Maas-féle. Nyilvánvalóan amiatt a dolog miatt jöttek ők is. Így hát Virek csoportja visszakozott, és figyelte a Maas-fiúkat, és azok elkezdték irtani a népeket. Ezért a Virek-csapat felszedte a boxosokat, meg a kis Bobbyt, és mindent. Amikor elmondtam nekik, hogy rájöttem: maga errefelé tart, mindent kiterítettek nekem. Amikor megláttam, hová mennek, felbéreltem pár bivalyt, hogy tartsák itt őket, amíg kerítek valaki megbízható pofát, akit beküldhetek utánuk…
— Azokat a kokósokat odakint? — mosolyodott el Turner. — A maga vonata elment, Conroy. Senkitől nem várhat profi segítséget, vagy igen? Valaki már pedzi, hogy maga kettős bulit csinált, és azt is, hogy odakint egy csomó profi meghalt. Maradnak a röhejes frizurájú seggfejek… A profik már mind tudják, hogy a Hosaka rászállt magára, nemde, Conroy? Mindannyian tudják, hogy mit csinált… — Turner vigyorgott, s szeme sarkából látta, hogy a szmokingos férfi szintén mosolyog, vékony szájjal, kukoricaszemekhez hasonló, szép, fehér fogakkal.
— Az a ringyó Slide! — morogta Conroy. — Már a fúrószigeten ki kellett volna nyírnom. Benyomult valahova, és kíváncsiskodni kezdett. Nemigen hiszem, hogy nagyon ráállt volna, de bizonyos körökben nagy visszhangot sikerült keltenie… Akárhogy is, egen, maga jól látja a dolgokat. De ez egy fikarcnyit sem segít magán. Most már nem. Virek a lányt akarja. Az embereit leállította a másik ügyről, és most én is neki hajtom a kereket. Pénz, Turner. Annyi a pénz, mint egy mamutcégben!
Turner az arcra bámult, felidézve Conroyt a dzsungelszálló bárjában. Aztán később, amikor Los Angelesben a vállalati disszidálás titkos gazdaságtanát fejtegette neki.
— Helló, Connie — mondta Turner. — Ismerem magát, nem igaz?
Conroy elmosolyodott.
— De még mennyire, bébi!
— És már tudom is, mi van a tarsolyában. Magának a lány kell.
— Úgy van.
— Na és a risztelés, Connie? Tudja, hogy én csak felesben játszom, stimmt?
— Hé — mondta Conroy —, ez hatalmas dohány. Másképp sosem jutnék hozzá…
Turner a férfi képére meredt.
— Nos — mosolygott tovább Conroy —, mit válaszol?
Jammer ekkor kinyúlt, és kihúzta a telefon kábelét a fali csatlakozóból.
— Az időzítés rendkívül fontos — magyarázta, és a földre ejtette a csatlakozót. — Ha beszól neki, ő azonnal lép. Ezzel nyertünk egy kis időt. Újabb hívással fog próbálkozni, hogy megtudja, hogyan döntött.
— Honnan a francból tudta, mit készülök mondani?
— Mert én sok embert láttam már; kurva sokat, túlságosan is sokat. Különösen sok olyat láttam, mint maga. Magának az arcára volt írva, miszter, hogy a következő pillanatban azt mondja neki, hogy dögöljön meg… — Jammer feltápászkodott az irodaszékben, s elfintorodott, ahogy a keze megmozdult a törlőkendő alatt. — Ki ez a Slide, akiről a pasas beszélt? Egy zsoké?
— Jaylene Slide. Los Angeles. Nagyágyú.
— Ő térítette el Bobbyt — mondta Jammer. — Rohadtul közel lehet a maga telefonos haverjához…
— Lehet, hogy nem is tud róla.
— Lássuk, mit tudunk tenni… Hozza ide a fiút!
31. HANGOK
— Az lesz a legjobb, ha megkeresem az öreg Wiget — mondta Jones.
Marly megbűvölten nézte a mozgó manipulátorokat. Lenyűgözte, ahogy tapogattak, turkáltak a keringő tárgyak között. Maguk is hozzájárultak az örvénylő áradathoz, ahogy megragadtak és elengedtek egy-egy tárgyat, s azok elpörögtek, másoknak ütődtek, másfelé sodródtak tovább. A folyamat lágyan, lassan, állhatatosan kavargott.
— Az lesz a legjobb — ismételte Jones.
— Micsoda?
— Ha megkeresem Wiget. Még a végén felizgatja magát, ha betoppannak a főnöke emberei. Tudja, nem venném a szívemre, ha kárt tenne magában.
A fiú zavarban volt, szinte feszengett.
— Rendben — felelte Marly. — Én jól érzem itt magam, inkább ezt nézem.
Eszébe jutott a Wig tébolyult szeme, s az eszelősség, amit Marly hullámokban érzett leszakadni róla. Eszébe jutott az az ocsmány ravaszság, amit akkor érzett, amikor meghallotta a hangját a Sweet Jane rádiójában. Vajon Jones miért mutat ekkora törődést iránta? De aztán belegondolt, milyen lehet az élet a Helyen, a Tessier-Ashpool halott magrendszerében. Bármi, ami emberi, ami eleven, az itt mind nagyon értékesnek tűnhet…
— Igazad van — mondta végül a fiúnak. — Menj, és keresd meg!
A fiú idegesen elmosolyodott, és elrúgta magát, a nyílás felé bucskázva, ahonnét a kötél kiindult.
— Visszajövök magáért — ígérte elmenőben. — Tudom, hol hagytuk a maga űrruháját…
A tornyocska zümmögve előre-hátra forgott, a manipulátorok cikázva végezték az új versen az utolsó simításokat.
Marly később sem tudta soha biztosan megmondani, hogy valódiak voltak-e a hangok, de végül is úgy érezte, hogy azoknak a helyzeteknek a részét képezik, amelyekben a „valódi” teljesen más fogalommá lesz.
Levette a dzsekijét, mert úgy tűnt, a kupola alatti levegő felmelegedett; mintha a karok szakadatlan mozgása hőt fejlesztene. A dzsekit a táskával együtt egy keresztmerevítőhöz kapcsolta, a prédikátor-képernyő mellett. A doboz most már majdnem teljesen elkészült, gondolta, bár a szerkezet párnázott karmai olyan sebesen mozogtak, hogy bajosan lehetett látni… Váratlanul ott lebegett szabadon, egyik oldaláról a másikra fordult, és Marly ösztönösen odaugrott, elkapta, és félreimbolygott zsákmányával a villogó karok elől. Mivel képtelen volt lefékezni magát, nekivágódott a kupola túlsó falának; lehorzsolta a vállát és a blúza is elszakadt. Szédelegve lebegett odébb, a dobozt dajkálva. A négyszögletes ablakon bekukucskálva, megbarnult, régi térképek és foltos tükrök kollázsát látta. A térképek tengereit kivágták, s kilátszottak alóluk a kopottas tükrök: a dobozban szárazföldek úsztak a mocskos ezüstön… Marly épp idejében pillantott fel, hogy lássa, amint egy csillogó kar megmarkolja brüsszeli dzsekije lebegő ujját. A következő áldozat a fél méterrel hátrébb kecsesen bukfencező táskája lett, amit egy optikai érzékelővel és egy sima fogókarral felszerelt manipulátor ragadott el.
Marly nézte, ahogy a holmija belemerül a karok fáradhatatlan táncába. Percek múltán a dzseki ismét előkavargott. Úgy tűnt, gondosan kimért négyzeteket és téglalapokat vágtak ki belőle, és Marly azon kapta magát, hogy nevet. Eleresztette a kezében tartott dobozt.