— Hogy kerülsz ide?
— Jammer. Ő tudta. A deckje megtalált téged, amikor elkaptál, még korábban.
Valami nagyot látott, hatalmasat… Nem bírt rá visszaemlékezni…
— Turner küldött. Conroy. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy Conroy tette. Te Conroyt akarod…
Hallotta a hangját, de teljesen idegennek tűnt. Valahol volt, aztán visszatért, és most itt van Jaylene Slide vázlatos neonrajzában. Visszafelé látta a nagy dolgot, ami beszippantotta őket; változni és kavarogni látszott, rettenetes méretű tömbjei forogtak, összeolvadtak, új alakzatba rendeződtek, az egész körvonala megváltozott…
— Conroy — ismételte a nő. A szexis firka a video-ablaknak támaszkodott; tartásán kimerültség, sőt, unalom érződött. — Sejtettem.
A videokép kifehéredett, majd valami ódon épületek fotójává állt össze.
— Park Avenue. Ott van fenn az összes európaival, és valami új tervet kotyvasztanak. — A nő felsóhajtott. — Azt hiszi, biztonságban van, látod? Eltaposta Ramirezt, mint egy poloskát, a pofámba hazudott, elrepült New Yorkba az új melójához, és azt hiszi, biztonságban van…
A figura megmozdult, és a kép ismét váltott. Most a fehér hajú férfi arcát mutatta, akivel Bobby a nagy pasast beszélni látta Jammer telefonján.
Lehallgatta a vonalait, villant át Bobby agyán.
— Vagy nem — mondta Conroy, ahogy az audio is bejött. — Akárhogyan is, de elkaptuk a csajt. Semmi gond.
Fáradt lehet, gondolta Bobby, de uralkodik magán. Kemény. Akár Turner.
— Figyellek, Conroy — dorombolta Slide. — Az én drága Bunny barátom beköpött nekem. Nem egyedül ti vagytok talpon a Park Avenue-n ma éjjel…
— Nem — mondta épp Conroy. — Holnapra le tudjuk szállítani magának a csajt Stockholmba. Egészen biztosan.
Belemosolygott a kamerába.
— Öld meg, Bunny! — sziszegte a nő. — Öld meg mindet! Verd szét az egész rohadt szintet, és az alatta levőt is. Most!
— Rendben van — mondta Conroy. Ekkor valami történt, valami, ami megrázta a kamerát és eltorzította a képét. — Mi ez? — kérdezte teljesen más hangon; aztán a képernyő üressé vélt.
— Dögölj meg, geciláda! — sziszegte a nő.
És Bobbyt valami visszarántotta a sötétségbe…
33. ÖRVÉNY ÉS PUSZTULÁS
Marly az egy órát a lassú vihar sodrában töltötte, s nézte a Dobozkészítő táncát. Paco fenyegetésétől nem rémült meg, bár az elszántságában, hogy beváltaná, nem kételkedett. Beváltaná, ebben Marly bizonyos volt. Fogalma sem volt, mi történne, ha a zsilipet feltörnék. Valószínűleg meghalnának. Meghalna ő, és Jones, és Wigan Ludgate. Talán még a kupola tartalma is kiszóródna az űrbe, és a csipkék, a megfeketült ezüstpénzek, a márványok, a zsinórdarabkák, s a régi könyvek elsárgult lapjai szétterjedő felhőben keringenének a magrendszer körül, örökkön-örökké. Ez valahogy tetszetősen hangzott; a művész, aki beállította a Dobozkészítőt, örült volna, ha hallja…
Az új doboz habszivacsvégű karmok közt forgolódott. Az alkotás közepéből félredobott fa- és üveglapocskák szállingóztak ki, hogy elvegyüljenek a dolgok ezrei között, és Marly elbűvölten merült bele a látványba. De ekkor Jones robbant be a kupolába, vad tekintettel, izzadságtól és piszoktól mocskosan. A piros űrruhát egy vezetőkötélen húzta maga után.
— Nem tudom bezárni a Wiget sehová sem, ami zárható lenne — lihegte -; ezért hoztam magának ezt…
Az űrruha elúszott alatta, és a fiú kétségbeesetten kapott utána.
— Nem akarom — felelte Marly, s a táncban gyönyörködött.
— Vegye fel! Most rögtön! Nincs már időnk!
A fiú szája mozgott, de nem jött belőle hang. Megpróbálta elkapni Marly karját.
— Ne — kerülte ki Marly a kezét. — Mi van veled?
— Vegye fel ezt a rohadt ruhát! — bömbölte a fiú, felriasztva a visszhang mélyebb bugyrait.
— Nem.
Marly észrevette, hogy a fiú feje mögött a képernyő villódzva életre kel, s Paco arcvonásai töltik.
— Senor halott — közölte Paco, kifejezéstelen, sima arccal -; és különféle érdekei újraszervezésre kerülnek. A közbeeső időben Stockholmban lesz rám szükség. Fel vagyok rá hatalmazva, hogy tájékoztassam Marly Kruskovát, miszerint nem áll többé sem a néhai Josef Virek, sem a cég alkalmazásában. Nevezett bére teljes egészében hozzáférhető a Bank of France bármelyik fiókjánál, személyazonosságának hitelt érdemlő igazolása után. A vonatkozó adóbevallások a francia és belga adóhatóságok nyilvántartásában vannak. A hitelfolyósítást töröltük. A Tessier-Ashpool SA volt vállalati magrendszere a néhai Herr Virek egyik alvállalati entitásának tulajdonát képezi, és bárki, aki a helyszínen tartózkodik, birtokháborításért felelősségre vonandó.
Jones döbbenten állt, karját felcsapta, keze kifeszült, tenyere éle megkeményedett.
Paco eltűnt.
— Meg akarsz ütni? — kérdezte Marly.
A fiú elernyesztette a karját.
— Már ott tartottam, hogy leütöm, és bedugom ebbe a tetves űrruhába… — Nevetni kezdett. — Örülök, hogy nincs rá szükség. Jé! Odanézzen, ez csinált egy újat!
A doboz bukfencezve kipenderült a karok kavargó csillogásából. Marly könnyedén elkapta.
Az üvegtéglalap mögötti belsőt a dzsekijéből kivágott darabokkal tapétázták ki. A doboz fekete bőrpadlóján hét számozott holokártya állt, mint hét miniatűr sírkő. A Gauloise-csomagból való, gyűrött csomagolópapír a hátlap fekete bőrkárpitjára tapadt, mellette feketével csíkozott szürke gyufaskatulya hevert, a Napoleon Telep egyik sörözőjéből.
És más nem is volt benne.
Később, amikor a magrendszer túlsó végének folyosólabirintusában segített Jones-nak Wigan Ludgate-et hajkurászni, a fiú megállt, megmarkolt egy behegesztett kapaszkodót, és azt mondta:
— Tudja, mi a fura ezekkel a dobozokkal…?
— Micsoda?
— Az, hogy a Wig rohadt jó áron elpasszolta őket, valahol New Yorkban. Úgy értem, pénzért. De néha másért is, amik később visszajöttek…
— Miféle dolgok?
— Azt hiszem, software-ek. Amiről úgy hiszi, hogy a hangjai tanácsolták neki, hogy csinálja, arról nem beszél; olyankor nagyon titkolódzó lesz a vén kecske… Egyszer olyan került a kezébe, amiről esküdözött, hogy biosoft, ez az új izé…
— És mit csinált vele?
— Letöltötte az egészet a magrendszerbe.
Jones vállat vont.
— Utána megtartotta?
— Nem — felelte Jones. — Behajította az éppen aktuális cucchalmazba, amit sikerült összeguberálnunk a következő szállítmányhoz. Csak bekötötte a magrendszerbe, aztán újra eladta annyiért, amennyit éppen kapott érte.
— Tudod, miért csinálta? Hogy mire volt jó?
— Nem — felelte Jones, aki már kezdte unni a történetét —, csak azt hajtogatta, hogy az úr különös utakon jár — és a fiú megvonta a vállát. — Azt mondta, Isten Önmagával szeret beszélgetni…
34. EGY KÁBÉ KILENC MÉRFÖLD HOSSZÚ LÁNC
Segített Beauvoirnak kicipelni Jackie-t a színpadra, ahol lefektették egy cseresznyevörös akusztikus dobfelszerelés elé, majd letakarták egy portól roskadozó, bársonygalléros régi fekete kabáttal, amit a ruhatárban találtak; már évek óta ott lóghatott.
— Map fé jubile mnan — mondta Beauvoir, hüvelykujjával megérintve a halott lány homlokát. Felnézett Turnerre.
— Önfeláldozás — fordította le, aztán finoman felhúzta a fekete kabátot, s letakarta a lány arcát.